A bor
Görög monda

A szőlő egyik legősibb növényünk. Már 8000 éve honos a földön. Az ókor népei isteni eredetűnek tartották. Történt egyszer, hogy Zeusznak fia született egy halandó király lányától, ki felnővén rendkívül fogékony lett az emberi örömök iránt. Mivel ő maga halandó volt, kérte apját, Zeuszt, segítsen egy olyan növényt teremteni, mely boldogságot szerez az embereknek, emlékét örök időkre fönntartva. Nem mindenki nézte jó szemmel, az ifjú igyekezetét. A félelmetes titánok féltékenyek lettek szépségére, népszerűségére, és megölték őt. Testét úgy szétszórták, hogy apja , Zeusz sem találta meg darabjait, így nem tudta életre kelteni. Csak a szívét találta meg, és temette el egy nagy kőszikla alá. Sírjára egy csodálatos növényt teremtett, a szőlőt. Mikor a görög Bakkhosz (Bacchus) utazásai között megpihent, rátalált a csodálatos fára. Kivette a tövet földjével együtt a szikla alól, és egy madár csontvázában magával vitte. A növény gyökerei gyorsan nőttek, így hamarosan más tartó után kellett nézni. Egy oroszlán medencecsontot talált Bakkhosz, ebbe ültette át. De bizony ezt is gyorsan kinőtte a szőlő. Végül egy hatalmas szamárkoponyára bukkant, ebben szállította haza. A gyökerek ekkorra már teljesen befonták a csontot, így ültette el az első szőlőtőkét Bakkhosz. Az emberek megkedvelték a gyümölcsöt, melynek levéből lett később a bor. A viszontagságos utazás azonban nem maradt hatás nélkül.

-Ezért, ha valaki kevés bort iszik, könnyed lesz, akár a madár.
-Ha többet iszik, erősnek, bátornak érzi magát, akár az oroszlán.
-Ha pedig még többet, hát olyan lesz, mint a szamár!

"A méreg"- azaz hogyan lett a szőlőből bor?
Perzsa legenda

A perzsa király, Dzsemzsid, nagyon szerette a szőlőt. A világ minden tájáról hozatott belőle, és hogy minél hosszabb ideig tarthassa, nagy kőedényekben egy barlangban őriztette katonákkal a nemes gyümölcsöt. Egyszer aztán a szőlőért küldött szolga rémülten jelentette, hogy az edényekben a lé zavarosan sistereg és habzik, az őrt álló katonák pedig holtan fekszenek mellette. A király nem tudhatta, hogy az erjedéskor keletkező gázok okozták a bajt, így azt hitte, hogy a szőlő levéből ittak. Mivel akkoriban nagy becsben tartották a különféle mérgeket, nagy korsókban a kamrájába záratta a bűnösnek hitt nedűt. Volt a királynak egy kedves háremhölgye, aki meg az egyik testőrbe volt szerelmes, de tudta, hogy sosem lehet az övé, mert ha kiderülne, mindketten halállal lakolnának. Gulnáre, mert így hívták a hölgyet, elhatározta, hogy az új, félelmetes méreggel véget vet életének. Elcsente a kulcsot, elbúcsúzott kedvesétől, és belekortyolt az italba. Miközben várta a megváltó halált, megállapította, hogy igazán kellemes a méreg hatása. Miután megitta az utolsó cseppig, amit a korsóban talált, már el is felejtette eredeti szándékát. Teste felhevült, lelke felvillanyozódott, és az italtól megmámorosodva bátran a király elé állt. - Már csak percekig élek, de tudd meg, nem büntetés titkos mérgeddel a halál! Bár nem lehetek azé, akit szeretek, a halál előtti percek kárpótolnak mindenért! A király elképedt a vakmerő beszédre. Azonnal hozatott a méregből, és megitatta a halálra ítélt rabszolgákkal. Ők meg erre táncolni, énekelni kezdtek. Dzsemzsid, látva hogy senkinek nem esett baja, megtöltötte aranyserlegét, és belekóstolt ő is. Mint ahogy azóta is oly sokszor megesik, az első korty hívta a következőt, végül ki tudja hányadik pohár után ő is a táncolók közé perdült. Annyira megtetszett neki az új ital, hogy nem csak a szerelmeseknek, hanem a bor felfedezését segítő szolgáknak is megkegyelmezett.



A kékfrankos bor legendája

1809-ben Napóleon katonái a városban táboroztak. A katonák annyira szerették a jó soproni bort, hogy az ellátmányon felül saját pénzükből is gyakorta vettek belőle. A katonáknak kétféle pénzük volt: a háborús fehér frank és az értékesebb régi kék frank. A szemfüles borosgazdák csak akkor adtak a legjobb boraikból, ha azokért cserébe a jobbik pénzt kapták. Amikor a fizetésre került a sor, azt mondták a katonáknak: "Kék frankot!" Azóta hívják Sopron híres vörösborát kékfrankosnak.



Egri bikavér

Az egyik legenda szerint onnan kapta a nevét, hogy amikor a török hadak a XVI. században Eger várát ostromolták, és a magyar vitézek már fáradni kezdtek, Dobó István várkapitány megnyittatta a pincéket, s az asszonyok ónkupákban hordták a vörösbort a harcosoknak. A hazájukat védő magyarok ezután kettőzött erővel - s a bortól még vöröslő ajakkal, szakállal - vetették rá magukat a pogányokra. A támadók visszarettentek, és elterjedt köztük a hír: a magyarok vért isznak, mégpedig a bika vérét, onnan szerzik szörnyű erejüket...



Szürkebarát

A 13-14. században számos nyugat-európai rend küldött szerzeteseket Magyarországra. A felsőtomaji pálos szerzetesekhez franciák érkeztek. A pálosok egy csoportja - mert Isten szolgája sem csak az igével él - magával hozta kedvenc szőlejét, a pinot gris-t. Mivel a szőlő sok gondozást igényel, idejük nagy részét a badacsonyi hegyoldalban töltötték, s közben fehér ruhájuk szürke lett a portól. Mikor a munkából este hazafelé tartottak, a helyiek mindig megjegyezték: jönnek a hegyről a szürke barátok.
"Ki a borát meg nem issza, nem lesz annak mennybe jussa
Ki a borát mind megissza, Szent Péter lesz patrónusa!"