Füstös képek V. rész

Kelj fel, Zselko, elvettem a lányod! Gyere, igyunk! - sut­togtam magamban. Néhányszor el kellett mondanom, mire találtam valami gőgös, parancsoló csendőrhangot. Csak ki ne menjen a fülemből.

Ha az embert álmából riasztják, ez mindég megteszi a hatását. Egy fél liter pálinka után már enyém a vásár.

Igazán akkor lepődtem meg, amikor nem találtam Zselkót az asszony mellett. Anyósom karikába csavarodva szagolgatta a hasát, alig látszott a feje búbja a piszkos zsákponyva alól. Papun nem csodálkoztam, az este telepipálta a mi fejünket is lindralo drabbal, délig aligha alussza ki az álmosító fű kábítását. Szegény kis öreg, rontásban van, vagy valamikor abban lehetett. Azok menekülnek az ébrenléttől. Alusznak, alusznak, azt álmodnak, amit akarnak, van, amelyik száz évig elél, amíg bele nem fér egy köcsögbe. Papun is látszik, hogy nem volt mindig ilyen töpörödött, de az erejét meg a bátorságát, amiről az este mesélt, nem hiszem. Az erős, bátor embereken nem fog a rontás.

Na, de hová a bánatba lett Zselko? Nem látta, hogy a lányával fekszem? Az öreg Mára, szegény Mámi módjára, rikító rózsás szoknyákat terítve a hátára, a vén cigányasszonyok utánozhatatlan kuporgó ülőhelyzetében gatyamadzagot font.

- Laso tehara!1 - köszönt félhangosan, intett, hogy menjek közelebb. A szalmavacok fejrészéből egy fehér orvosságosüveget húzott elő.

- Igyál! Igazi szilvapálinka. - Mosolygott, ahogy lötyögtetve felém nyújtotta. Fogai, mint akinek az éjjel nőttek ki, ragyogó fehér egyformasággal virítottak gatyakorchoz hasonló, ráncos ajka mögül.

- Majd jönnek azok nemsokára.

Az asszonyok emberek nélkül nyújtóztak a piszkos, tarka terítők alatt, egyikük-másikuk kilógatott mellén ott csüngött ökölnyi vagy iskolásnak is beillő utóda.

- Egész éjjel kártyáznak a segédtisztekkel. Dolgozzon a pusztulat - fogta suttogóbbra a hangját. - Igyál!

Nem kínáltattam magam, még egyszer nagyot húztam az üvegből, majd sietve visszamentem Vorzsáhöz. Álmos, pislogó szemmel nézte kipúposodó arcom, feléhajoltam, karjait összefonta nyakam körül, ajkunk egymáshoz tapadt, nyelvem he­gyéből csatornát formáltam, lassú kortyokkal átszívta a pálinkát. Ahogy az ital fogyott, úgy erősödött a szorítása, alig tudott betelni a szívással, pedig nem voltam szűk szájú. A reggeli kolompszó választott szét bennünket. Néhány cuppanós csókra visszarántotta a fejem, aztán, mint afféle tűzrőlpattant menyecske, kipenderedett a jászolból.

Hamar elmúlt a cigányok álmélkodása, tudomásul vették, hogy férj és feleség vagyunk. Vorzsa magára húzta rózsaszínű blúzát, ujjai hegyével nagyjából kifésülte a haja közé keveredett szalmát, aztán tétlenül, a gyerekek mellé kuporogva néztük egymást.

Könnyű éveink zenéje elnyomta körülöttünk a jövés-menés zörejét, néma boldogsággal kószáltunk gondolataink szabad pusztájában, ahol gátlástalan érzéseinket nem korlátozta semmi.

Lábaimat bedugtam a szoknyája alá, éhesen, mérgesen csíptek a legyek, esőre állt az idő. Meleg testének érintése felhevített, és a hűvös reggel okolta lúdbőrzések elsimultak körültépett ingem alatt. Ügy nézett ki, hogy az idő mindent eligazított. A korán tornyosodó felhők jókedvre serkentették a népet, nagy részük visszabújt meleg fészkébe, szívből jövő ,,hál' isten" fohásszal dicsérték az úr bőkezűségét. Dörgött, villámlott, megeredt az eső, mint amit kannából öntenek. Nagyokat reccsent, beleremegett az istálló, ijedten kihúztam a lábam Vorzsa combjai közül, nem látszott ugyan, mert eltakarta a szoknya, mégsem illett, hisz csak az ember nem lát át a szoknyán. Egyébként is, ilyenkor szerettünk csendben lenni, nyugodt, tiszta lélekkel nem gondolni semmire. A teremtő ismeri mindenki bűnét, kár lenne feszegetni kunyerálással, aki bűnös, azt agyonüti, aki nem, azt meghagyja. Az viszont megbocsáthatatlan bűn, ha az asszony zengés, villámlás idején hajadonfőtt van. Soha nem értettem, miért. A mindentudó teremtő akkor is tudja, ki szűz, ki nem szűz, ha nem kötik be a fejüket. Vorzsa sem értette. Muto felesége átkiabált a túloldalról :

- Kösd be a fejedet, te kis menyecske! Nem hallod, hogy zeng az ég?

Körülöttünk egymás után szólaltak meg a nagy szentek, akik az éjjel ugyanazt csinálták, amit mi, na de ők bekötötték a fejüket. Kénytelen volt egy kendőnyit kitépni a lepedőnek használt szoknyából, mert lassan a férfiak is kezdtek berzenkedni.

Nem vettük észre, amikor Zselkóék megjöttek. Igaz, keveset aggódtunk környezetünkkel, befészkeltük magunkat a jászol aljába, egymás testének melegítése közben elszenderedtünk.

Anyósom csatítása verte ki szemünkből az álmot. Zselko, válasz nélkül hagyva az asszony cifra mondókáit, megnyúlt, álmos arccal bámult maga elé, mint valami bűnbánó szent. Ezek a hallgatások, bár embere válogatja, nem minden esetben tartanak örökké. Ha ugyan már nem minden késő. Amelyik asszonynak az első percekben nem kötnek görcsöt a nyelvére, azé egy idő elteltével ölesre nő. Aztán már tényleg csak egy lehetőség marad, hogy a férfi hallgasson. Ha tud. Nem tudom, mennyi ideje tarthatott az egyoldalú vita, az bizonyos, hogy előbb csöndes kérdőre vonás lehetett.

Attól az időtől számítva, hogy mi is tudomást szereztünk anyósom egyáltalán nem válogatott mondanivalójáról, Zselko viszonylag hamar elveszítette türelmét. Hátba döbbentette feleségét a kormos lábassal, amit az este kiürítve félrerúgtak a gyerekek.

- Ó, de jól tette - súgta Vorzsa -, áldja meg érte az isten. Ha egy csomó pénzt nyert volna apám, most nem hangzana a szája.

Anyósom viszont egészen másként fogta fel.

- Megütöttél, Zselko? Na, hogy a darázsfészek költözzön abba a csúnya, bajuszbogár belsőrészedbe, az én főztömből nem eszel. Ha a gyerekeim szájából elkártyáztad az utolsó krajcárokat, akkor eredj ahhoz, aki elnyerte.

- Mondom neked, te cigányasszony, hadd abba, mert meglátod a véredet.

- Hagyjam abba? Hát jobban kellett a segédtiszt uraknak a pénz, mint a te éhes gyerekeidnek? Hogy világ életedben az éhség meg a tetű ette meg a nyakadat. - Úgy látszik, apósom­nak csak az indulás esett nehezére, elkezdte döngetni az asszonyt, amíg az ki nem csúszott a kezéből.

- Megállj, Zselko, megállj - kiabált vissza a harmadik ágas mögül, megtépázott haját simogatva -, százszorosan megbánod ezt. Látjátok, cigányok, mit tesz velem az igazságomért ez a koldus, pedig a rongy nem akadna meg rajta, ha én nem csalnék, lopnék neki. - Zselko visszafeküdt a vacokra, s nem akar­ván tudomást venni az asszony csatításáról, betakarta fejét kiskabátjával. Csak akkor tévedett, amikor azt hitte, hogy az asszony egyszer megunja, és annyiban hagyja. Esze ágában sem volt. Egyre közelebb settenkedett, mondta a magáét esőstől, ahogy a száján kifért, olyankor állt le lélegzetet venni, amikor megpillantotta a kabát alól kikandikáló bajusztincseket. Ahogy betakarózott, folytatta.

- Azt hiszed, hogy nem megyek mindjárt a segédtiszt úrhoz? Adja vissza a pénzemet, mert vasra veretlek mindőtöket. Az én pénzemet loptad el, büdösödj meg éltes korodba!-A kormos lábas nagy csörömpöléssel gurult végig az istálló kövezetén, ahogy Zselko az asszony felé röpítette, találat nélkül. Utána elcsendesedett minden, anyósom kereket oldott, Vorzsa kibújt közösen felmelegített odúnkból, én még maradtam, egyáltalán nem láttam alkalmasnak a körülményeket, hogy a hajnali elhatározásunkról a felbőszített apának vallomást tegyek. Estig van idő. És ha mástól meghallja? Ez az állapot még kevésbé kedvez nászúnknak. Ismét visszatértek az aggodalmak, látva, hogy nincs is olyan könnyű dolgom, mint ahogy az előzőleg látszott. Anyósom elrontott mindent. Jó fél óra telhetett el, amikor Vorzsa visszajött.

- Nem gyújtanál tüzet? - kérdezte menyecskés mosollyal. - Adott nagyanyám egy pogácsának való lisztet. A gyerekek nagyon éhesek, aztán te is meghalsz éhen már. Papu tudja, hogy együtt lakunk.

- Tudja?

- Hát persze. Nagyanyám megmondta neki.

- Mit mondott?

- Sun, törődik is az vele. Azt mondta, jól tettem. . - Mit gondolsz, Zselko is azt fogja mondani?

- Apám - félénken vállai közé húzta nyakát - leveri rólam a húst, ha felébred.

Üm, gondoltam, jóval vigasztalsz.

- Nem jobb lenne, ha megszöknénk, amíg apám alszik? -nézett rám aggódva.

- Megszöknénk? Most szöktesselek el, amikor együtt lakunk? Azt hiszed, nem merem megmondani apádnak?

Indulni akartam. Egyébként is elhatároztam, hogy mielőbb túlteszem magam rajta.

- Ne, most még ne menj - kért -, majd ha felébred. Látod, anyám elrontott mindent, csak a mérget adnám belé. Ha nem bukja el a pénzt, nincs semmi baj. Most majd azt mondja, mink hoztuk rá a prikezsiát2 Gyere, gyújts tüzet, mert sírnak a gyerekek.

Papu, ahogy meglátta, hogy kibújtam a jászol alól, csendben odajött hozzánk.

- Nem csináltátok jól - korholt -, van neked nyelved, senki nem harapja le az orrod, ha megmondod a szándékod. -Bűnbánóan bólogattam. - Ebben a cigányban most az ördög van, mivel álltok elébe? - Húztam egyet a vállamon, először kerültem ilyen helyzetbe, bár most se lennék. Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy már megbántam mindent, ha Bada hirtelen megérkezne, itthagynám őket, mint Szent Pál az oláhokat.

- Na, de ha szeretitek egymást - folytatta Papu -, akkor minden rendbe jön.

Vorzsát nem töltötte el valami nagy öröm Papu vigasztalásán.

- Tudod, hogy milyen a pénzért - mondta Papunak -, megölne téged is érte.

- Pénz, pénz, majd kap, ha lesz. Ne törődj vele, csinálj va­lamit a gyerekeknek.

- Van itt ennivaló, Papu - szóltam közbe. - A túzoknak tegnap csak a combjait, szárnyait szedtük le. - Kiöntöttem a szalmára.

- Jaj, Devla, mi ez? - nézte álmélkodva Vorzsa.

- Mi lenne, te dili, sült pulyka. - Legalábbis tegnap még az volt. - Most elég gusztustalan látvány volt. Vastagon belepte a Gargya-ivadék évtizedes liszt- és korpamaradványa. A nagy gonddal dagasztott fehér magyarkenyér megroggyant, ketten is a tetejére telepedtünk. Anyósom alárakta a szalmá­nak, amikor az este helyet készített számomra.

A túzokból nem lehetett mit kinézni, de a kenyér izgalomba ejtette a család összes gyerekét. A kis kopasszal már előzőleg megbarátkoztunk, most a kenyér láttán majd letépte rólam a nadrágot.

- Bokhalo szóm!3 - rángatott hol engem, hol Vorzsát, magyarul még egyetlen szót sem értett. A többi egy elgurult vereshagymáért kupacba gyötörte egymást. Vorzsa hangos püföléssel teremtett közöttük rendet.

- Akik éhesek, azok üljenek sorba a jászol peremére! - vezényeltem. - De egy kukkot nem akarok hallani. - Nem kellett megismételnem, szó nélkül sorba ültek, csak a szipogások meg a megkérgesedett hosszú kabát- és ingujjak suhogása hallatszott, ahogy végighúzták az orruk alatt.

- Na, látjátok, így vagytok szép gyerekek, ha csendben ültök. Amelyik elmozdul a helyéről, mehet dolgára, nem kap semmit. - Látszott az arcukon az erőlködés, a kenyérszeletelés láttán minden akaratukat latba vetették, egymás rongyaiba kapaszkodtak, nehogy valamelyikük- meggondolatlanságból rávesse magát a rakásra szeletelt kenyér- és szalonnaadagokra. A kis kopasz már rég majszolt, a többi sorban nagyokat nyelt, némelyiknek csurgott a nyála. Az egyik félig lecsúszott a faperemről, kétségbeesve kapaszkodott a mellette levők gúnyájába, amíg suttogó szidások között vissza nem rángatták. Takaros adagokat vágtam, egy-egy porció megközelítette a fél kilót. A kisebbeknél kezdtem.

- Tessék, tessék! - osztottam szét egyenként. - Jó étvágyat! - Ezt talán kár volt mondanom, a szalonna pillanatok alatt eltűnt, nem is rágták, csak nyelték. Papu hol rám, hol a gyerekekre nézett, bólogatott a fejével.

- No, az apjuk most megnézhetné őket. Ha a vénasszony nem lenne, mind éhen pusztulnának. Ennek a menyecskének is csak a hangja nagy, a saját emberségétől bepenészedne a szája. Arra való, hogy az ember mellett feküdjön fél délig. Ha valamikor egy szelet kenyérrel megízesíti a gyerekei száját, azt hiszi, hogy övé a világ. Megette Zselkónak a fejét. No, de nem ver az isten bottal. Saját fajtájából mind akár a tíz ujjára kapott volna igazi hárnyék4 asszonyt. Ezzel a prikezsiával kötötte le az életét. Rajtavesztett. És ezek bűnhődnek érte - mutátott a gyerekekre -, mert szarja őket egymás után. - Nem lehetett kedvére Papunak a menye, vajon miért? Talán mert nem a fajtájából való? Megjegyzem, azok után, amit a férjével művel, nekem sem nyerte meg a tetszésemet. Nem akartam bővebben érdeklődni Paputói, eddig is elég sok mindent megtudtam. Mindenesetre nem akármilyen családba keveredtem.

- Egy normális főzést nem tudott tenni világteljes életébe, mégis a phutyárdiságtól5 a földre sem lépne, ha lehetne.

Ahogy elnéztem Vorzsát, elég sok tulajdonságát örökölhette az anyjának, úgy áll a kezében a bicska, mint kutya szájában a tollseprő, egyik helyen lekaparta a túzokra tapadt koszt, a másik helyen rákente. Papunak is feltűnt.

- Vidd ki, lányom, a kútnál leviszi róla a meleg víz.

Vorzsa értetlenül nézett ránk, nálunk sohasem szokták megmosni a húst, állítólag úgy sokat veszít az ízéből. Most rajtam múlott, hogy tisztán ízetlenül vagy koszosan étvágytalanul eszek. Vorzsa beleegyező vállmozdulatával csupán nekem akart kedvezni, amikor belegöngyölte a fej kendőnek használt szoknyadarabba, lehet, hogy csupán Papu kedvéért visszautasítja, mint a szentségtörést.

A kisebbek még majszolták a kenyeret, rongyaik alá szorítva, nehogy a másik elmarja. Nem nagyon tágultak, csiklandoz­ta orrukat a megmaradt kenyér savanykás illata; amíg beszélgettünk, egymás után eltűntek a vereshagymák. Nézegettem a megmaradt kenyeret, ennyi gyerek között már nem lehetne elosztani, azóta háromszor annyira szaporodtak, az istálló összes gyereke ott tolongott körülöttünk, egy-két felnőtt is odajött, hogy kifejezze csodálkozását a szép fehér kenyérnek.

- Pusztuljatok innen - ripakodott rájuk Papu -, nem győzne titeket a vármegye sem ennivalóval. - Egy része értette, egy része nem értette, de amelyik tudott magyarul, az is megbotránkozva pislogott a pipaszárral fenyegető kis öregre. Aztán, mintha ő nem is lenne, tekintetük újra a kenyérre tapadt.

Gondolatban talán már morzsákra tépték, csupán az én is­meretlen személyem tartotta vissza őket, hogy kísértésbe nem estek.

Papu mérgesen beledobta a kenyeret a zsákba.

- Amíg látják, addig beszélhetsz nekik, mint a kutyáknak. Számoltam. Húsz gyerek állt előttem taknyosan, rongyosan.

Az előbb .még vágyakozástól ragyogó szemmel áhították az életet, ami alig egy karhossznyira ott hevert előttük. Egy csa­pásra összetört bennük minden, egész lényük csalódás, szemrehányás lett. Vajon ez a néma megvetés, amit gyűlöletnek épp­úgy lehetne nevezni, kinek szól, nekem vagy a még mindég pipájával hadonászó kisöregnek? Az is meglehet, hogy nem hallják az öreg hangját, hanem a gyűlöletes zsákot tépik, ami eltakarta előlük a világot.

Tíz kiló kenyér két pengő húsz. fillér. Legföljebb Bada pén­zéből kölcsönveszek húsz fillért.

- Gyerekek, melyikőtök a legügyesebb?

- Én . . .! - ordították egyszerre. Még nem sejthették, miről lesz szó, de pillanatok alatt vidámmá, ordítozóvá lettek, ösz­tönük egyszerre, mint a villám, tudtukra adta, hogy itt valami kilátásban van, és az nem lehet más, mint a kenyér. Főleg, hogy az ügyességük felől érdeklődtem. Mind ügyesnek érezte magát, közben majd meghaltak szerencsétlenek éhen. Egy intésemre elcsendesültek.

- Egy ügyes gyerek kellene csak.

- Én ... én! ... - tolakodtak újra.

- Elég!!! Válasszátok ki ti magatok, vagy mehettek mindnyájan, nézzétek meg, mennyi kenyér van a boltban.

- Sok - szólt az egyik elszomorodva. A többinek is lehangoltak a húrjai, felborult bennük minden.

- Biztos? - kérdeztem az előbbi szomorú gyerektől.

- Vótam anyámnak duhánír,6 láttam. - Keze szárát végighúzta nedves orra alatt.

- Gyertek utánam! Gyere, Papu, te is!

Vorzsával az istálló ajtajában találkoztam, a megmosott túzok vizes-zsíros leve csurgott a szoknyájából, ahogy összefogva ágyéka felett, hozta. Fejét menyecskésen hátrabugyolálta, és ahogy ilyenkor szokás, a fiatalasszonyok örök boldogságot ígérő mosolyával megkérdezte:

- Hová mész?

- Jövök mindjárt.

- Ne legyél soká! - Lehet, ha azt mondom, hogy világgá, akkor is ezt válaszolja rá. Én viszontválasz nélkül továbbálltam a gyerekekkel. A hangja még sokáig bennem osengett, ismerősnek tetszett, de egyáltalán nem hasonlított a Vorzsáéhoz. Ugyan hol hallottam ezt a férfiszomorító hangot?

Anyósommal a kis majorbeli fűszeres előtt találkoztunk, észre sem vett a zsibongó gyerekcsoportban. Papura annál gú­nyosabban vigyorgott, karján büszkén tartva egy pár félretaposott, magas kérgű csizmát és fejkendőjébe kötözött batyut.

Az öreg cigány, felrántva szemöldökét, mint aki azt kérdezi, mi van, az asszonyra nézett.

- Voltam a segédtisztnél, hát hagyjam neki a pénzt? Nem hagyom én. Elvettem tőle ezt a ruhát. - Áradt belőle a büszkeség, mint aki isten tudja, milyen csodát művelt.

- Most meg várok valakit, hátha ki tudok drabárelni7 egy féldecit, hadd menjen el a mérgem ettől a cigánytól.

Papu csak rám nézett, mint aki azt mondja: látod, itt van anyósod.

- Na, gyere, fizetek én, nem kell jósolni.

- Na, nézzed már, meg sem ismertelek a sok gyerek között. A féldeci hallatára megpróbálta tisztázni a dolgot. Már volt benne jócskán, rikácsolásától megdöbbenve néztek rá a gyerekek.

- Mit akartok? Ruhák vannak benne! - szidta őket, ahogy a karján levő batyut tapogatták. - Mindég ennétek, apátok elkártyázta a pénzt, a vas egye meg a nyakát!

Igyekeztem mielőbb kielégíteni a gyerekeket, ahogy megkapták félkilós kenyéradagjukat, egyenként eltűntek.

A fűszeres bácsi végtelenül boldognak látszott, hogy a napok óta ott szikkadó, feketekávé színű kenyéren túladott. Igaz, hogy előre kérte az árát, de amikor a pálinkarendelésnél meg­látta nálam a maroknyi fehér pénzt, már nem kételkedett.

Anyósomból dőlt az italszagú, zagyva, összefüggéstelen beszéd. Ahányszor pálinkát rendeltem, annyiszor mutatta meg az agyonmosott, fehér vászonöltönyt, amit a segédtiszttől kikunyerált.

- Pont ilyen vékony emberre való, mint te. Ha Zselko más ember volna, selyemből lehetne a kapcája is, de a kártya eszi

vmeg az életét. Hát akkor minek tegyem a fejem, nem igaz? A jó asszonyokat mindig ilyen csórósággal veri meg az isten. Megmutatnám én igazi embernek, hogy milyen fán terem a hárnyék asszony - mérgesen nagyot kortyolt az üvegből. Az erős szilvapálinkától csak ujjával mutogatott a lábamra, amíg rekedten kinyögte: - Próbáld fel ezt a csizmát! Zselkónak, ha jó lenne, sem adnám a méregtől. Akármennyiért meg nem kótyavetyélem el - fogta sopánkodóra a hangját -, hát ki tudná itt megadni az árát. Nem igaz?

- Ami igaz, az igaz - bizonygatta Papu huncutul rám kacsintva. Észrevette, hogy anyósom mindenáron udvarolni akar. - Próbáld fel, fiam, olyan kicsi lábra való, mint a tied.

Papu bizonygatása lovat adott az asszony alá, átkarolt, erőszakkal rákényszerített egy faládára, aztán már nem tiltakoz­hattam, fel kellett húznom. Még csak az egyik lábam dugtam bele, anyósom már ömlengett a boldogságtól, aztán, amikor a másikat is felhúztam, nyakon ragadva addig csókolta a szám, amíg nem titogtam.

- Jaj, egyem meg a húsod, de takarosan áll a lábodon. Ez az ember - fordult szemrehányó tekintettel Papu felé -, nem a te fiad.

- Hát akkor add neki a csizmát, hé, a vejed.

Anyósom egy pillanatra megmerevedett, szinte látni véltem, hogy kicsapódik fejéből a pálinka gőze. Arcán elhalványodott a fiatal férfit kívánó pír, két szempár egymásba döfött, egyik gyűlölettel, a másik kárörvendő vágyának boldog beteljesedésével.

- Nem ismered a vejedet, Ballus? - nevetett mekegő birkahangon az öreg boltos. Most hallottam először anyósom nevét.

- Hunnan vejem, hé? - nézte összehúzott szemmel a fűszerest, aki mosom-kezeim-vállmozdulattal elhárította számonkérő hunyorgatását.

A vén cigány hümmögve tömte pipáját, amikor Ballus kérdő tekintete feléfordult.

- A görbe fűzfáról. - Nagyot sercintve a piros mérgű gyufával, anyósom arca felé közelítette, hogy jobban a szemébe lásson. - Onnan, hogy a lányod az éjjel elvette.

- A Vorzsa?

- No, hát melyik más? - pöfögtette a pipáját.

A gyufaláng, mint a putrik fekete éjszakáinak mécsese, im­bolygó fénnyel pislákolt anyósom szemében, amíg parányi lángja kerek tűzvilággá nem izzott.

- Akkor vejem vagy? - kacagott eszelősen. - Szaporodja­tok, mint a csicsóka! - adta rám pufogó hátbaveregetéssel anyai áldását.

Ültem szoborrá merevedve a koporsónak is beillő gyalulat­lan deszkaládán, mint az örök szemrehányás mondogattam magamban: Uram, ezért hullattad véredet?

Nagy csattanással a pultra csapott egy pengőt.

- Adjon érte pálinkát, tésúr! - Csípőre tett kezekkel illegetni kezdte magát.

- Ha már ilyen gálánt vejem van, akkor én sem vagyok akárki.

Papu rám kacsintott.

- Visszaadta a segédtiszt a pénzt? - kérdezte.

- Hát még szép, hogy vissza. Duflán!

- Ühüm ... - bólintott az öreg.

A tésúr már nem porciózta a pálinkát, egy tételben elébünk tette. Nem ittam. Az, amit anyósom csinált, elég volt a megrészegedéshez. Eddig csak kereste az alkalmat, de most úgy érezte, teljes mértékben megvan a nyalás-falásra való oka. Sokszor úgy éreztem, hogy a pálinkásüveg felforrósodva kúszik fülemtől a számig, hol mérgesen fogai között, hol enyhén beszippantva, az ajkamat dagadtra nyújtotta.

- Embert csinálok én belőled, csak énrám hallgass! - Újra elmart. Na várj, gondoltam, nem fogsz engem megcsömöltetni.

- Adjon egy szivart, tésúr!

- Adjon a vömnek az én kontómra, abból a fáintosból! Alig győztem kivárni, hogy a fogaim közé vegyem. Most közeledj, gondoltam. Úgy állt a számban, mint egy tüzes végű karó, csípett, köpni kellett volna, nem baj, inkább a magamét nyelem, mint a tiédet. Néztem anyósomra büszkén, mint lóhátos a gyalogosra. Püfölt, nagyokat dübbent hol a hátam, hol a mellem, amikor nyomatékosabban fel akarta hívni a figyelmem valamire.

Nem érdekelt, csak izzítottam a szivar végét. Valahányszor közeledett, egyenesen az orra felé irányítottam. Igazán élveztem fogcsikorgatását, amíg rá nem jött a játékra.

- Add ide már, drága gyerekem, én is szívjam, olyan jó szaga van.

- Adjon anyósomnak, tésúr, én fizetem, abból a fáintosból. Egyik szemem lehunyva, mint ki tudja, mi lennék, rendelkeztem a fűszeresnek, fogaim közül a világért ki nem eresztve a szivart.

- Kell a pusztulatnak. - Hozzám vágta a batyut. - Vedd fel ezt a ruhát!

Egy pillanatra meglepődtem a fordulaton, félig kedélyesen, félig megbotránkozást színlelve próbáltam különböző jelekkel tudtára hozni, hogy itt. . .

- Itt hát. Ugye, tésúr, megengedi? - A tanyasi szatócs örült, ha valaki pénzt vitt a boltjába, eszébe sem jutott tiltakozni.

- Vedd fel! Haljon meg az életem, ha fel nem veszed!

Itt aztán már a szivar sem segített. Mindenáron megpróbáltam kedélyes állapotom megtartani, hogy rögtönzött nászün-nepélyemen az újdonsült férjhez méltóan a nyugalom határán belül maradjak. Isten látja a lelkem, nem rajtam múlott.

Nem is azon, hogy - nevezzük nászajándéknak - valami megkisebbítés, megalázás érzését váltotta ki belőlem, hisz lényegesen jobb állapotban volt az enyémnél, aztán őszintén megvallva tetszett is, de ahogy az anyósom rám akarta adni! . . . Leráztam magamról, aztán otthagytam Papu társaságában.

Felborzolt idegekkel érkeztem az istállóba. Ezt még fokozták Vorzsa lesújtó pillantásai, nem beszélve arról, hogy felelősségre vonásával teljesen kihozott a sodromból.

- Hol voltál? - kérdezte elnyújtott hangon. - Apám már régen fölkelt.

- Na aztán? El kellene vennem őt is, Paput is, aztán sorban, ahogy jön, asszonyát, emberét?

- Nem kell elvenni apámat - hadarta csatítva, mint az anyja -, hanem úgy szokás, hogy egyezzél meg vele. - Nem szóltam, csak intettem, hogy jöjjön utánam. Megálltunk az istálló végénél, ahol mindenki a szükségletét végzi, néma mosolyra állt a szája, amikor lerántottam neki két pofont.

- Na, mit kell csinálnom apáddal?

- Én nem tudom, kiskutyám - hozzám bújt, nehogy még kapjon, átfogta a nyakam -, neked kell azt tudni, te vagy az ember.

- Nekem kell tudni - mutattam az értetlen együgyűt -, még az előbb olyan jól tudtad, és oly gyönyörűen megkértél, hogy egyezzek meg apáddal.

- Egyezzen vele a pusztulat, kutyám, majd szól, ha baja lesz. Én soha nem szólok többé neked, csak szeretlek.

Udvarlást, házasságot, családi perpatvart egybevéve, most hangzott el közöttünk először az a szó, hogy szeretlek.

Amíg távol voltam, gondosan simára fésülte kócait, csak homloka körül kunkorodtak makrancos tincsei. Észrevette, hogy elment a mérgem, ellágyulva hozzám bújt. Szemében a meglepődés és a szerelem bágyadt mosollyá olvadt. Be nem telt tenyerem csókolgatásával, minek nyomán piros foltok gyúltak az arcán.

- Jó puha a kezed, mintha selyemből lenne.

- Ha a nyelvedre vigyázol, hosszú életű leszel, ha nem, ezzel nyúzlak meg - próbáltam vigasztalni.

- Azt csinálsz velem, amit akarsz, te vagy az uram.

- Én, én. Én vagyok a te urad, a parancsolod, aki, ha kell, reggelig gyötri veled a szalmát, agyonver, lehúzza a bőröd, csak kenyeret ne kérj, mert egy karéjnak nem vagyok ura.

- Te, én nem szeretem a kenyeret, bármilyen éhes vagyok, nem kívánom. Sütök pogácsát, ne félj, nem sózom meg úgy.

- Ó, uram, valóban te teremtettél bennünket, vagy bosszúból beszórták magvainkat kertedbe, hogy kisebbítsék dicsőséged? Ugyan kinek telt ebben öröme? És meddig tart a nagy per, hogy kimondd ítéleted? Avagy mi vagyunk az ítélet? S lásd, mit csináltál? Így bünteted a gonosztevőt?

- Jaj, de szépen imádkozol. Én már láttam a kis istent, ott hordja apám a bukszájában, majd ellopom, jobban kell az neked.

- Jobban - hagytam rá -, hátha megmondja az igazat.

- Ne vétkezz, kiskutyám! Énrólam leverheted a húst. Azt szeretem benned, hogy nem szólsz, amikor haragszol, csak az egyik szemed kisebb lesz, aztán nem bánod, ha a másiknak az eget éri a feje. Mondták a gyerekek, hogy gazdag vagy, vettél nekik kenyeret. Ugye sajnálod őket? Én is sajnálom, majd leszakad a szívem, amikor sírnak az éhségtől.

- Apád mégis elkártyázza a pénzt, anyád meg megissza.

- Anyám? - nézett meglepődve, aztán savanyú mosollyal folytatta: - Meg, ha a kutyán folyna is végig.

- Csodálkozom Papun, hogy tűri a családban.

- Apám meg van halva érte, pedig százszor férjhez ment alatta. Hiába gyilkolja, nem ér neki semmit. Nem szereti.

- Akkor miért lakik vele apád?

- Volt, amikor elzavarta, elvett egy másik asszonyt. Mindent rákiabált, agyonverette a csendőrökkel, aztán rabbá tette. Addig kell az embereknek, amíg vele hálnak, apámon kívül nincs ember, aki elviselje a természetét. Pedig azt mondja, hogy apám kivágta a búgóját.

- Biztos elhibázta a miskárolást. - Nézett rám, nem értette. - Rosszul vágta ki.

- Ja, az lehet. Te is megtennéd, ha olyan feleséged lenne?

- Minek? A rossz akkor is rossz, ha vérit veszik. Szélnek ereszteni, hadd élje világát. Majd megtanul, ha úgy érzi, hogy senkihez nem tartozik.

- Hüm - mosolygott -, azért szeret téged Papu, mert abból a fajtából vagy, amelyik mindig tudja, hogy mit keli csinálni.

- Abból. Annak köszönheti a fajtánk, hogy lassan hírmondója sem marad. A sok cigány között mindig saját magukat érezték „csacso rom"8-nak. Ezért kesereg a te Papud is. Arra nem gondol, hogy van egy határa az igazi embernek is. Ha azon túlmegy, nem lehet tudni, hogy büszke vagy bolond.

- Ugye, majd a mi gyerekünk nem olyan „csacso rom" lesz?

Nem tudtam megvigasztalni, elszomorítani meg nem akartam. Húztam egyet a vállamon, mint aki azt mondja, az idő titka. Ő így is boldognak érezte magát. Ölelt, szorongatott, amíg a Zselko gyerekei körül nem fogtak bennünket.

- Gyere, Vorzsa, főzzél! - könyörögtek kórusban.

- Hát anyám mit csinál?

- Danol.

- Danol? - kérdezte gúnyosan. - Na, a tüdejét hányja ki az országútra.

- Eredj, főzzél - küldtem -, hadd énekelje ki anyád a fejét. Még az este kérdés volt előttem Vorzsa viselkedése. Most egyáltalán nem csodálkoztam rajta. Elég sok minden meggyőzött arról, hogy ez legalább annyira természetes, mint az, hogy a jó szülőt szeretni kell. Ballus viselkedése felkavarta bennem a tegnapi érzelmeket is. Bárhogyan próbáltam magam előtt teljesen idegen nőnek feltüntetni, akihez csupán annyi ismeretségi kapcsolat fűz, hogy az éjjel a lányával aludtam, nem tudtam. Azért az arcátlan viselkedéséért, ahogy szemérmetlen fogdosásával mindenáron le akart vetkőztetni, tartózkodni fogok, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig tartó házasságom ideje alatt csak egyszer is kimondjam a neki járó anyám vagy anyós szót. Azt az asszonyt, aki nem vonakodna lefeküdni a vejével, csak úgy lehet hívni, hogy Ballus.

Szegény Papu is zavarba jött, valahányszor Ballus fizetett a fűszeresnek. Mindig elfeledte, melyik szoknya zsebében van a pénz. Felemelte az egészet a hasáig, aztán egyenként visszahajtogatta. Az meg egyenesen megbotránkoztató, amilyen kö­zömbösen pislogott arra, amitől mi Papuval fülig elpirultunk.

Egyébként nem csodálkozom Papun, hogy gyűlöli. Amelyik családban ennyi egészséges fiatalember van meg egy ilyen nagyvérű nőstény, könnyen felborul a család megszokott rendje. Zselko, Zselko, nemhiába mondta neked Ballus, hogy bajuszbogár, olyan vagy, mint egy féreg. Mit értél vele, ha tényleg kivágtad a búgóját?

A délelőtti eső után lehűlt a levegő. Papu tüzelt, a gyerekek fát hordtak, Vorzsa egy földre terített abrosz mellett térdelve tésztát gyúrt.

- Ülj le! - mutatott helyet az öreg. - Szomorúnak látszol.

Ráztam a fejem, mint akinek nincs róla tudomása, valójában tényleg elszomorított a környezetem, amibe minden jó vagy rossz szándék nélkül belecseppentem.

- Éhes lehetsz már, kiskutyám.

- Á, dehogy - igyekeztem elhárítani Vorzsa aggodalmát. Amíg az istálló végénél gondolatban választ kerestem helyzetem fonákságaira, megfeledkeztem önmagamról.

- Látom én rajtad - nyögdécselte -, olyan sápadt vagy, akár a halott.

Ügy tett, mint akit hosszú évek tapasztalata meggyőzött arról, hogy színváltozásaim egyetlen okozója csak a hasam lehet, attól függően, hogy tele van vagy üres. Most kivételesen jólesett anyáskodó aggódása. Vadidegen környezetem kezdett terhemre lenni. Nemcsak Vorzsa szülei idegesítettek, hanem úgy tűnt, hogy amerre nézek, mindenütt más és más képet látok.

Aztán rájöttem, hogy mindaz, amit újnak véltem, csupán a régi képek, fejük tetejére állítva vagy bensejükkel kifelé for­dítva. Akarva, nem akarva magam is felkerültem a képre, ahol a hangok színekké és a színek beszéddé, mondatokká formá­lódnak. A rikító tarka színek összefüggéstelen suttogása el­nyomta a halványszürke, tisztán érthető sírást, jajgatást.

Égett, pattogott a tűz, ahogy Papu, térdig érő pipáját agya­rán tartva, száraz gallyal traktálta, és Vorzsa kipirult arccal birkózott, hogy kocsikerék nagyságú bodagját megformálja. Mintha apró tüzek gyúlnának a gyerekek füstcsípte szemeiben, vékony könnyhártyáikon ezerszeres ragyogással tört meg a fény, amely mögött szürke, figyelemre sem méltó színnel az üszkös, hamulepte pogácsa állt. A látszat könyörtelen bosszúja kísértett. Ha már a visszájáról szemléltem mindazt, ami lát­szatnak elzsongító, ha az érett gyümölcsnek a gyökerét kóstolgattam, nem kellett volna undorodnom. Vagy hagyni mindent úgy, ahogy van, a maga rendjén, hadd burjánozzon a trágyában. Más is így csinálja.

Innen nőttek ki a gyökereim, ebből az örök jókedvű világból. Éreztem fullasztóan hazug levegőjét, de mivel ebben születtem, nem gondolhattam másra, mint hogy így van rendjén. Minek jajgassunk? És ha kitakarjuk fekélyes testünket, ha vi­lággá mutogatjuk csonka agyunkat, nem ebben szenved mindenki? Csak az egyik tagadja, a másik meg bevallja. Mennyivel lesz jobb, ha saját szemem előtt lebegtetem kilátástalan sorsom foldozhatatlan rongyait? Mennyivel lesz édesebb az élet ma, ha tudom, hogy holnap meghalok? Még csak irigyelni sem fogják sorsomat. Anélkül pedig nincs jó. Irigylik a hazu­got, mert boldognak látszik. Tarka színekbe öltöztetik a nyomorultságot, hogy rút, undorító képe ne rémítsen másokat.

Ugyan mi lenne, ha egyszer mégis kitakarnánk? Kihullanának a cifra szoknyák kék-vörös levelei, a gyermekfej nagyságú sárga rózsák zöld lánggal felfalnák egymást, és a furkólábak rüh okozta, fekete sebhelyeikkel mezítelen dübögtetnék a földet, és a tűz körül tamtamot verő bajuszbogarak kezében meg-állnának a rozsdás kanalak, melyek soha nem érintettek ételt. Milyen színekkel lehetne megfesteni Papu meggyfa pipa­szárának szortyogását, ahogy az undorító bagóié szűk csatornájában agyáig eljut a méreg, vagy félelmét, ami elől az álom világába menekül. Azt az undort, azt a megcsömörlést a világtól, amit nem is tud, de érzi, az élete szűkül, látja, hogy egyre kisebbé válnak a falatok, hallgat, amikor üvölteni kéne, és félti a magját, hogy elvész, ami már úgyis elveszett. Mi lenne, ha Baílus kezéből kivennénk a poharat, amitől csak addig félt, amíg meg nem kóstolta, amíg rá nem jött, hogy nagyon rövid az élet, és értelmetlen kiinni minden salakját, minden mocskát.

Az álszenteskedés és a tarka színek világában csak ez van: vagy kiiszod, vagy szomjan halsz, mielőtt még éltél. Fütyölve az üdvösségre, az ígért jóra, amit még senki nem bizonyított. De ha van is, hová tegye az üdvösséget, akinek lelkét ronggyá tépték a gondok? És mit adjon érte cserébe? Önmagát? Hány önmagát teremtett az élet? Vagy mit adott mellé, hogy a legkisebb jóért ne mindjárt önmagát kelljen adni? Ha ilyen szűk­markúan mérte a jót, akkor majd érje be azzal, ami marad.

Nem akartam Ballusnak igazat adni, mert van más módja is, de valahogy mégis másként szemléltem cselekményeit, mint előzőleg. Ki tudja, kinek van itt igaza, vagy egyáltalán mi az, hogy igazság? Az biztos, hogy semmivel nem lettem okosabb, bárhogy próbáltam kérdéseimre választ találni. A tűz körül összegyűlt rongyos, torzonborz cigány ok olyan vidáman nevetgéltek, mintha a világon nekik lenne a legjobb renden a szénájuk. Nagy részük le nem vette szemét a tűzben piruló pogácsáról, éhesek lehettek, de ez mit sem csorbította boldogságérzetüket. Sőt, ha olyan cigányasszony került melléjük, amelyik állta a vakargatást, lemondtak az édennek tűnő látványról is.

Papu piszkálta a tüzet. Néztük mozdulatait, ahogy kalapját leemelve, ünnepélyesen a szíve felé tartotta, bal kezével pedig igyekezett pipáját minél távolabb kotorni magától.

- Édes istenem! - Sokáig érthetetlen szavakat mormogott, mire ismét megszólalt.

- Nézzétek! - Ijedten belebámult a lemenő napba.

A délutáni szél széthordta a fellegeket, emitt-amott kis felhőfoszlányok úszkáltak az égen, egyiknek füle, a másiknak farka volt, aztán nagy részének se füle, se farka. Követtük Papu tekintetét. A látomás megfagyasztott bennünket. A tűz körül együtt remegtünk a lángokkal, néhányan térdre hullva nagyokat csuklottak, amíg az öreg el nem kezdte összefüggéstelen cigány imáját. A nap rézkorongjára szabályos sötétkék felhőkereszt telepedett, széle körül, ahol vékonyabbnak tetszett, világos, lilás fény keretezte. Aztán lassú, alig észrevehető forrással felső szára tojás alakúvá puffadt, keresztágai lecsurgó végével óriási, kiterjesztett szárnyú madárként betakarta a nap korongját, majd, mint a földgömbre festett világrész, elveszítette formáját.

- Meglátjátok, háború lesz. . . nagyon nagy háború. -A tűzpiszkáló szenes végű fával Papu elgondolkodva simogatta a hamut. - Az a sasmadár, ami betakarta a napvilágot, emberhúst fog enni. Annyi lesz a halott, hogy az élők nem győzik eltemetni. - Gondolatait inkább magának mondta, az elsimogatott hamuban esetlenül utánozni próbálta a kiterjesztett szárnyú madarat. Sokan nem ismerték a háborút, de maga a szó félelemmel, szörnyűséggel töltött el mindenkit.

Ha mindazt, ami ezeket az érzéseket kiváltotta, nem a saját szememmel látom, Papu bölcs szavahihetőségét talán kétségbe vonom, pedig már minden égi jel nélkül is következtetni lehetett a háborúra. A férfinép túlnyomó részét behívták katonának, csak az olyanok maradtak idehaza, mint Papu fiai, akik még a sorozás előtt levagdalták mutatóujjukat, vagy felmetszett bütykeiket zóldánnyal maratták nyomorékká.

- Sok a bűnös - nézett rám szomorúan. Meg voltam győződve, hogy ő is Ballusra gondol, akinek csatítása kihallott az istállóból, ocsmány szavakkal kínálgatta magát Zselkónak, hol nyalja ki.

- Na, hát ne legyen háború? - Beleegyezően bólogattam Papunak.

Hallgattunk, lestük az ég alját, megkönnyebbülten fészkelődtünk, ahogy elmerült szemünk elől a végzetet jósló vörös napkorong. Nehezen tért vissza a régi hangulat, de nem váratott magára örökké. Paputói a régi háború felől érdeklődtek, ő mosolyogva mutatta a tenyerét, ahogy horgas ujja bénán belesimult.

- Bolond lettem volna elmenni. Hány ember hagyta ott a fogát? Sokat éheztünk itthon, de mégis biztosabb volt, mint ahol a puskák szólnak. Az éhség meg, a fene egye meg, mikor nem éheznek a cigányok? Olyan világ soha nem lesz, hogy mindenki jóllakjon. Aki okos, megél a jég hátán is, a bolond meg hadd vesszen, van belőle elég.

Jó, jó, de ha az isten csapásnak méri a háborút, akkor minek hagyja magát kijátszani, talán csak a bolondok bűnösek? - kezdtem volna megint kétségbe vonni az igazságot, de már nem mertem folytatni. Papu is elvitte a beszéd fonalát fiatalkori emlékeihez. Jóízű beszéde feledtette az égi jel utáni komor hangulatot, és mint ahogy itt szokott lenni, ki-ki megtalálta a maga szórakozását. Ami az én hangulatomat illeti, erősen lerontotta az istállóból kihallatszó szócsata, amiben Vorzsa is részt vett.

Ballus már kijózanodhatott, délelőtti dühétől viszont nem tágítva, még mindig ő vitte a prímet. Az összefüggéstelen szó­foszlányokból úgy vettem ki, hogy a két nő mellettem kardos­kodik, nem voltam benne biztos, csak feltételeztem, hogy Zselkóval szemben. Vorzsa mérges, vörös arccal riszálta ki magát az istállóból. A nagy vita hevében elfeledkezhetett a „mindjárt jóltartalak, kiskutyám" ígéretéről. Úgy látszik, még mielőtt éhen pusztulnék, eszébe jutott.

Valamit intett, amikor lekucorodott, de sem én, sem a töb­biek nem figyeltünk rá, csak a pogácsát néztük, ahogy lefordította róla az elsimogatott hamut. Papu megint térdre tápászkodott, mindenki megdermedten nézte az égi jel szenes körvonalait esetlen kiterjesztett szárnyaival a bodagon. Bámultak, szemükben a bűnbánat bamba kifejezésével, mint egy csomó oktalan állat, amikor társaik bőrét lenyúzza a pásztor.

Nem tudtam gondolataimon uralkodni, az üdvösség annyira sem érdekelt, mint a pogácsára festett madáralak. Elfutott a méreg.

- Megbolondultál, öreg? - Ö is ilyen véleménnyel lehetett rólam, ahogy sandán felpillantott. - Az előbb te rajzolgattál az elsimogatott hamuba, nem vetted észre, hogy alatta a bodag?

- Ó, hogy pusztuljon el ez a bolond eszem! - Felragadta a forró pogácsát. - Eredj már a bánatba! - Letörölgette kalapjával, aztán visszadobta a zsarátló hamuba.

Vorzsa semmit nem tudva pislogott a megdermedt cigányokra, aztán, amikor felengedett a hangulat, megint integetni kezdett az istálló felé. Én még nem tudtam megbékélni saját magammal sem. A nagy nevetés, amivel az öreg ijedtségét gúnyolták, inkább idegesített, mint felvidított. Már készültem, hogy otthagyom a társaságot, amikor Zselko nagy méreggel elébem rúgtatott.

- Hát, hé, gazdag vagy, és elvetted a lányom.

- Na és? - kérdeztem kihívóan, hirtelen nem jutott eszembe más.

Ballus ölesre tátott szájjal esett férjének, megtépázott haján a délutáni heves vita nyomai zilált rendetlenségbe kunkorodtak, óbégatásából csak ennyit értettem:

- Ha elvette, jól tette, örüljön az a koszos mócsing a lábod közt, hogy ilyen vöt kaptál.

Zselko az asszony szájára tapasztotta tenyerét, maga mögé tolta.

- Az a rendje - folytatta erőltetett nyugalommal -, hogy fizessél. így illik.

- Mennyit? - Nekem is nehezemre esett a nyugalom, de kierőlködtem.

- Százat - mondta arcátlanul. Felhördültek a körülöttünk levő cigányok. Közvetlen a lábam mellett hevert a tűzpiszkáló szenes végű fa, szívesen kiosztottam volna vele a dupláját, de Vorzsa közbevágott.

- Mért fizessen neked, hé, száz pengőt, hát már nem voltam szűz.

- Akkor is úgy dukál, hogy fizessen valamit.

- Ha bolond volna. Azért, hogy elkártyázzad? Ne akarjál egy rókáról két bőrt nyúzni.

- Ne akarjak? - kapta el Vorzsa haját fogcsikorgatva. - Ha nem fizetel tíz pengőt - nézett rám villogó szemmel -, levágom a feleséged haját.

- Két pengő - mondtam.

- Tíz - nyitotta ki széles pengéjű bicskáját a fogaival.

- Egy fillért sem adok - öntött el a méreg -, de ha azonnal el nem ereszted, Papu haljon meg, ha el nem vágom a nyakad a borotvával.

Nem volt borotvám, de ha levágja Vorzsa haját, megölöm, ha addig élek is.

- Fizetsz vagy nem? - illesztette Vorzsa hajához a kést. Nem tudtam mit válaszolni, összesen két pengőm maradt, a

többit elköltöttem. Vorzsa nem mozdult, nyugodtan tűrte, hogy az éles kés nekifeszüljön marokra fogott haja tövének. Ballus tekintetéből tiszta őszinteséggel ömlött férje felé a gyűlölet. Én sem tehettem mást. A régi szokások lehetőséget adnak a rászedett apának, hogy ha az egyezség nem jön létre, megcsúfítással bosszút álljon. Csupán rajta múlik, hogy az orrát vagy a haját vágja le. Nem hozzátartozó részéről csak egy lehetőség van a beleszólásra, ha fizet.

Én álltam a tekintetek kereszttüzében meg a kés. Ha egy szóval megemlítem, hogy nincs pénzem, kezembe nyomja rászedettsége szégyenét a lány hajával együtt. Mindenki neki ad igazat, még Ballus is, aki néma undorral le nem vette róla a tekintetét.

Zselkónak pénz kellett, nem sietett a művelettel, éppúgy nem lehet hitelbe kártyázni, mint lányt venni. Inkább vicsorgatta fehér fogait, amíg Papu ketté nem törte fején a szenes végű piszkafát.

- Az anyád . . . istenit! Meg akarsz halni a pénzért? Hány­szor akarod a lányod eladni? - Zselko a fejéhez kapkodva elengedte Vorzsát.

- Akkor mivel kártyázzak estére, hé?

Undorodva elébe dobtam a tíz húszfilléresből álló két pen­gőt. Két kézzel vetette magát a pénzre.

- A tömlöcökben hervadjak el, ha ez nem szerencsét hoz -kotorta össze szemetestől.

Itt is ismerték a kapzsiság önmagát megalázó emberi formáit. De bármilyen mélyre süllyedtek, annyira nem merültek alá, hogy ősi ösztöneiket aprópénzre váltsák. Undorodva nézték, ahogy Zselko körömmel marta a szétgurult krajcárokat. Vorzsa hozzám bújt, Ballus, marokra szedve megzilált haját, körüljártatta tekintetét a bámuló cigányokon.

- Ez az uram, látjátok, ez a földi féreg.

- De nem leszek féreg, ha sok pénzt hozok neked? - tá­pászkodott fel Zselko, poros térdeit seperve.

- Te hozol sok pénzt? - köpött felé Ballus.

- Én - csörgette a pénzt két keze között. Nevetve ottha­gyott bennünket.

- Elvette az isten az eszét - nézett utána Papu.

Muto belépett a körbe, tenyerével csapkodva, mint aki kártyát oszt, aztán elkomolyodva csóválta a fejét. Bolond a bajuszos, mutatta ő is.

- Az - hagyta rá Ballus egykedvűen. - Vegyél el, néma, te okosabb vagy.

Muto először nem értette, nézte borjúszemmel Ballust, amíg az megismételte a jeleket.

- Nyim - rázta a fejét gyors tiltakozással. Ujja hegyével lelapítva orrát, felfújt arccal körülnézett, mutatta a széles farú asszonyt. - Nyim - meszelte kezével a levegőt. Hangulatkel­tésnek nem volt rossz. Muto is tudta. Félénk arcot vágva körülnézett, aztán vigyorogva magához ölelte Ballust.

A nagy nevetések látszatra megenyhítették körülöttünk a levegőt, bennem viszont érces hidegséggel csődültek vissza Vorzsa szavai a szüzességéről.

- Ne haragudj, kiskutyám, semmi nem igaz - dörzsölődött Vorzsa. - Majd elmondok neked mindent.

- Mit lehet elmondani a semmiről? - kérdeztem önmagamtól.

Ballus részvét nélkül nézte Muto játékát, egyetlen ránc nem éktelenítette az arcát. Hét gyerek, kispiacnyi férfi, Zselko. A miskároló, kártyás Zselko! Itt nem lehet lekaparni a festéket, hogy a tarka színek alatt megtaláljam az igazit. Ez az igazi.

A körülötte állók hangos, szívből jövő hahotákkal rángatták a némát, akit az sem hozott ki játékos kedvéből, hogy félig lerángatták róla a nadrágot.

Szólt körülöttünk a nóta, vidáman, mint ahol semmi nem történt. Papu könnyezett a nevetéstől, tetszett neki a néma bohóckodása.

- Sibe, sibe - kiabálta örökös néma szövegét, nagyokat ugrott, egyik kezével fogta a nadrágját, a másikkal verte a lábait. - Sibe, sibe - ugrált körbe-körbe kidüllesztett hassal, két kezét tarkójához fogta, úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy nad­rágja gatyástól a bokájáig csúszott.

Vorzsa is odanézett, hosszú, elnyújtott nyerítéssel kacagtak az asszonyok, igazán, jóízűen. Csodálatos módon Ballus nem ment bele a játékba. Hátat fordítva az egésznek, mereven maga elé bámult, kezét elfoglalta a hajával, leszedte, kontyba rakta. Mintha nem az a Ballus lenne, akinek hangjától fél órával ezelőtt csömörlést kaptam. A néma összedrótozta derekára visszahúzott nadrágját, és táncba hívta. Szó nélkül ment. Egy csapásra megszűnt a játék, férfias virtuskodással szedték sorra a nőket, pergett, ropogott a tánc. A tarka színekben örvénylő forgatag kerek egésszé forrt, elkeveredtek benne a színtelen foltok, mint egy kifeszített cifra vászon, feneketlen mélységé­vel elnyelt mindent.

Bent kavarogtam kormos katlanukban, a laza mellük alól kicsapó izzadsággőz kábulatában, a lengő szoknyák fodros tölcséreiben tompa dübögéssel verődtek vissza az. ütemek, felhevült vérünket tenyércsapások serkentették féktelen iramra, míg testünk önlucskától rongyaink átnedvesedtek. Sima, mezítelen karok sikamlós ölelése gyűrűzött körül, ahogy fáradtságtól bódult lihegéssel leroskadtam a lángok vörös lobogása mellé.

Ballus, most már anyáskodva, tiltakozást nem tűrő mozdu­latokkal, haragot színlelve szégyenlős vadságomért, lehúzta rólam az inget, és gyakorlott mozdulatokkal lobogtatta a tűz felett.

- Azt akarod, hogy megfázzál? - Nem szóltam, hallgattam bölcsen, sőt azt is eltűrtem, hogy a fekete szemű kislány szoknyája aljával szárazra törölje a hátam. A délutáni események óvatosabbá tettek.

Kiráztam magamból a gondolatokat, azért, hogy újabbak jöjjenek helyükbe. Fáradtabb, éhesebb lettem. Összeszorult a szívem, láttam, hogy Ballus elengedi az ingem, fekete füstgom­bolyag csapott fel, és az ing máris a tűz martaléka lett. A kap­kodásban egyedül én maradtam ülve, részben az ijedségtől, másrészt, mert a fekete szemű kislány, kihasználva a kavaro­dást, erősen a nyakamba csimpaszkodott.

- Hagyd - súgta -, ő dobta bele, majd megveszi neked.

Ha nem is vigasztalt a lány suttogása, de legalább meggyőződtem, hogy én is jól láttam. Forrt bennem a méreg, de együtt nevettem a többiekkel.

- Kiesett a kezemből, egyem meg a lelketeket - teregette a kezét, tisztázva ártatlanságát mindenki előtt. - Most mi lesz?

- Semmi - mozgattam a vállam lekicsinylően -, úgyis rossz volt már.

- Van még inged? - Úgy nézett, mint aki egy pillanatra meglepődik.

- Minek az, jár itt más is félmeztelen.

- Igazad van, testvér - kiabálták -, cigányok vagyunk mi. Eredj, no - dobálták rongyabbnál rongyabb ingeiket a tűzre, hadd melegedjenek a dzsuvák.9 - Könnyen beszéltek, nekik volt kabátjuk is.

Ballus látta, hogy nem nagyon vigasztal a többi együttérzése, karomnál fogva felrángatott a tűz mellől.

- Gyere, adok rád én olyan inget, hogy amióta megvagy, nem takarta jobb a testedet. - Amíg beértünk az istállóba, arcát mezítelen bőrömhöz szorítva, ismét tisztázni próbálta ártatlanságát. Nem fért belém tovább a ravaszsága, megállítottam az ajtóban, ahol a villanyfény az arcára sütött, pirult a váratlan fordulattól, de a szemembe nézett.

- Kurva se legyen - mondtam -, ha esze nincsen. - Valami felvillant a szemében, aztán karomba csípve elszaladt.

Nem könnyű önmagunk elől elrejteni gondolatainkat, főleg, ha az bosszúvággyal is párosul. Minden mozdulata a lányára emlékeztetett, csak teltebbek, gömbölyűbbek voltak tagjai.

- Gyere már, egyél - jött mosolyogva Vorzsa. Belém ka­rolt, melléhez húzta a kezem, amelyen vörösen égett Ballus csípése.

- Meleged van? - simogatta a mellemet.

- Az.

- Még mindig haragszol? - nézett rám érdeklődve. - Tehetek én arról, hogy apám meg van halva a kártyáért? Az meg, amit mondtam, nem igaz, csak azért tettem, hogy ne követelőddzön. - Tudtam volna Vorzsával vitatkozni a házasság dolgaiban. Az elhullatott szavak, amik a vita hevében kipotyogtak, sok mindenre engedtek következtetni. Nem éreztem kedvet semmihez. Először kerültem szembe önmagammal úgy, hogy saját hitem tévedéseit bizonygassam.

Minden, ami körülvett, arra kényszerített, hogy úgy van jól, ahogy van, vegyem ki belőle, ami nekem tetszik, ne lássak, ne halljak, fogjam be az orrom, ha valami bűzlik, mert ami van, az tőlem és mindenki mástól független.

Baltus már várt az inggel. Az asszony láttán felébredt bennem valami makacs gőg, de ahogy odaértem, szó nélkül belebújtam a segédtiszt ingébe. Tiszta szaga egy másik világot juttatott eszembe, ahová nemsokára vissza kell térnem. Azt, hogy milyen áron, ki tudja. Ugyanúgy nem vágyom oda, mint ahogy innen elkívánkozom. A kérdések tisztázatlanul bennem vajúdnak, sem ott, sem itt nem kapok rájuk választ. Sokszor úgy tűnik, hogy az iskola zárt padjai között, ahol élethalálharcot kell vívnom egyfenéknyi helyért, nagyobb biztonsággal közelítem meg az ismeretlent, mint itt, a korlátlan lehetőségek között, az ismertet. De maga a környezet, amiben fel kellene oldódnom, éppolyan levegőtlen marad számomra, mint ez.

- Ülj már le! - Papu nem szerette, ha lenéznek rá. - Mért vagy mindig olyan gondos?

- Ilyen szoktam lenni, Papu.

- Nem jó az, fiam. A bánat meg a harag rossz tanácsadó. Tudom, hogy felharagított a Zselko.

- A kártya miatt - szorongatta vállamat Ballus hízelegve, mintha férje iránti haragomat így akarná kiengesztelni.

- Igen, a kártya miatt tette - emelte föl a hangját Papu, sértette, ha az asszonyok beleszóltak beszédébe. Ballus rántott egyet a vállán, értette, miről van szó.

- Meg a sok régi szokás miatt - folytatta nyugodtabban. - Azt hisszük, hogy még mindég tele vannak a strimfli szárak arannyal, csak a másik a szívéhez szorítja. Hüm, elmúlt már az a világ. - Bölcs hallgatásba bólogatta magát, kényszeredetten elmosolyodott, talán most értette meg tévedéseit, rájött, hogy a régiből ő maradt, a tegnap, mint megtűrt ellensége a mának.

- Ami volt, elveszett a múlttal. Minden idő megeszi a maga szokásait, maradékai már a kutyának sem kellenek - legyintett.

Vorzsa arca ragyogott, elénk tette házasságunk első vacsoráját. A rózsásra pucolt bodagot nekem nyújtotta át töretlenül, mint a legkeményebb kezű férfinak. Ketten voltunk Papuval, a többi elment kártyázni.

A gyerekek egy része már elbújt a szalmába, a többi csendesen támasztotta az ágast. Az asszonyok kis kört formáltak a kormos lábas körül, Papu úgy helyezkedett a szalmavacok fejrészén, hogy alacsony termete tekintélyét ne csorbítsa. Vorzsa nemhiába adta nekem a csonttá száradt bodagot, elég volt kettéroppantam. Egyik felét átnyújtottam Papunak, a másikat Vorzsának, intettem, hogy ossza szét a gyerekeknek. Nem kel­lett ébresztgetni az alvókat, gyorsan felsorakoztak, anélkül hogy valaki rendre utasította volna őket.

Az asszonyok elismerően csettintgettek Vorzsa felé a sült hússal megtetézett lábas láttán.

- Ez az ember hozott egy pulykát - intett felém -, csak át kellett még sütnöm zsírba, nem szeretem úgy. - Asszonyos, lekicsinylő fintoraihoz orrát, száját ráncba húzgálta. Meglepett. A tegnap még mindenre piruló kislány, aki azt sem tudta, mennyi só kell a pogácsába, ma tökéletes asszony. Nem is akármilyen. Papu előbbi szavai jutottak eszembe; hát tényleg ennyi marad a tegnapból, füstös, kopott kép, ami egyáltalán nem hasonlít a mához? Minden keserű érzésem ellenére mosolygó álarcot kellett öltenem, hogy méltó módon fogadjam a felém irányuló nyájas bólintásokat Vorzsám ügyességéért. De igaz, ami igaz, a tegnap tűzön-füstön megsütött-főzött túzok, amit fél éjszaka puhítgattunk a szalma alatt, annyi kellemes ízt halmozott magába, hogy a bő zsírban omlósra sütött hússal alig tudtam betelni.

Étvágy dolgában az asszonyokra sem lehetett panaszkodni, ha ugyan valamikor is feltűnően kicsi étkűnek tűntek volna. Bár tegnap a kásánál ugyanezt láttam, valahogy most jobban felkeltették az érdeklődésemet. A kiemelt húsdarabokból körmükkel vékony szilánkokat hasogattak, visszatették a lábasba. Két-három darabbal ugyanezt tették, aztán sorban, ahogy jött, minden darabot csámcsogó étvággyal elfogyasztottak. Láttam, hogy minden asszony ugyanezt teszi, közel álltam ahhoz, hogy követem. Nyilván valami olyan szokás ez, ami a mohóság le­vezetését célozza. De ha ez a szokás, akkor miért nem tesz így sem Ballus, sem Vorzsa, nyugodtan megesznek minden darabot, anélkül hogy egyet is visszatennének. Láttam, hogy senki nem ügyel rám, úgy tettem, mint aki mindent rendjén valónak lát. Már csak azt figyeltem, mi lesz azokkal a húsdarabokkal, amiket megjelöltek. Olyan szépen félretologatták, mintha azok csontig lerágott darabkák lennének.

Egyenként hagyták abba az evést, nagyot nyújtóztak a jóllakottság érzésétől, és megtörölve szemüket, szájukat, beszél­getésbe kezdtek. Már csak Papu evett, a pogácsát nem az ő fogaihoz sütötték. Puhítgatni próbálta a zsírban, hogy ő is utolérje a többit, de így is nagyon lemaradt. Valahányszor összekuszálta az asszonyok félretett húsadagját, annyiszor ra­kosgatták egymás tetejére a lábas oldalához. Á, most már értem, milyen szokásról van szó. A pogácsa sarkából letörtem egy harapásnyit, aztán, mintha csak unalomból tenném, ráérős mozdulatokkal mártogatni kezdtem. A tekintetek, amiket rám és egymásra vetettek, megérték, hogy többször összekavarjam a lábasban hagyott húsokat. Bámulatos szorgalommal újra és újra rendezték, ki-ki maga elé, gondosan elkülönítve. Azt szerettem volna látni, mikor tévesztik össze. Sajnáltam, hogy nem sikerült, a legszívesebben magamba gyömöszöltem volna mindet. Már csak azért is, hogy reggelre ne maradjon semmi, amivel az asszonyok kiengesztelik kártyaveszteséggel hazatért férjeiket, akik tíz fillért nem képesek kiadni ennivalóra, inkább elkártyázzák. A gyerekek közben úgy élnek, mint a csirkék, egyszer napjában dobnak nekik valamit, s még annak a színét­javát is elszuszakolják az embereknek. Na, ha ez szokásnak számít, gondoltam, akkor ez nem éri meg a holnapot, mert a húsokat még ma megetetem a gyerekekkel.

Ahogy Papu becsukta a bicskáját, már láttam karmaikat befelé görbülni, mint a vércsének. Talán csak egy pillanattal előztem meg őket, de ez elég volt ahhoz, hogy mozdulatukat megállítsam a levegőben.

Ügy tettem, mint aki egész idő alatt nem vett észre semmit, fölemeltem a lábast, és a türelmesen várakozó gyerekekhez vittem. Figyelmeztetés nélkül nagyság szerint felsorakoztak. A kiürült kormos edényt visszadobtam az asszonyok közé. Nem kellett hallani, amit magukban gondoltak, tekintetük mindent elárult. Nem voltam kárörvendő, de öklelő pillantásaik, melyek már a gyerekeket sem kímélték, igazán jólestek.

- Huncut hájjal kenték meg ezt a te vejedet, hé! - förmedt Ballusra a májfoltos Zsoli. Papu rám kacsintott, Ballus hanyatt vágta magát a szalmán, fuldoklott a nevetéstől. Én, mint aki nem ért semmit, ártatlanul néztem a böjtiboszorkány kinézésű asszonyt, ahogy mérgében kapkodott a szájához, mintha a nekem szánt sértéseket vissza akarná gyömöszölni.

- Neveted? - nézett megvető pillantásokkal Vorzsára.

- Mit csináljak, hé, sírjak? - kérdezte elpirulva.

- Ne sírjál, fruska! - kapkodott a szájához. - Majd nem tudom, mit adok ennek a cigánynak, ha hazajön, rám szedi a csillagokat.

- Mit adol neki? - Vorzsa összehúzta szemeit. - Amin ülsz. Nem kellene egész nap nyomni a szalmát, hanem megemelni a torongyodat,10 akkor a gyerekeid is jóllaknának, nem néznék ki az ember szájából az ennivalót.

- Aj haj, kis tartó, de felnyílt a szemed, amióta karóra kaptál.

- Fel bizony. Hiába nyert az urad, nem főztél a gyerekek­nek, inkább danolásztatok. Ha az én uram nem költ rájuk, éhen pusztulnak.

- Á, dehogy pusztulnak, találnak azok maguknak mindég, amennyi nekik kell.

- Hogyne, az öreg Mára zajdájában51 - állt Vorzsa pártjára a kék szemű Rilyándri. - Ha pénzetek van, a szívetekhez szorítjátok.

- A te urad is kártyázik, hallod, miért teszed ki annyira magad?

- Az kártyázhat, lyukam, nincs egy kölyke se, mégis sokszor jól tart mindőtöket.

- Majd meglátom, ha nektek lesz gyereketek, hogy hizlaljá­tok őket?

- Azt megnézheted, igaz, testvér? - kacagott hangosan Rilyándri. Vorzsánál csak pár évvel lehetett idősebb. Nagy kék szemeiből igazságszerető melegség áradt, mindég vidámnak látszott, csak akkor szomorodott el, ha látta a többi tunyaságát. Jól pergett a nyelve, legtöbbet az ő hangja hallott, mégis valahogy kellemesebb volt, mint a többié, akik mindenáron igazat akartak kicsikarni maguknak.

- Könnyen beszéltek - hangolt le Zsoli, látta, hogy egyedül maradt, senki sem áll mellé.

Rilyándri nem törődött a dörcögő Zsolival, addig nevette a többi szomorkodó asszonyt, míg azok is ki nem keltek magukból.

- Ó, Devla, de sajnálom ezeket a szegény asszonyokat, mit adnak a csóró cigányoknak enni, ha reggel hazajönnek. Na, te kis cigányember - nézett rám -, ezt jól megcsináltad. Ezek holnap - mutatott az asszonyokra - mind fel lesznek húrozva, úgy húzgálják őket az emberek, mint a nagybőgőt. - Kirobbant belőle a nevetés. Beleharapott kendőjébe, hogy saját nevetését csillapítsa. Hosszú csigákba kunkorodó haja fekete csillogással omlott a vállára, kerek arcába apró gödröket vájt a nevetés, és ilyenkor szeme fekete kerítésén túl szokatlan tiszta világ tárult fel, ahol kék volt a fű, a föld, a nap, sűrű világos­kék lett a levegő, mint feneketlen mély kristálygolyókban.

Nem sokáig segített a kendő, Ballus mellé vágta magát, vergődtek mindketten a nevetéstől. Vorzsa elfutott, én ott álltam mellettük szintén könnyező szemmel, majd véresre rágva a kezeimet, hogy ellenálljak nevetőgörcseimnek. A három asszony, indulatát visszatartva, gyűlölködő pillantásokkal ostorozta Rilyándrit, akinek vidámságát erkölcstelen, keveredett vérének tulajdonították. Egyébként is, a mindég nevető, vihogó nőket hagyományosan megvetették, még a mosolygás is fér­ficsábításnak számított, és ha módját lelték, minden rágalmat latba vetettek, hogy távol tartsák férjeiktől. Rilyándrit egyik­nek a férje sem érdekelte, ezt tisztelték is benne, de az örök vidámságával halálra szekírozta őket.

- Látjátok, kifortélyoz bennünket, az apja húrozza fel. Hát mit nevetel rajtunk, hé, biboldó kurva? - Mérgesen belefújta vágott orrát szoknyájába.

- Teeee . . . - nyújtotta el visszafojtott mély torokhangját Berbej -, hogy a zsidó csinált . . . Zsiiidó! - Vastag takony­cérna csüngött le orráról, ahogy oldalt felpislogott a hosszú Múlóra, mint a pipes csirkének, amikor a napot lesi.

- Lengyel zsidó - kottyantotta el magát Mulo, Berbej biztatására, leróva színtelen bosszúját.

Papu fiai, mint akik látványosságra törekszenek, mesebeli módon válogatták össze feleségeiket. A legidősebb és a legfiatalabb igazi szép asszonyt vett feleségül, mert annak ellenére, hogy hét gyermeknek adott életet, Ballus szépsége nem tűnt el egészen. A többi csak azt nézte, hogy legyen rajta lyuk.

Mint minden közösség, a cigányoké is a tulajdonjogra épül. A különbség az, hogy míg más közösségek tulajdonában ezer-és ezerféle olyan értéket találunk, amely lehet közös vagy magántulajdon, addig ennek a közösségnek egy értéke és tulajdo­na van, az asszony. Az asszony minden közösségben magántulajdon. Csupán kezelésében és hasznosításában  van eltérés.

Nem akarok magamnak megmagyarázni semmit, a való világ úgyis minden elmélkedést felborít, mégis képtelen vagyok megérteni a nőt, aki minden pillanatban megtagadhatná tenyészállatsorba kényszerült létét, de nem teszi. Ugyan miért? Erre talán maga az illetékes sem tudna felelni. De ha mégis felelne, állítom, hogy minden más bánásmód ellen tiltakozna. Ki tudja, nem neki lenne-e igaza? Már korántsem volt olyan virágos kedvem, mint előzőleg, sajnálkozva néztem a három asszony szomorúságát, akiken egyáltalán nem a férjüktől való félelem látszott, hanem a gyűlölet és a fájdalom észbontó keveredése. Megbántam, amit tettem. A léha férjeken akartam bosszút állni, és őket érte a pofon. Pedig csak egy kis örömet akartak szerezni önmaguknak, egy elismerő mosolyt vagy bólintást. Égő szemekkel, de már megnyugodva az sem érdekelte őket, hogy rajtuk nevetnek, hagyták a két vihogó asszonyt, hadd tombolják ki magukat, ha nekik ez is boldogságot jelent.

Nem sokáig tartott a nagy viháncolás. Látták, hogy nem lehet semmit kikényszeríteni belőlük, lassan felhagytak a neve­téssel, de nem veszítették el kötekedő kedvüket. A szép szemű Rüyándri mindent megpróbált, hogy újból haragra gerjessze sógornőit, próbálkozásai azonban sikertelenül végződtek. Vé­gül, mivel nem talált mást, rám fanyalodott.

- Ülj már le, hallod, úgy állsz itt a szép ingbe, mint vala­mi kisispán. Meglátszik, hogy jó anyósod van. Majd holnap ad rád gatyát is. - Várta, hogy zavarba jöjjek, segíteni is próbált, kezemnél fogva maga mellé húzott.

- Honnan jöttél, tököm? Azt sem tudjuk, ki vagy, mi vagy, csak benyomtad magad közénk. - Hallgatott egy ideig. - Sun Devla, hát némához mentél? - Vorzsát kereste tekintetével, aztán újra kérdezett.

- Muto vagy, hé, vagy büszke? - Szemében a játékos kötekedő vágyba már egy kis harag is vegyült. - Látod - fordult Ballushoz -, így nyílik ki a csipája azoknak a csóróknak, akiknek a testét világ életükben egy normális rongy nem takarta. - Most már teljesen elvesztette játékos kedvét, el akarta engedni a kezem, amit addig fogott. Szemem közé nézett, érezte, hogy visszatartom. A nem sikerült tréfáért rajta is olyan csalódásféle látszott, mint a három kuporgó asszonyon, de tudott magán uralkodni. Várt kíváncsian, nem mondott le véglegesen tervéről, csak kedvező alkalomra lesett. Egyáltalán nem titkolta érzését, a homlokára kényszerített esetlen ráncok csúfolódva váltogatták egymást, hogy a hátam mögött ülő Ballusnak is tudtára adja.

- Téged miért hívnak Rilyándrinak? - Megdöbbenve kerekedtek nagyobbra szemei. Nem vártam meg, hogy válaszoljon. - Azért - kérdeztem -, mert nagyokat szoktál szellenteni?

- Verd meg, isten, a fejét - rántotta el kezét mérgesen -, na, Ballus, hallod, mire kíváncsi a vejed? No, ha nem volna itt az öreg cigány, már mondanák neked egyet. - Mindenkiből kitört a nevetés, csak Rilyándri hunyorgatta rám a szemeit.

Nem változtattam tekintetemet, vártam, hogy válaszoljon az előbbi kérdésemre. Válasz helyett fel akart ugrani, szoknyájá­nál fogva visszahúztam.

- Mit akarsz velem, te cigányember? Ballus, szólítsd a vejed! Haljak meg, ha csúnyán nem teszek neki.

- Miért tennél csúnyán neki, hé? - kérdezte anyósom fuldokolva. - Ha szoktál, mondd meg.

- Apám haljon meg, ha csupa bolond nem vagy. - Rilyándri pirulva lesütötte szemét, nem mert felnézni.

- Na, jukmánc,12 most nevessél, mert te mindenkit ki akarsz fortélyozni, most emberedre akadtál - rázogatta a vállát Berbej.

- Eredj már, te pulykaorrú!

Vorzsa már csak a civakodásra jött oda. Rilyándri nekitámadt.

- Te is jó embert kaptál. Ennek több küszöböt benyalt a segge, mint öt regiment katonának, igaza van ennek a csúnya Berbejnek, hogy huncut hájjal kenték meg.

Az istálló másik végén szólt a zene, Papu otthagyta társaságunkat.

- Most már megmondod? - kötekedtem nevetve.

- Mit, te cigányember?

- Azt, hogy miért hívnak Rilyándrinak.

- Tudja a pusztulat - elkezdett nevetni -, rám adták kis­koromban. Aztán mért érdekel téged annyira?

- Csak.

- Na, Vorzsa, jó helyre tetted a fejed. Inkább a Mutóhoz mentél volna, aki mindég azt mondja, síbe, sibe. - Komoly arcot vágva utánozni kezdte a néma hangját, aztán sopánkodva újra panaszkodni kezdett Vorzsának.

- Látod, még azt hittük, hogy egy jó csendes cigánygyereket kaptál, a végén meg kisül, hogy tele van ördögökkel. Mondd meg már, haljál meg te is, Vorzsa is - kérdezte nagyon komolyan -, miért érdekelt, hogy úgy hívnak?

- Engem nem érdekelt, dili, csak arra voltam kíváncsi, te mennyire tudod.

- Sun, Ballus, hát bolondnak nézek ki, hallod?

- Á, dehogy. Túlságosan is okosnak. Éppen ezért figyelmeztettelek. Egy asszonynak nem illik megkérdezni idegentől, kicsoda. Űgyis megmondja, ha lehet. Ha nem, akkor csak hazudni kényszeríted. Kérdezd meg a férfiakat, hányszor érdeklődtek. Aztán az, hogy a csórónak van inge, vagy nincs. Adj neki, ha neked van. Soha nem tudod, mikor találkozol újból vele. Lehet, hogy ő enned ád, pihenni hagy, és nem nézi, merre mész.

Rilyándri szemei őszinteséggel tárultak ki. Az örökké vidámnak látszó hamis jókedv mögött végtelen, sivár puszta terült el, ahol az érzések nem tudtak gyökeret ereszteni. A percek hangulata sodorta, ahogy szeszélyének kedvezett, nem próbált ellenállni, megszokta, hogy az érzések csak vendégségbe járnak, és mindég megeszik egymás maradékát.

Már csak négyen maradtunk, a másik három asszony kuncogva otthagyott bennünket felém bólogatva, mintha mindennek nem én lettem volna az oka. Rilyándri lesütött szemekkel hallgatott, elgondolkodva nyálazgatta ujja hegyével gömbölyű karját. Én sem voltam beszédes kedvemben, a túlsó végről hallatszó hegedűcincogás csábítóbbnak tűnt, mint az asszonyok között hallgatni. Vorzsa nyugtalansága kezdett alábbhagyni, fáradtan bújt hozzám, mint aki álmos, de a nagy hangú zenebona őt is érdekelte. Vártuk a kedvező alkalmat, hogy otthagyjuk szomorú társaságunkat. Azt hiszem, ezt Ballus is észrevette, kérdően nézett rám, amikor el akartunk menni.

- Mennyi pénzt adtál ennek a cigánynak? - Zselkóra gon­dolt.

- Két pengőt.

- Na, a tüdejét hányja el a kutyáknak. Képes volt elvenni a kis pénzeteket.

- Sun, hátha nyér, hé - próbálta vigasztalni Rilyándri.

- Nyér az a vármegyébe a féjibe. Nesze, te jány - Vorzsá-hoz dobta a délelőtti csomagot -, menjetek ki, próbálja magára az urad! Bár adja az isten, hogy nyerjen, a két szemét marom ki, ha egy fillérig meg nem felezi az uraddal. - Vorzsa majd elolvadt a boldogságtól, nem tudta hová tenni Ballus jóindulatát. Hagytam, hogy magával vonszoljon, nem akartam kedvét szegni. Kiérve a kazalhoz, ellenkezés nélkül hagytam, hogy Vorzsa, úgy, mint délelőtt Ballus akarta, lehúzza rólam gatyástól a nadrágot. Nem zavart, hogy mellettünk jobbra­balra zörög a szalma, és hogy a lihegések a fülünkig érnek. Bezárkóztunk a magunk boldogságába, amíg el nem hamvadt a nagy tűz, amit Vorzsa mezítelen segge föllobbantott bennem. Aztán nyugodtan kezdtem az öltözködéshez.

A csizma felhúzásánál akadt egy kis zavar, amit Vorzsa leleményesen megoldott. Hosszú pántos ingét körülszakította, undorodva letépte megnedvesedett részét a durva, kézzel varrott szegessel együtt, aztán, jót nevetve ügyetlenkedésemen, segített feltekerni kapcának.

- Ügyes vagy - mondtam elismerően, megszorongatva, hogy ne csak üres szavak legyenek. Egy kissé halványabban, amit csak avatott szemek vettek észre rajtunk, de vidáman mentünk vissza az istállóba.

- Sokáig öltöztetted az urad, te asszony! - nevetett Ballus huncutul, sejtette, miről volt szó. - Na látod! - simogatta rajtam a ruhát. - Ez pontosan tüled való. Most már mondhatod neki, Rilyándri, hogy kisispán.

- Olyan is - hagyta rá Rilyándri. - Olyan, mint egy igazi úriember - toldotta meg minden lelkesedés nélkül.

Ballus gyönyörködésére, amiről nem lehetett tudni, hogy őszinte vagy hamis, visszasomfordált a másik három asszony is. A takaró alól bújtak elő, lelógó mellüket alig takarta a fehérnemű, amin keresztbe rakták kezüket, mint gúnyból festett Szűz Máriák. Ök is körülcsámcsogtak, de közben módját ej­tették, hogy még törlesszenek Rilyándrinak.

- Látod, menyecske, ezért nem szabad senkit kiviccelni, soha nem tudod, kivel vagy szembe.

Arról egyszerűen megfeledkeztek, hogy azért, ami rajtam van, Ballus adózott a segédtisztnek. Mustráltak, ahogy a jó lovat szokás. A piros arcú Vorzsa nem győzte vonogatni a vállait, úgy tett, mint aki szégyelli elárulni, hogy jutott hozzám.

- Jól van, no, mindegy ez, hogy szerezted, fontos, hogy van. Te sem vagy csúnya - nyugtatták a lány zavarát. Az asszonyok karattyolása közepette nem tűnt fel, hogy elcsendesült az istálló.

- Tudol írni? - kérdezte Rilyándri. Szoknyája zsebében kutatva egy agyonnyálazott tintaceruzát húzott elő. Az asszonyok Ballus köré kuporodva békés beszélgetésbe kezdtek, Vorzsa most már illő módon helyet foglalhatott közöttük. Nem is ár­tott, nagyon sok hasznos tanáccsal el tudják látni, főleg azzal, hogy lehet a férjnek mindég a kedvében járni. Ezek minden esetben megszívlelendő, jóindulatú tanácsok, annak ellenére, hogy eléggé egy kaptafára mennek. A férfiak megkötése a szerelmen kívül kemény, önfeláldozó életmódot kíván, mert a férjek, akármilyen léha népség, mégis ők hordják a kalapot. Aztán, ha belecsinálnak is, attól még emberek maradnak, de az asszonynak, ha a hasa megkordul, azt mondják, hogy összeszarta magát. Ez afféle emberi tízparancsolat, amit nem szedtek pontokba, de minden asszony jobban ismeri, mint a miatyánkot. „Ne legyél lusta, mert az urad hamar megunja." „Tiszteld uradat, ő a te parancsolod." „A te uraddal ne állj vitába, ne akarj magadnak igazat, mert ő az ember." „Ne legyél féltékeny." Vég nélkül lehetne sorolni a tiltó és parancsoló mondatokat, melyek az ember előnyeit biztosítják az asszonyok kötelességeivel szemben.

Rilyándri felém nyújtotta gömbölyű karját.

- írd ide, hogy „feri"13 - mutatott a tisztára nyálazott helyre, amit vörösre dörzsölt. - Majd reggel beleveretem tűvel.

- Cigányul vagy magyarul?

- Cigányul hát. - Nem értettem, miért akar kezébe veretni egy soha érthető választ nem adó szót, de én már annyi sok mindent nem értettem, hogy ez igazán nem okozott gondot. Inkább minden rajztudásomat előszedve, szép formás betűkkel írni kezdtem.

- Ne rángasd! - ripakodtam rá, ahogy az utolsó betűnél egy halk jajkiáltással visszahúzta a kezét. Szokatlanul éles volt a hangja, a keze lúdbőrös lett. Előbb az ázott ceruza hegyét néztem, aztán ijedt arcát vizsgálgattam.

- O singálo54 - súgta. Az istálló közepén, Papu társasá­gában, két csendőr lépkedett, minden fiatal cigányfiút maguk­hoz szólítva, sorba állították őket a lórésín mellett.

- Csinálj úgy, mintha jósolnál a fiúnak! - kiáltott Papu cigányul.

Az ijedség megzsibbasztott bennünket, végem van, gondoltam. Rilyándri körmei belevésődtek a tenyerembe, reszkető félelme átragadt rám, szinte hallottam saját szívdobogásom.

A csendőrök szigorú tekintete Paput méregette, aki még mindig minket nézett, csak akkor fordult feléjük elnézést kérő mosollyal, amikor látta, hogy Vorzsa fürgén felkapta kiskabátját a szalmáról.

- Öreg vagyok már, tisztelt urak - húzta nyakát a vállai közé fázósan -, ilyenkor már nem tüzel az embernek a vére. - Nem nézett Vorzsára, csak átvette tőle a kabátot. A csendőrök tovább integették magukhoz a fiatalokat. Sápadtan guggoltam Rilyándri előtt, motyogásából egyetlen szót nem hallottam, gondolataim egymást üldözték. Ezer szerencsém, hogy Ballus leszedette rólam a nadrágot, benne vannak a Bada pakszusai.

- Figyelj rám - állítottam le Rilyándri zavaros beszédét -, ha engem elvisznek, reggel korán elmentek az erdőbe Vorzsával, magatokkal viszitek a zsákot, benne van a nadrágom. Az erdő túlsó részén van egy nagy rőzsekazal, ott találkoztok a bátyámmal, magas, vékony, fekete cigány, átadjátok neki a holmimat. Ha nem lesz ott holnap, holnapután is kimentek, várjatok mindig délig.

Alig fejeztem be a mondatot, a csendőrök odajöttek hozzánk.

- Jó estét kívánok, gyakornok úr! - Papu hízelgő mosollyal levette kalapját. - Nem tudnak ezek jósolni. Menjen az én öreg feleségemhez a fiatalúr, az igazán megjósolja a szerencséjét! Ezek csak arra jók, hogy dolgozzanak, meg az ember mellett feküdjenek. - Az utolsó szavakat már a csendőröknek mondta. Felálltam, a csizma sarkait egy kicsit összekoppantva, amilyen előkelően tudtam, mosolygó fejbólintással üdvözöltem őket. A két csendőr erőltetetten szigorú tekintete valamelyest megenyhült, kelletlenül kalapjukhoz emelték ujjaikat. Nem tudnám elmondani saját arckifejezésemet, mert nem láttam, de belül erősen megnyugtatott az a gondolat, hogy most már minden mindegy. Egy lépéssel közelebb léptem hozzájuk, annyira, hogy egy kis derékmeghajlítással, amivel szintén előkelőségemnek akartam kifejezést adni, az ezüstcsillagos a felé nyújtott kezemet elérje.

- Rota Mihály - koppantottam össze a csizma sarkait. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a név. Tegnap, amikor Okányon átszaladtunk, egy fűszeres cégtábláján láttam. Azért ragadt meg bennem, mert „rota" cigányul kereket jelent.

Az ő mormogásábóí csak annyit értettem, hogy magyar királyi csendőr őrmester. Ujabb fejbólintással fejeztem ki szerencsekívánatomat, aztán a másikkal is lekezeltünk.

- Okányból származunk? - kérdezte mosolyogva. Most már éreztem, hogy arcomban tüzel a vér, ha ez ismerős Okányban, akkor elvesztem.

- Igen - nyúltam szerényen a felém tartott cigarettatárcá­ba. Zavartan kutattam gyufa után a zsebemben, pedig tudtam, hogy nincs.

- Helyettesítettem pár hónapot az okányi őrsön.

- Köszönöm. - Krákogtam; amilyen esetlenül csak lehetett tartani a cigarettát, úgy tartottam. A szakaszvezető mosolyog­va taposta el az égő gyufaszálat. - Igen? - Próbáltam köhögéssel leplezni az arcomba futó vért.

- Csak olyan ideiglenes tartózkodás volt, de elég sok em­berre emlékszem. A kedves papára is. Ugye, ott van az üzlet valahol a vásártér környékén? Habár őt sokkal idősebbnek gondoltam.

- Az a kedves nagybácsi.

- Á, értem most már. Tényleg csak futó emlékeim vannak, azt hiszem, öt éve is elmúlt. Már végeztünk? - tért át másra.

- Nem lenne rossz - mutattam a bánatost. - Még egy ke­mény esztendő. Ez csak nyári gyakorlat, aztán nem jön rosszul a zsebpénz sem.

- Az természetes - derültek rajta a csendőrök.

- Valamivel szolgálhatok? - kérdeztem halkabban.

- Igen, azt hiszem - nyúlt a táskájához. - Egy csavargó cigányt keresünk - lapozni kezdett egy füzetben -, körözését kéri az egyik őrs, tulajdonképpen ketten vannak, mert az előző eljárás kettő ellen szól, de a bűncselekményt, amit egy hatósági közeg ellen elkövetett, a fiatalabb tette. Tizenhat-tizennyolc év körüli, csavargó kinézésű, nyúlánk termetű, arca kerek, orra, fogai, szája, szeme rendes - hadarta el a végét.

- Jaj! - kapott az arcához Rilyándri ijedten. A két csendőr szinte egyszerre nézett rá. Én csak szomorúan elmosolyodtam. - Tudja, ki az, gyakornok úr, az én uram. - Mindenki azt hit­te, hogy Rilyándri megbolondult. Csak a két csendőr lépett hozzá közelebb.

- A te urad? - kérdezte az őrmester.

- Igen, tiszthelyettes úr, megismertem, ahogy tetszett mondani. Egy magas, nyúzott képű . . .

- Az apád kínját nyúzott képű.

- Hát olyan sovány, úgy néz mindég, mint aki haragszik. Az oldalán egy nagy forradás van.

- A fene sem tudja az oldalát. Hol van?

- Tudja a pusztulat. Máma reggel, amikor meg akart erő­zakolni a csősz, világgá szaladt, soha nem jött többé vissza. Elment Gesztre. Na, nekem ebbe a fekete életbe nem kell, micsoda ember az, tessék mondani, aki hagyja, hogy a feleségét előtte megseggezzék? - A csendőrök nem állták meg mosolygás nélkül.

- És a csősz megerőszakolt?

- Hát jól tette, tiszthelyettes úr, áldja meg érte az isten. Ha egy ember elszalad, amikor a feleségét szeme láttára seggezik, akkor az nem érdemel mást.

- Így van - zsibongtak mellette az asszonyok -, megérdemli az olyan ember. - A csendőrök egész zavarba jöttek Rilyándri beszédétől. Látszott az őrmesteren, ha a csendőrruha nem tartaná vissza, szívesen megszorongatná, tekintetével talán le is tépte róla a ruhát.

- Jaj, Devla, szár dikhel!15 - kapta be ujjait Rilyándri az ijedségtől, de tovább adta a kacért. - Na, tessék megnézni, maguknak megmutatom, csupa kéknek hagyta a combom. -

Odament a két csendőr közé, a többire hátat fordítva comb­tőig felhúzta egyik oldalon a szoknyát. Ahogy barna bőre megraggyant a villanyfénynél, szinte egyszerre fogta meg a két csendőr. Sima, feszes bőrén véletlenül sem látszott semmi, de a csendőrök paprikavörös arccal bólogattak, ahogy forgatta előttük a lábát, és ujja hegyével a nem létező foltokat muto­gatta. Még sziszegett is hozzá.

- Hát hagytam volna, hogy még jobban összetörjön?

- Ezért fel is jelentheted - tanácsolta komolyan az őrmes­ter.

- Ugyan már, hogy tetszik olyat gondolni, tiszthelyettes úr, nekem is jólesett, úgyse nincs uram, elment Gesztre.

- Honnan tudod, hogy Gesztre ment?

- Onnan, hogy amikor látta, hogy a csősz fogdos, azt mondta, menjek vele. De minek mentem volna, ha ember, akkor álljon ki az asszony mellett. Engem nem érdekelnek a geszti rokonai.

- Hogy hívták?

- A csőszt?

- Az uradat! - kiáltott rá.

- Tudja a pusztulat, érdekel engem. - Az őrmester fejcsóválva eltette a füzetet.

- Gyakornok úr ismerte?

- Igen, emlékszem rá, a személyleírás teljesen megfelel az illetőre, de a nevét nem tudom megmondani, még nem kapott számot.

- Mindenkinek van száma?

- Akik hét elejétől itt vannak.

- Ezeknek? - mutatott az istálló placcán felsorakoztatott fiatalokra.

- Kivétel nélkül mindnek.

- Nem árt meg, ha ellenőrizzük.

- Az irodakulcs a főintéző úrnál van.

- Nem lényeges, csak úgy emlékezetből.

- Ahogy parancsolja. - Elindultunk. Valóban volt mindenkinek száma, amivel munkába állásakor megjelölték, és ha azt nem tudta, nem kapta meg a fizetését. Ezt évekkel ezelőtti ittlétemből tudtam. A cigányok tágra nyílt szemekkel néztek rám, nekem köszöntek a legnagyobbat, és mindenki gyakornoknak vagy segédtiszt úrnak szólított. A ruha megtette hatását. Amelyik gyanús alakra a csendőr rámutatott, az megmondta nevét és számát, én bólogattam, aztán továbbmentünk. Az istállóajtóban újra megkínáltak cigarettával, egész a lovaikig elkísértem őket, amikre az istálló előtt terebélyesedő öreg tölgyfák mellett az éjjeliőr vigyázott.

Köszönt, aztán panaszkodott, hogy a hajnali almozáshoz be­hordott szalmát éjszaka mindig szétrúgják a cigányok. Tőle tudtam meg azt is, hogy én vagyok az ügyeletes gyakornok.

- Irigylem, fiatalúr, jól eltelhetett a nyári szünidő - mondta búcsúzóban a tiszthelyettes.

- Sajnálom én is, uram, de holnap vége, két hét múlva kezdődik az iskola.

- Vétek lenne kihagyni a kék szemű cigányasszonyt, megéri ezt az éjszakát, nekem elhiheti. Van tapasztalatom a nőknél.

- Igazán köszönöm, uram, a szívélyes ajánlatot, igyekszem hasznosítani. Örülök a szerencsés találkozásnak. - Kezet ráztunk, aztán elvágtattak.

Az istálló felől tömeges nevetés hallatszott, mint tegnap este ugyanebben az időben, csak most vidámabbnak, őszintébbnek tűnt. Nem tudtam önmagammal mit kezdeni, idő kellett, hogy a baj és a szerencse egymást keresztező útjain eligazodjam. Most már rendíthetetlenül meggyőződtem, hogy a sors szeszélyének megfelelően tervezi perceink fordulatait, aminek titkát nem lehet fontolgatással kiszámítani. Csodálatos játék, amikor az akasztott ember nyakán elszakad a kötél, és azt hiszi, hogy szerencséje van. Mennyit derülhetett Ballus, amíg rám adta ezt a ruhát, vajon csak ezért, vagy van más célja is vele? Az istálló felől Vorzsát láttam puha léptekkel közeledni, a fák alá érve elmosódott alakja a lombok fekete árnyékában. Elhevertem a vén tölgy tövénél, csillaghullás időszakában szívesen bámultam az eget, mindig annyi gondolat született bennem, hogy a másnapok üres perceit is azzal tápláltam. Most én vagyok üres, és a percek vannak megtöltve izgalommal. Bámulatos, ahogy ezek feltalálják magukat. Minden okoskodás csak összekuszálná tiszta értelmüket, amivel pillanatok alatt felmérik helyzetüket, és azt a megtévesztésig szenvedélyesen átélik. Én is átéltem. Nemcsak a csendőröket, saját magamat is megtévesztettem. A búcsúzó kezekben emberi melegséget éreztem, pedig meg voltam győződve, hogy mérgező hüllők, az érintésük szenvedést, fájdalmat okoz. Szavaik befészkelték magukat gon­dolataim közé, a szép szemű Rilyándri barna combjait valóban kívántam.

Vorzsa sötét alakja átlibbent a kitaposott síneken, zajtalan ugrásokkal eltűnt a fa mögött, körülkémlelt, aztán mellém ülve megemelte a fejem, mint az alvó emberét, ölébe helyezte. Meg­enyhültem, ahogy meleg kezét homlokomra tette. Nem érdekelt tovább a csillaghullás, közelebb bújtam hozzá, mélyen be­letúrtam arcom az ölébe, ahonnan leheletem enyhén erjedt húgyszaggal párállott vissza. Valami rajta is átfutott, rajtam is, benyúltam a szoknyája alá, sima combjai elernyedtek, lassan hátradőlt, magával húzott, fürge ujjai kiszabadították nadrágom feszülő elejét, s mire vérbe borult agyamon átpréselte magát a felismerés világossága, már minden késő volt, Ballus elérte, amit akart. Nem találtam okot a sóhajtozásra, előbb vagy utóbb minden bekövetkezik. Egész nap úgyis ez forgott az agyamban, hol bosszúból, hol egyszerű kíváncsiságból. Úgy látszik, a bosszút bosszú követi, valahányszor szerét ejthette, tudtomra adta, hogy nem lehet kitérni előle, amikor alkalom kínálkozik, nem ismer könyörületet. Neki is igaza volt a maga módján. Áthúztuk a számítását. Előző este mindent megpróbált, nem ő tehetett róla, hogy a körülmények egészen másként alakultak, senki nem lehet elég okos. Azt viszont tisztelni lehet benne, hogy amit egyszer a fejébe vesz, nem veri ki belőle senki és semmi. Nem akartam a magam könnyebbségét keresni, de annak sem láttam értelmét, hogy az egészből problémát csináljak. Hagytam, hadd játssza szerepét, elég sötét van ahhoz, hogy megtévesztő játékát elfogadjam, most már úgyis mindegy. Nyögve feltápászkodtam, megpaskoltam a tomporát, halkan kuncogott hozzá, de néma maradt. Ügy alkalmazkodtam, hogy a felismerés minden lehetőségét elkerüljem, néhány lépés után Ballus alakja már csak formátlan szürke foltnak tűnt.

- Eredj be, majd megyek utánad, az éjjel sem aludtunk, ma este már ideje lesz.

Először csak megmozdult, várta, hogy befejezzem, aztán felkelt, odabotorkált hozzám. Gondoltam, hogy a csel nem sikerült.

- Bolondnak nézel engem, vagy te vagy a bolond? - állt elébem. - Azt akarod velem elhitetni, ha a kutya melléd fekszik, azt sem veszed észre? Már az első pillanatban tudtad, hogy én vagyok, mégis csináltad.

Számoltam a pimaszságával,, de ennyire aljasnak nem gondoltam.

- Na és mennyire jó ez neked?

- Annyira, hogy tudjad te is, én is. - Meg voltam győződve, hogy Ballus megbolondult. Megremegtem, azon kaptam magam, hogy ujjaim sima nyaka köré fonódtak.

- Megfojthatsz - mondta -, de akkor is a Zselko bosszújával halok meg.

- Neked a kurvaság elvette az eszedet. - Félretoltam magamtól.

- A kurvaság? - kérdezte. - Te nem ismered ezt a családot, majd nem beszélsz így, ha csúfot űznek belőled, meggyűlölöd még a csecsszopóját is, mint én.

- Te meggyűlölted? Azért csináltattál magadnak sorra mindegyikkel egy-egy gyereket?

- Azért - vágta rá keményen.

- Nem rossz, ilyen gyűlölettel valahogy ki lehet bírni.

- Csúfolódsz, tudod, mit tettek ezek velem?

- Tudom. Engedtek az erőszakoskodásodnak, csak Papu állt ellen egyedül.

- A vén Phumba? - kuncogott. - Ahányszor már megtapogatott. Azért eszi a penész, de egye is! Addig az isten ne adjon neki nyugvást, maradást, amíg a szájára 'nem ülök, akkor legalább meglátja.

- Még nem látta? - kérdeztem huncutul. - Pedig délelőtt elég sokszor megmutattad neki.

- Úgy már látta, csak még nem kóstolta meg, mint a fiai, a csonka lyukat, amit a világ szeme láttára megköpködtek.

- Értem most már. Gyűlöletből bevetetted magad a bikacsordába, és bosszúból sorra erőszakoltad apraját-nagyját.

- Sorra én, megmutatom Zselkónak, a börtönökből seperjék ki a csontját, hogy amit meggyaláztak, azért a vérükkel fizetnek.

- Ugyan, ne akarj engem a falhoz állítani, megkívántad őket, azok meg téged, mindnek csúnya a felesége. Ahogy nőnek a kisbikák, úgy tanítod őket az élet mesterségére, a Zselko bosszújába.

- Abba. Megesküdtem, hogy aki beteszi a lábát a Phum­ba családba, az mind a saját gyalázatától meneküljön. - Felemelte a hangját, jelezve, hogy befejezte. Ösztönösen utána­kaptam, ahogy el akart ugrani.

- Várj, beszéljük meg a menekülést, ne siess! - kcnyszcrí-tettem a földre hajánál fogva. - Mondd, mért kell nekem a saját gyalázatomtól menekülnöm?

- Hogy ne maradjon magja a Phumba fajtájának.

- Akkor mért szarod egymás tetejére a gyerekeket? - tekertem szorosabbra a haját.

- Azok nem lesznek büszkék a fajtájukra, gyalázatba születtek - nyögte, ahogy recsegtek hajtövei kezem alatt.

- A te gyalázatodba,

- Az övékébe.

- Ha hazudsz, minden szál hajad a kezemben marad.

- Gyerek vagy még ahhoz, hogy belőlem kikényszeríts valamit, ha nem akarom megmondani, Amennyi verést én már kaptam az életembe, nincs annyi haj a kezedbe. - Húzott egyet a fején, mint aki be akarja bizonyítani.

Kénytelen voltam elengedni.

- A Vorzsám életére, igazat mondok, ő még tiszta min­den gyalázártól. Amikor odakerültem hozzájuk, anyósom a börtönben hervadt, világéletébe mindég „drabárelt"16, egyik baj ott érte rajtuk a másikat. Az öreg Phumba élte világát, csapta, fogta az asszonyokat. Csakhogy a sok gyerek az én nyakamba szakadt. Mert a régi cigányok a szokásokból éltek, az ette meg a fejüket meg a szerencséjüket. Én voltam a fia­tal menyecske, akinek a szokások szerint meg kellett mutatni a hárnyékságát, mert ha nem, nem életrevaló, megszólják vele az urát. Igazuk van, legyen ügyes az asszony, ha ember kell neki. Vorzsámat a nyakamba kötözve, télen-nyáron vágtam a falut egy szál ruhába, sokszor mezítláb, úgy került valami a lábamra, ha kaptam egy zsákdarabot vagy egy rossz lábbelit valakitől. Az idő nem számított, ha esett, ha fújt, Ballusnak menni kellett. Két menyecskének való lányuk otthon nyomta magát, danolásztak egész nap, arra nem méltatták magukat, hogy a putrit kiseperjék. Ember kellett volna mindegyiknek, de a kutya sem emelte a tollúkat. Tudod, mi szokott lenni, ahol annyi gyerek van? Térdig jártam a szemétbe. Amikor hazamentem, Zselko engem öldösött az ő mérgükbe. A testvéreit nem akarta megbántani. Jól van, no, egye meg a pusztu-lat, kibírtam, pedig mindég tele voltam gyerekkel. Egyszer sem vetettem a Zselko szemére, hogy én tartom apraját-nagy-ját. Ügy szerettem őket, akár a saját gyerekemet, ők meg mint az anyjukat. Apósom két krajcárt ki nem adott a zsebéből, ha mind éhen hal sem. Azt mondta, ,,náj khurde love"17. Sokszor úgy mentem haza, hogy félholtra vertek a csendőrök. Tisztességes úton mit adtak? Csaltam, loptam, ahogy jött. Dicsért az apósom is, hogy ügyes vagyok. Hüm, híztam két kilót a büszkeségtől. Igazi cigányasszonynak mondott, de ha elmentem a kocsirúdja előtt, véresre szabdalt az ostorral, mindenféle fódozó kurvának lehordott. Annyi volt előtte a becsületem, amennyit a zajdában58 hazavittem. Amikor odakerültem hozzájuk, a Khulo meg a Gosa még gyerekeknek néztek ki, eljátszottunk sokszor, mint a gyerekek. A Zselko sem volt meglett ember, olyan lehetett, mint te, csak ő világ életébe bolond volt. Az evéshez meg a gyerekcsináláshoz értett. Három év, három gyerek. Egyet megfagyva vittem haza a szoknyámba. Nyugodjon békével, szegény kis idétlen volt. Három év múlva a Khulo megnősült, elvette a Berbejt, a Gosa meg a szőrös Múlót. Mind a kettő úgy nézett ki, mint a nagyanyám. Jól van, no, örültem, segítettek valamit, nem ma­gamra szakadt minden baj. Csakhogy a vén kurvák, amit hoz­tak, eldugdosták az embereknek, sem az én gyerekem kezébe, sem a többiébe nem adtak egy falatot sem. A vége az lett, hogy a Khulo épített magának a konyha végéhez egy kis lyukat, külön mentek. Attól kezdve nagyon jól éltek. Alig ment el a Berbej, már megrakodva jött haza a faluból. Nemcsak az embereket, hanem minket is evett a méreg. A koldulástól nem nagyon zsíroztuk meg a szánkat, még én úgy-ahogy nagy has­sal valamit csak kikönyörögtem, de a szőrös Múlót be sem engedték a házakhoz, űzték, zavarták. Sokszor üres kézzel jött haza. Aztán a Gosától megkapta a magáét. Velem is azt tette Zselko. Amit annak előtte örömmel fogadtak, a Berbejéhez viszonyítva kinevették, kigúnyolták. Hát ne öljön meg az irigység? No, gondoltam, rád virrasztok. Soha a fekete életbe egy kártyavetést nem tudott tenni, most meg csúfon tesz bennünket. Micsoda bolondok lehetnek, akik elhiszik ennek a csundra19 Berbejnek, hogy tud valamit csinálni. Ha hit­ték, ha nem, az az igazság, hogy háttal hozta az ennivalót. Száraz húst, kolbászt, szalonnát, pénzt, amit csak el tudsz képzelni. Mink meg kisárgultunk az éhségtől. Derékig érő havakat gázoltam olyan teherrel, hogy minden percben vártam a gyereket. Egy hajnalba a Gosát meg a Zselkót befogták a csendőrök valami betörés miatt, aminek színét sem látták. Heteken keresztül gyilkolták őket, mire megkerültek az igazi tettesek. Agyonverve hazajöttek. Gondolhatod, hogy aztán a félelemtől nem merték elhagyni a putrit.

Ahogy meglett a gyerek, két nap múlva felkeltem, mindenki sózóba feküdt az éhségtől, még a Mulo is leesett a lábáról. Már kora hajnalban azon törtem magam, merre tegyem a fejem, olyan időben, amilyenben a kutyát sem érdemes kiverni. Megint megfagy nálam a gyerek, gondoltam. Amerre néztem, mindenütt elkényszeredett betegek, a nagyobb fiúk lábait sebesre csípte a hideg. Ök jártak az erdőre, a kis gallyakat elcserélték krumpliért a nyomorék suszterrel.

Bár hagytam volna őket, hadd pusztuljanak a maguk levébe!

Meglestem a Berbejt, olyan batyuval ment haza, majd beleszakadt. Látta, hogy arra kilincselek, egyik házból ki, a másikba be, kétnapos gyerekkel a mellemre kötözve. Azt sem mondta, hogy befellegzett. Na várjál, gondoltam, bosszúból kitúrlak a helyedből. Amikor a szerencsétlenség utánaveti magát az embernek, nem lehet kitéríteni az útjából. Mondom este a Zselkónak: Hallod, te cigány, megtaláltam a Berbej helyét.

- Eredj, no - mondta -, ne egyen olyan sokat, mikor más meg éhen pusztul. Hát nem mész?

Mentem. Már előre kigondoltam, mit fogok mondani. Sírt a gyerek, egész úton nem állt be a szája. Aj, haj Devla, ez eszi meg a fejem, nem tudok tőle beszélni.

Korán mentem, de olyan hideget gondolj, ahová köptél, odafagyott. Zörgetek, kezem-lábom elgémberedett az ácsorgás-tól, kukk-bakk, egy lélek sem. Nincsenek idehaza. Na, most merre menjek? Látom, hogy a kerítés mellett valaki leselkedik.

- Hát eresszél be, hé - phenav20 -, üzenetet hoztam.

- Miféle üzenetet? - kérdi.

- Nagyon fontos.

Csak eressz be, gondoltam. Ahogy kinyitotta a kaput, egyből betettem magam.

- Mit akarsz? - Oda sem figyeltem, egyenest a konyha felé tartottam. Ó, istenem, a szívem is megkönnyebbült a jó melegen. A szoknya majd eltört a hasamon, ahogy kicsurgott a gyerek alól; vastag jég lett a pisiből.

Az ember nekitámaszkodott az ajtónak, úgy nézett. Verd meg, isten, de csúnya. Olyan az arca, mint amit a nádereszbe vertek. No, úgy pusztuljon, ahogy van, csak a gyerekemet te­gyem rendbe, megkékül a sírástól meg a hidegtől.

- Hát az asszonyság hol van, azzal akarok beszélői.

- Te eltévesztetted a házat.

- Maga itt lakik, fiatalember, vagy maga a gazda?

- Igen. - Na, Ballus, gondoltam, mit mondasz.

- Mikor jön haza az asszonyság, tessék mondani? - El­kezdte a nevetést.

- Semmikor, itt nincs asszony, magam vagyok. - Most esett le az állam. - Mondtam, hogy eltévesztetted a házat -nevetett tovább.

- Azért jöttem, mert a szellemek küldtek. Magának, gazduram, el van kötve a szerencséje, és azt rajtam kívül a világon nincs ember, aki eloldozza. Az egész éjszaka nem tudtam pihenni, a táltos mámi bejárta velem az összes keresztutakat, addig nem hagyott nyugtomat, amíg meg nem ígértem, hogy eljövök. No, most vagy feloldoztatja a szerencséjét, vagy azt a kicsit is elveszti, ami még van. De ezenkívül még száz más bajt is csinál. A táltos mámi nagyon sajnálja a maga szerencséjét, ami gúzsba kötve sírdogál maga után. - Majd kiesett a szeme, annyira nézte a gyereket, ahogy szopott.

- Hozzon egy friss tojást, gazduram, amit most tojt a tyúk.

- Ne fáradj - phenel21 -, ismerem ezt a játékot.

- Hozzon csak, fiatalember, meg kell hogy lássa, mennyi szerencsétlenség meg veszély vár magára.

- Mondtam, hogy ismerem. - Hogy a kórház egye meg a fejedet, gondoltam.

- Honnan ismeri, hallja?

- Erzsébet megmutatta. Nem is járt rosszul.

- Sun, Devla. Ki az az Erzsébet? Nem a Berbej?

- De.

- Na, az nem tud jósolni.

- Te mióta vagy gyenge borjas? - Leült elébem a kisszékre. Akkor vettem észre, hogy nem a gyereket nézi, hanem a csecsemet. Üm, hát így drabárelt Berbej. Na várjál, te rapcsos kípű gázsó,22 elvágom én a szádat.

- Még háromnapos a kicsi.

- Háromnapos? - felakadt a szeme.

- így van - intettem. Most már igazán a gyereket nézte.

- Van mit szopni belőle?

- Nincs ebbe, hallja, semmi. - De valóban nem volt. Kihúztam a gyerek szájából. - Na, jöjjön, nézze meg! - Odatar-

tottam neki, csodálkozva rám nézett. - Megfoghatja ezt nyugodtan, csak ne szorítsa.

Égett a szeme, mint a macskának. Benyúlt a réklibe, kivette a másikat is. Ügy nyomkodta, ahogy a doktorok szokták. Na, pusztuljon el a fejed, gondoltam, mindjárt elélvezel szárazon. Hozzákezdett sírni a gyerek, erre elengedte. Kihozott a kamrából egy üveg bort.

- Igyál - phenel -, rád fér.

Behúztam egy vizespohárral. Ó, de jólesett, csak akkor ment ki belőlem igazán a hideg.

- Hány éves vagy?

- Tizennyolc. - Sun, ki tudta, akörül voltam.

- Szebb vagy, mint Erzsébet.

- Látja, ha nem lennék gyerekágyas, én is lefeküdnék magának.

- Mikor lehet? - Na, most mit mondjak, ha sokat mondok, elijesztem. - Mikor lesz hat hét? - kérdeztem.

- Az - számolta - április elején.

- Na, akkor már lehet. - Gondoltam, addigra kitavaszodik, csak tartsál ki a télen, a bánat jön hozzád a fejedbe.

- Nem akarod megfüröszteni a gyereket? Neked meg szedek össze ruhákat, így megvesz az isten hidege.

- Jó lesz, áldja meg érte az isten. Csak sietek haza, a gyerekek otthon meghalnak éhen. Egy kis ennivaló is kéne nekik. - Mit mondjak, féltem, soha nem lehet tudni, milyen gondolata támad.

- Az is lesz. Mosogasd meg, mert megbetegszik. - Tudtam, hogy mért mondja, olyan húgyszaggal voltunk, hogy teletettük a konyhát.

- Melegszik már ennek odahaza a víz. - Sehol semmi, amióta megszületett, egyszer mostam meg, akkor is a számból, egy pusztulatos lavór nem volt a háznál. Nevetett a gázsó, látta rajtam, hogy félek.

Teletöltötte a poharat.

Igyál, ne legyél megijedve, én is ember vagyok, nem állat.

Ittam, a féltségtől is. Ha felharagítom, éhen pusztulunk, máma már sehova nem tudok menni. Kihozott a szobából két szoknyát, amióta a világon megvagyok, nem láttam olyat.

- Itt ez a kispárna is, csinálj a gyereknek pólvát. - Nem hittem a szememnek. Csórógyerekem, ahogy beletettem a meleg vízbe, azonnal elaludt. A gázsó jobban értett a pólyáláshoz, mint én. Egy gyerekkel sem csináltam. Mibe pólyáltam volna, a bánatba. No, mindegy. Megrakott ennivalóval, mint a terhes szamarat.

- Mikor jössz megint?

- Mikor jöhetek? - phenav.

- Amikor elfogy.

Sun, gondoltam, akkor délután már jöhetnék.

- Sokan vagyunk mi, kedves.

- Holnap ne gyere, disznót vágok, aztán jöhetsz bármikor. Na, ki lett már ezután igazán zsákba, mint a Berbej. Nem

hordta háttal az ennivalót. A gázsó csak valamikor engedte be. Sírt-rítt, a Khulo állandóan öldöste. Örültem neki, megszűnt a jó világa. Rohadj meg, gondoltam, most megtudod, milyen fán terem a csóróság. Eladtam a ruhákat, eladtam a kispárnát, elment minden. Meddig tartott minálunk? Amíg a málé kisül. Nem mertem menni, féltem, inkább megint nyakamba vettem a világot, koldultam. Valahogy elment rólunk a tél, jött helyette a nagy éh tavasz. Mindenfelé zöldült a határ, Zselko megette az életemet a sóhajtozásával.

- Egy rossz bogot23 tudnék valahogy szerezni, hogy el tudna már legelészni. - Akkor a ló volt az élete, most meg a kártya. Tudott is egyet olcsó pénzért. Mindennap ette a fejem, de a maga emberségéből két krajcárnak nem tudott ura lenni. Mit tudsz ilyenkor csinálni?

Lesz, ami lesz, még egyszer megreckírozom. Úgy mentem a gázsóhoz, mint aki halálos beteg. Nagy nehezen kibékítettem, be sem akart engedni. Nem vittem magammal a gyereket, azt mondtam, nagyon beteg, ha a doktornak nem tudunk fizetni, meghal.

- Nagyon beteg vagyok - mondtam -, pedig világ életemben mindég ilyen embert kívántam. - Nagy nehezen megjuhádzott. Megint tűzbe jött, hagytam magam fogdosni, gondoltam, ettől még nem esek teherbe.

- Tíz pengő kellene az orvosnak, hogy minél előbb meggyógyuljak.

- Adok - mondta.

Na, ki volt már boldogabb, mint én? Annyi húst, kolbászt, amit rám pakolt, szemeddel sem láttál. A vén kurva Berbej megsejtette, hogy én túrtam ki a helyéből, de nem mert szólni. Húzta a Khulo is az orrát, és amikor Zselko megvette a lovat, megölte a sárga irigység. Krisztus már volt kínba, de Berbej lett a második. Hiába járta a gázsót, egy főzet krumplit nem tudott tőle kicsalni. A sok veréstől meg a méregtől rám kiabálta. Pedig ha velem volt rossz végről, akkor te fogd le minden gyerekemnek a szemét, aztán az enyémet. Báter!24

Mi kellett ezeknek a „csacso rom"-oknak. Hasztalan esküdöztél égre-földre, nem hitték. Apósom addig sem nézett bennünket egy köpésbe sem.

- Szégyent hoztatok a fejünkre - mondta. - Törvényt ülünk.

Soha nem felejtem el, amíg a szememre nem húzzák a földet. Húsvétkor összehívták az összes cigányt. Azok hozták ránk az ítéletet, akiket megmentettünk az éhhaláltól. Berbejnek levágta Khulo az orrát, engem a lábamnál fogva felkötöttek, és az összes cigány szeme láttára Zselko kimetszette

a szeméremtestemet, odadobta a kutyáknak. Megköpködtek ország-világ előtt.

Hát ezért gyűlölöm őket. Akkor megesküdtem, hogy azzal állok rajtuk bosszút, amit megszégyenítettek.

A vén Phumba sokszor ki akart békülni, hol gyűlölt, hol szeretni kívánt, ő is megszegte volna a cigány törvényt a csonka lyukért, akkor is, ha fejét veszik, csak neki már befelleg­zett, megette az életét a sok lindralo drab.25 Mindig fenik rám a fogukat, szarok a szokásaikba, százszor meg százszor megszégyenítettem őket, borotvával szabdalták össze egymást, de nekem nem mertek szólni.

- Mit gondolsz, mi lesz ennek a vége? - kérdeztem. Iga­zán együtt éreztem Ballussal, időközben valami megbánásfélék jutottak eszembe, mégsem tudtam megbocsátani.

- Mi lenne, semmi. Nem fél k tőlük, a kezemben vannak. Azt gondolod, Zselko nem oltana el a gyertyám? Régen a sárga föld szívna, ha nem félne. Csak akkor darabokra vagdalnák a saját testvérei. Mindegyiknek van nálam egy gyereke, melyik vállalná el a másikét?

Nem tudtam szóhoz jutni.

- Kölcsönkenyér visszajár. Ha ők megették a fejemet, én is megeszem az övékét.

- A lányod mit mond, ha megtudja?

- Vorzsa? Amit én mondtam, amikor az apja adósságáért hozzáment a cigányemberhez. - Elhallgatott, majd sóhajtva folytatta. - Pedig tudta, hogy jóba voltam vele . . . Kiskoruk­ba beléjük oltották, hogy gyűlöljenek a kurvaságomért. Nem tartanak anyjuknak, az az igaz nekik, amit a Papujuk mond.

- Te sem szereted őket. Hallgatott.

- Meddig lakott Vorzsa a cigánnyal?

- Egy éjjel.

- Tudod, hogy nem volt vele sehogy?

Nem láthattam az arcát, de a nevetése erőltetetten idegennek hangzott.

- Azt hiszed, azért fekszik a kutya a hús mellé, hogy belé ne harapjon?

- Ezek szerint téged is elhalt akkor a gázsó, és megérdemelted a büntetést.

- Miért érdemeltem meg?

- Azért, mert egy rohadt büdös kurva vagy. Ha akkor az a büntetés súlyos volt, ma százszor súlyosabbat érdemelnél. Kár, hogy az a csonka lyuk olyan kedves lett a Phumba családjának, rég megérett a véred a kutyák számára. Én hiszem, hogy ami késik, nem múlik.

Megragadta a lábam, amikor ott akartam hagyni.

- Ne mondd meg Vorzsának, meghalok szégyelletemben.

- Ha tudnám, hogy igaz, világgá kiabálnám, de a te szé­gyened mindig lefolyik a lábod szárán.

- Várj, ne menj még! - Magához szorította a lábam, és eszelős, visszafojtott nevetéssel a nadrágom elejét kezdte kutatni. Kis híján letepert, mire sikerült az egyik lábamat kiszabadítani. Nem tudom, hol érte a rúgás, a csizma koppanásával együtt felnyögött, fájdalmas vinnyogással rám csimpaszkodott, minden rúgásra felszisszent, de egyre őrültebb kacagásban tört ki. - Azt hiszed, megszabadulsz tőlem? - kacagott. - Aki engem egyszer megkóstol, soha nem felejt el. Te is beszálltai a bankba, öldösni fogjátok egymást a kasszáért, de addig nem mutatom meg a lapom, amíg százan nem lesztek. Inkább mindőtöknek szülök egy gyereket. Jóllaknak még a kutyák abból a vérből, amit egymásból kieresztetek.

Hideg borzongás rázott meg, életemben először találkoztam őrülttel. Szent isten, gondoltam, ezt mindeddig nem vettem észre. Egész testében remegett, képtelen voltam megállapítani, zokog vagy kacag.

Ölelése végigcsúszott a lábamon, arcát rászorította csizmám szárára, csak vállai rángatózását éreztem, hangja olyan volt, mint a távolodó kutyavonítás, amíg szűkölve elnémult. Beletúrta fejét a fűbe, szorítása meglazult, tehetetlen kődarabként félrebillent, amikor kihúztam a lábam a karjai közül. Füleltem megdermedve, nem tudtam mihez kezdeni.

- Rosszul vagy? - kérdeztem, amikor már nem tudtam a gondolataimmal mit kezdeni.

- Miért lennék rosszul?

- Igazad van - hagytam rá. - Miért is lennél te rosszul, éppúgy rosszul lehetek én is, csak sajnos magamról nem tudom megállapítani. - Otthagytam.

Bent rég elfeledték, hogy csendőrök is vannak a világon. De minek is kellene számon tartani? Majd jönnek, ha akarnak, úgyis annyira kiszámíthatatlanok és mogorvák, hogy jobb hallgatni róluk.

Vorzsa sietett elébem. Sokszor nem vesszük észre a szeren­csénket, pedig egy pislákoló lámpa is boldoggá tehet bennünket, elhalványíthatja az arcunkon tolakodó áruló jeleket, amit a lelkiismeret vagy valami belső szorongás kényszerít ki belőlünk.

- Anyám? - kérdezte.

Nem siettem a válasszal, időt kellett nyernem, hogy za­varommal ne áruljam el magam.

- Nem volt veled anyám?

- De - mondtam zavartan -, vele voltam. - A válaszom kétértelműségén én is megborzongtam, bármennyire őszinte volt, mégis féltem, hogy rákérdez cselekedetemre. Mosolygott, mint akinek egyetlen öröme, fyogy mindent tud.

- Azt hittem, valami baj történt - kapaszkodott belém -, te még nem ismered az anyámat.

- Ismerem. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek bemutatkozott. - Nem lehetett titkom előtte.

- Ó, az semmi - legyintett lekicsinylően -, veled elég rendesen viselkedett.

Soha nem gyötört a kíváncsiság, az Önvallomásokat többre tartottam, jobban megtalálható bennük az igazság. Olyan elkárhozott, bűnös érzéseim támadtak, amitől egyszerűen rosz-szullét környékezett. Te jó isten, mire vett rá ez a vén ringyó. Bolondnak tetteti magát, és az egész bandát kijátssza. Nem tudtam saját gondolataimmal megbékélni, melyiket higgyem, a bolondságát vagy a bosszúvágyát.

- Tudod, hogy a te anyád egy rohadt kurva? - A hirtelen támadt méregtől erősen megszorítottam Vorzsa karját.

Azt kívántam, hogy meglepődjön, aztán, ha másként nem megy, valami színlelt patáliával megvédje az anyja becsületét. Könnyebb lenne a hazugságra hazugsággal válaszolni. Ezután nincs jogom többet Vorzsa mellé feküdni, de ha otthagyom minden szó nélkül, eleve magamra terelem a gyanút. Húzott egyet a vállán, nem érdekelte, sőt annyira természetesnek tartotta, hogy szóra sem méltatta. Végleg elhagyott a türelmem, ha valakinek kötekedhetnék)e van, a hallgatás ugyan­olyan bosszantó a számára, mint a visszabeszélés.

- Nem hallottad, mit mondtam? Anyád egy rohadt kurva! - Megcsavartam a kezét.

- De hallottam. És te vajon minek tartod magad, valami szentnek?

- Nem tartom magam annak, de ettől a kurvaságtól undorodom.

- Kár az ilyen embernek lyuk mellé feküdni. Tudod, olyan szent még nem született a földön, aki bele ne szédüljön. Egy férfinak meg semmi nem szégyen.

- Én nem szédültem bele.

- Nem mindegy? - kérdezte nyugodtan. - Belehúztak, vagy beleestél, egyre megy. Ballus vérének nehéz ellenállni.

- Ezt honnan veszed?

- Ő mondja. Azt is beszéli, hogy megrontja az embereket. Apámat is megetette. Annyi gyalázat után más ember régen a szemére húzza a földet, de látod, éli világát. Nem aggódik semmivel és senkivel. Te meg csikorgatod a fogad, pedig holnap elmész, Egyébként is, te nem vagy hibás.

- Hát te? - kérdeztem.

- Én? - nézett rám. - Nem értem.

- Miért feküdtél le az anyád latrával?

- Haha! - nevetett kényszeredetten. - Látod, ezért nem ölik meg. A bolondok mindent mondhatnak.

- Szerinted nem igaz, amit beszél?

- Nem. Eddig még nem volt igaz. Eztán meg már aligha kerül sor rá.

- Akkor miért mondja?

- Mert olyan az esze.

- Az sem igaz, amit a testvéreidről mond? - Arcába futott a vér, körülnézett.

- Ezt is elmondta? - Egészen szűkre húzta szemeit, már nem látszott olyan nyugodtnak, mint az előbb.

- Felelj, mi az igazság! - Hallgatott. Hirtelen felugrott, de Rilyándri megelőzte, kezében egy takarófélével az ajtó felé szaladt.

Vorzsa fájdalmas mosollyal mutatott utána. Elcsendesült minden az istállóban, az üresen hagyott placcon Ballus sétált hóna alá gyűrt ruháival, mezítelen testét szétzilált haja takarta, mélyen tomporáig omolva.

- Most már látod, mi az igazság? - sóhajtotta.

Rilyándri Ballus köré tekerte a takarót, egy csapat asszony fogta körül, szép lassan a vacok felé vezették, mint valami lábadozó beteget. Ballus sorra kérdezgette az asszonyokat, hogylétük felől érdeklődött.

- Rossz hely van a kórházban - mondta -, úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával. De hála legyen az én drága jó is­tenemnek, szerencsésen visszavarrták az orvosok. Na, de amíg én megleszek ezen a földön, énmeliém Zselkó nem teszi a gatyáját, inkább világ kurvája leszek.

- Nem lesz most már semmi baj, pihend ki magad, Ballus, más asszonyokkal is megtörtént - vigasztalták -, mind ilyenek az emberek.

A megszokott szöveget, amit már százszor, ezerszer elismételtek, olyan sajnálkozó együttérzéssel mondták, mintha tegnap történt volna az eset.

Vorzsa szótlanul ült mellettem, nem ment az anyját ápolni. Maga elé nézett, arcáról, ha van annyi erőm, leolvashatom gondolatait. Szótlanságunkat Rilyándri törte meg, mellénk ült.

- így csinál, ha valami megzavarja. Pusztuljon el az a rohadt ital, neki nem volna szabad a szájába venni.

- Majd kialussza - mondta Vorzsa minden részvét nélkül. Felállt, otthagyott bennünket.

- Elviszed magaddal? - kérdezte, Vorzsára intve, Rilyándri.

- Nem.

- Pedig jó lány. Ez nem örökölte az anyja vérét. Nem szereted?

Nem akartam hazudni, inkább hallgattam. Igaz, ha önmagamtól kérdem meg, akkor sem tudok rá válla szólni. Valahogy nem volt ideje ilyen gondolatoknak megérniök bennem. Nem vagyok jártas a dologban, de úgy képzelem, a kívánat nem egészen ugyanaz, mint a szerelem. Hallgattam.

- Mért üldöznek?

- Csak.

A kezére nézett, még érintetlenül ott feketéllett rajta a felirat. Mosolygott.

- Ezt holnap tűvel beleveretem. - Sokáig nézett, az arca mosolygott, de szemei valami másról beszéltek.

- Ne menj haza, eredj az én testvéreimhez, szívesen látnak, ott a kutya sem keres. Hány éves a bátyád?

Kérdését egy vállrándítással elintéztem. Kíváncsiskodó természete megint rossz hangulatban talált, most nem dühöngött, látszólag talán tetszett is neki.

Vorzsa visszajött, Rilyándri úgy tett, mint akinek sürgős dolga lett.

- Veletek megyek holnap - tompította le a hangját.

- Minek?

- Csak. - Otthagyott.

Már értettem kíváncsiskodásának okát. Ezért érdekelte a bátyám. Nocsak, jó leszel te Badának. Valamennyire felvidítottak a gondolatok, Vorzsa viszont továbbra is rosszkedvű maradt. Jó lett volna valamivel megvigasztalni, elmondani az esetet, úgy, ahogy történt, mosogatni a tisztességem, ráfogni Ballusra, hogy ő az oka mindennek, kihasználta a sötétséget, tapasztalatlanságomat, hirtelen lobbanó véremet, sőt az üldozr minden szabad percért való aggodalmát, a félelemtől és a gondoktól való menekülést, a búcsúzás percekig vagy órákig tartó netovábbját, az öröm emlékeihez való ragaszkodást, és mindent, ami belefér ennek a fekete világnak csúf, undorító pofohába. Vajon mennyire vigasztalnám meg, ha mindaz a fájdalom vagy gyűlölet, amit kettőnk iránt érez, egyre irányulna, az anyjára?

Azon erőlködtem, hogy gyűlölettel gondoljak Ballusra, akinek zavartsága görcsös eszméletlenséggel ért véget. Aludt tisz­tára mosdatott, halottfakó arccal, ráaggatott ruhái esetlenül takarták a testét, kibontott haja ziláltan még mindég az őrült látszatát keltette. Gyűlöljem? Miért? Mi az, amivel nekem ártott? Papu somfordált felénk, leült a jászol szélére, sokáig velünk hallgatott.

- Vackolj meg, lányom, a gyermekeknek! Ilyen ez - intett Ballus felé. - Már a boltba láttam rajta. Ezt csinálta az anyja is, nyugodjon, kígyót-békát látott, ledobált mindent magáról, aztán meztelen szaladgált, jajgatva.

Hallottam az öreg Vorzsáról, valóban így beszélték. Csak azt nem tudta senki, hogy mért. Az a hír járta róla, hogy megrontották.

- Papu, haljon meg minden gyereked, ha nem igazán válaszolsz nekem.

- Báter, fiam, mondjad.

- Te elhiszed, hogy az öreg Vorzsát megrontották?

- Nem - mondta határozottan. - A kurvasága miatt élve

temette el az ura, úgy kaparták ki a gyerekei. Akkor bolondult meg.

Mindketten Ballusra gondoltunk. Árnyékos- szemekkel többször felésandított, remegő ajkai között elmorzsolt valamit, aztán tekintete elmerült a gyerekek sokasága között. Évek látszottak elsuhanni vizenyős szemeiben, visszahozhatatlan, utolérhetetlen évek.

- Feküdjetek le tik is - tápászkodott fel görnyedten -, késő van.

Vorzsa sokáig vackolódott, a gyerekek nagy részét ruhástól kellett berakni a takaró ala, elnyomta őket az álom.

Egyetlen tompa szuszogásba mélyedt az istálló, itt-ott még halk szerelmi viták zavarták az egyhangúságot, míg azok is észrevétlenül sóhajokba, nyögésekbe nem fúltak,

Mutóék helyére a vézna kislány költözött, maga alá húzott lábakkal, varjú módjára gubbasztott, ujjaival haja között vájkált, sötét arcából kivillogó szemeit rajtunk legeltette. Akkor riadt fel, amikor Rilyándri szitkozódva ráförmedt.

- Miért nem alszol már, te pusztulatos?

- Ember kellene neki - jegyezte meg Vorzsa halkan. -Egész este utánad koslatott, mint akinek ég a pendelye.

Tudtam, hogy igaza van, mégis meglepett, hogy a körülöttem zajló események felől különösen jól értesült. Fintorai, amiket megjegyzéseihez vágott, erőltetett asszonyoskodásnak tűntek. Nem szóltam, bámultam mereven magam elé.

- Min gondolkodói? - kérdezte hangot váltva.

- Semmin - tértem ki közömbösen. Valójában azon töp rengtem, honnan tud mindent. Sejtette, mi foglalkoztat.

Végigmért tekintetével, érdekes gondolatai lehettek, mosolygott, aztán folytatta tovább a vackolást.

- Vetkőzhet! - motyogta túl a szalma zörgését. - Még megvirrad a gyakornok úrra. - Lehet, hogy nem gúnynak szánta, mégis úgy éreztem, belesüllyesztette körmeit a szí­vembe.

Ujjaim görcsösen belekapaszkodtak a jászol peremébe, csak most ne, könyörögtem a láthatatlan mindenhatónak, most az egyszer küzdjem le indulatomat, nem akarok több bajt. Mély lélegzetekkel próbáltam a mellembe szoruló görcsöktől megszabadulni. Vorzsa felém fordult, elsápadt. Nem mindig szükségesek érzelmeink kifejezéséhez a szavak, belső indulataink álcázatlanul kitelepednek arcunkra, ha a lelkünket ostorozzák.

Amíg ledobáltam magamról a bikapénzen szerzett gúnyát, szám szélét véresre harapdáltam. Hát így kufárkodik az élet. Adja-veszi a szerencsét, anélkül hogy egyszer is megkérdezné, mennyire óhajtjuk a vásárt.

Mindent szánva-bánva belebújtam büdös, avas szagú nadrágomba, hátamra terítve Gargya Julis foltos zsákját, ottfe­ledtem Vorzsát az istállóban.

Még hallgatott az éjszaka, csillaglámpásai álmosan hunyorogtak, megszámlálhatatlan sokaságuktól dermedt csendben sápadozott az augusztusi ég. A szalmaboglya ziláltan, magára hagyva kuporgott, nem kísértett benne a szeretni vágyás. Fel­zizzent, ahogy belefúródtam mezeipoloska szagú melegségébe. Szinte kívántam, hogy alámerüljek a legsötétebb tudatlanságba, hogy a gondolatok örökös háborgásától nyugton maradjak.

Mielőtt magával ragadott volna az álom, egy vékony kéz halk zizegéssel nyakam alá kúszott, kígyóhajlékonysággal rám fonódott, reszketve odaölelte a fejem hangosan kalapáló szívéhez.

Öljön meg a véred, gondoltam. Ezért törted végig az éjszakát, hogy kilesd az alkalmat. Igaza volt Vorzsának, hogy ég a pendelyed. Füstszagú hajából erős vereshagymabűz terjengett, sovány testével betakarta mezítelen testemet, mintha egyetlen célja az volna, hogy megóvjon a hűvös harmattól. Még nem szólt, csak szorított, lapos mellkasából fülembe tódult a levegő, ahogy vézna testét féregügyességgel befúrta szal­matakaróm alá.

Amíg fészkelődött, azon gondolkodtam, kívántam ezt a lányt, vagy az ördög vetette mellém. Hallgattam, vártam türelemmel, mire fejlődik.

- Vorzsa már lefeküdt - súgta, mintha el akarná oszlatni a félelmemet.

- Te miért nem alszol?

- Nem tudok én aludni - sóhajtott nagyot.

- Pedig már ideje lenne. Aztán ha idejöttél, ne fészkelődj annyit!

- Elmész reggel? - kérdezte.

- El.

- Én is megyek veled. Vagyok olyan, mint a Vorzsa, csakhogy ő kövérebb. Én jobban is szeretlek. Azt hiszed, ha akarnám, nem lenne szép ruhám? Neki sem a maga ügyességéből van, hanem az apja vette. Nekem nincs senkim! - szánakozott önmagán.

- És semmid, még szőröd sem. - Felszisszent, ahogy apró pelyhet meghúztam.

- Az majd kinő. Tavaly még ennyi sem volt. Megmondta Rilyándri, hogy elmegy veletek, utálja ezt a családot.

- Minek jönne mivelünk?

- Hozzámegy a bátyádhoz.

- Először, nincs bátyám, másodszor, maradj csendben, mert elzavarlak!

- Ugye, vigyázol rám?

- Minek kellene terád vigyázni?

- Hát, ha megteszed velem.

- Eszembe sincs. Pusztulj tőlem. - Megpróbáltam lefejteni magamról, de rám tapadt, mint a bojtorján.

- Ne zavarj el, egyem meg a lelkedet, hadd aludjak veled!

- Menj a dolgodra, nem akarok a cigányok szájára kerülni.

- Nem mondom meg senkinek, nyaljam meg a drága jó szívedet. Tedd meg már velem! Azután anyám haljon meg, ha nyugtodat nem hagyom, bemegyek az istállóba.

- Bemész te úgy is. Nem érdekel a könyörgésed. - Úgy tett, mint aki sír, éreztem, hogy huncutkodás az egész, egyetlen könnycseppet sem tudott kierőlködni, csak szipogott.

- Jó lesz, ha abbahagyod!

- Akkor meg miért izgattál fel?

- Ugyan mivel izgattalak fel, hallod? - Mindenáron komoly akartam maradni, arra gondolva, hamarabb elriaszthatom magamtól. Nem sikerült. Annyira nevetségesen gyerek volt, hogy egyetlen szavát nem lehetett komolyan venni.

- Ezért hullanak alólról a könnyeid?

- Kinevetel? - kérdezte haragosan. - Azt hiszed, amiért nincs egyaraszos szőröm, gyerek vagyok. - Mérgesen lefejtette fél válláról a szűk réklijét. - Miért nincs ez olyan, mint a Vorzsáé? - Orrom alá nyomta apró mellét. Egy kicsit érzett rajta a mosdatlanság szaga, de valami olyan illat is, ami át­futott rajtam, bárhogy akartam ellenállni, összefolyt a nyálam.

- Kapd be már egy kicsit! - kezdte újra a könyörgést.

- Mit akarsz velem, te kis kurva? - Nem folytathattam tovább, elég volt levegőt kapnom.

- Ugye, vigyázol?

A fészek időközben teljesen elnyelt bennünket, összecsapott a fejünk felett. Hümmögtem a könyörgésére, amit szüntelen ismételgetett, még akkor is, amikor cserbenhagytam saját aka­ratom, és teljesítettem a kívánságát.

- Én jobban szeretlek, mint a Vorzsa, nem is hagylak el, míg megleszek. - Na csak ez hiányzik, gondoltam, hogy végleg a nyakamba csüngj.

- Honnan tudod, hogy Vorzsa nem szeret?

- Megmondta, ő is el akart veled menni, de hogy Ballussal úgy csináltál, azt mondta, nem megy veled. Pedig mondtam neki, hogy a vén kurva odalopakodott melléd, megrugdostad érte, de az, ha megölik is, kurva marad. Hiába mondja, hogy szeret, de én nem hiszem el. ö is tudja, milyen az anyja, minek kell ilyen dolgokon felindulni.

- Te ezt honnan tudod? - Elnémult, mint aki megbánta, hogy addig fecsegett.

- Beszélj, mert összetöröm a csontodat!

- Hát Vorzsa nem mondta meg?

- Mit kellett volna megmondania? Azt, hogy akkor utánam lopakodtál?

- Igen - mondta minden kertelés nélkül.

- Mikor jöttél oda?

- Akkor még a csendőrökkel beszélgettél.

- Ezek szerint tőled tudta meg Vorzsa?

- Igen.

- Nahát, most már valóban magammal viszlek, majd elte­metlek valahol az úton.

- Én mondtam, hogy te nem vagy hibás, azt hitted, hogy . . .

- Fogd be a kenyérkérődet, pucolj innen! - Hajánál fogva kipenderítettem a fészekből. Fúj, micsoda mocsárba keveredtem. Elszaladtam, mintha gyorsan át akarnám gázolni, majd vissza a szalmakazalhoz, ottfeledtem a zsákot, aztán lehiggadva elindultam az erdő felé.

Nagyon gyorsan virradt, a gőzölgő trágyakazal tetején álmos ásításokkal vakaróztak a béresek, nyüzsögni kezdett a major, mindenfelől kidagadt szemű cselédek, napszámosok sorakoztak az intézőlakás felé. Nem tűntem feltűnő figurának, voltak nálam rongyosabbak is. Igaz, rajtam már alig akadt valami, egyetlen szál nadrág volt az egész öltözetem. Na de még jó volt az idő.

Az erdő széléhez közeledve vastag fűszőnyegen gázoltam, amit a reggeli kövér harmatcseppek ledöntötték. Nadrágom szárát ak1 or gyűrtem fel, amikor már térdig csuromvizes lett, valahogy elfeledkeztem róla. Elgondolkodva néztem a lábaimat, fehér ráncai közül kiázott a kosz. Milyen jó lenne, ha mindég ilyen tiszta lábakkal járhatnék.

- Felizgattam! Micsoda rafinált kis ringyó! Hány éves lehetett? Tizenhárom, tizennégy? Ajjaj, mindjárt vége a nyárnak, jön a nagy koplalások időszaka. Még összébb szorul ez a világ, párzásra sem hely, sem alkalom, és ha valaki rájuk néz, felizgulnak. Örök tavasz kellene, soha el nem múló nyárral, akkor talán nagyobb kilátás lenne az életre, meg arra, hogy gondolatainkba más is beleférjen ezen kívül.

Sokáig bolyongtam az erdő szélén, tudtam, hogy Bada még nem jöhetett meg, mégis elkeserített. Arra gondolni sem mertem, mi lesz velem, ha bajba került. Magamat sajnáltam, pedig úgy tűnt, előttem áll a világ, nekivághatok, de ahogy végignéztem a külsőmön, összeomlott minden reményem.

Bele kellett nyugodnom, ha Bada elveszett, én is. Amióta különváltunk, szinte alig gondoltam rá. Olyankor jutott eszembe, amikor menekülni kívántam a környezetemtől, de arra is a harag kényszerített. Otthagytam Vorzsát minden búcsúzás nélkül. így van ez jól, anyámtól sem búcsúztam el, amikor ide jöttem.

Annál nagyobb lesz az öröm, ha találkozunk. Ha találkozunk!

Jegyzetek:

1. Laso tehara! = Jó reggelt!
2. Prikezsia — szerencsétlenség.
3. Bokhalo szom! = Éhes vagyok!
4. Hárnyék = ügyes.
5. Phutyárdi = büszke, földesúri magatartás.
6. ífi Duhán = dohány.
7. Drabárelni = orvosolni, átvitt értelemben csalni, jósolai.
8. Csacso rom = igazi cigány.
9. Dzsuva = tetű.
10. Torongy = segg.
11. Zajda = batyu.
12. Jukmánc = női gúnynév.
13. Feri = csak
14. singálo = a csendőrök.
15. Jaj, Devla, szár dikhel! = Jaj, isten, hogy néz!
16. Drabárel = orvosol, csal.
17. Náj khurde love = nincs aprópénz.
18. Zajda = batyu.
19. Csundra = ronda.
20. Phenav = mondom.
21. Phenel = mondta.
22. Gázsó = idegen, nem cigány.
23. Bogó = rossz, sovány ló.
24. Báter! = Ügy legyen!
25. Lindralo drab = álmosító orvosság.