Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola

A Felföld a történeti Magyarország északi hegyvidékének összefoglaló neve, amelyet párhuzamosan Felső-Magyarországnak is neveztek. Mai értelemben a magyar nyelvterület északi részét értjük a tájnév alatt. A rendkívül tagolt felszínű, főleg az Északi-középhegységhez tartozó táj már az Árpád-korban soknemzetiségű vidék volt: a magyarok és a szlávok mellett német telepesek színesítették az etnikai képet. A reformáció korában a magyarok a kálvini, a szlovákok a lutheri tanok követőivé váltak, bár sok érdekes kivétellel is találkozhatunk. A 17. századtól kibontakozó ellenreformáció viszont nemzetiségtől függetlenül katolikus településeket eredményezett. A középkorban a területen áthaladó fontos kereskedelemi útvonalaknak, a föld gyomrában talált ásványkincseknek köszönhetően európai jelentőségű települések alakultak ki a Felvidéken. A 16. században fokozatosan előretörő törökök elől menekülő lakosság nagy tömegekben keresett menedéket ezen a területen, bár a háborúk itt is hatalmas pusztítást végeztek. Nemcsak a déli részeket sarcoló oszmán seregek, hanem az itt összecsapó Habsburg és erdélyi hadak is komoly fenyegetést jelentettek. A török kiűzésével párhuzamosan a felvidéki területek lakói - nemzetiségtől, vallástól függetlenül - megkezdték a felszabadult területek benépesítését. A terület fejlődésében talán a 20. század okozta a legnagyobb változást. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a magyar nyelvterület jelentős északi sávja, Zoboraljától Abaújig Csehszlovákia részévé vált. Az etnikai viszonyokat a határvonal mindkét oldalán tovább módosította az 1945 után kikényszerített magyar-szlovák lakosságcsere és a szlovákiai német nyelvsziget felszámolása. A viszontagságos történelmi múlt ellenére a Felföld valamennyi nemzetisége hihetetlenül gazdag népi kultúrát őrzött meg.

A néprajzi dialektushoz tartozó nagy és kistájak, néprajzi csoportok:

A Felvidék népzenéje

Mint ismeretes, a Galántán felnövő Kodály Zoltán a közeli Mátyusföldön kezdte el a népzene gyűjtését 1905-ben, s később is az északi terület a Zobor vidék, a Gömör-fennsík, a Mátra vidék maradt legfőbb gyűjtési színtere.
Köztudott az is, hogy Bartók Béla számára is meghatározó volt 1906-ban az általa elsők közt felkeresett és a palóc dialektushoz tartozó Tura.
Kevésbé ismert, hogy 1910-ben az Ipoly mentén (Hont megyében), valamint a Csallóközben folytatott népzenegyűjtést, pedig ezzel a népzenetudomány hangszeres ágának megalapozásához is jelentős mértékben hozzájárult.
Bartók még a húszas években ezt a területet a II. felső-magyarországi, a Dunától és Tiszától északra eső zenei dialektusterületnek nevezte.
Minthogy az összes többi terület közt az Észak az, amelyik a legtöbb más kulturális színezetű tájegységgel érintkezik (a Dunántúltól az Alföldön át egészen Erdélyig), nyilvánvalóan átfedések vannak az egyes nagytájakon belül.
Az egyes tájegységek közötti kulturális átfedések jól nyomon követhetők például a pásztorkodásban. Az ebben megnyilvánuló egység kialakulásához nemcsak a pásztorkodás külső feltételei (a falusi emberénél erősebb természetközelség, a falusi társadalom mindennapjaiból egyfajta kirekesztettségben élés) segítettek hozzá. A zenei hasonlóságok létrejöttét nagyban előmozdította a munkavállalás távolabbi helyeken, és a vásárok alkalmával adódó találkozás más vidékek pásztoraival. Mindez elsősorban a daltanulást, de a közösség ellenőrzését is jelentette. Az Alföld keleti peremén végighaladva, a Hortobágyon keresztül Zemplén, Gömör, Heves, Nógrád megyékig lényegében egységes zenei pásztorhagyományról beszélhetünk. A pásztorok által énekelt dallamokat bizonyos belterjesség jellemzi. Bár néhány típusba sorolhatók csak (például "Lóra, csikós", "Amott van egy nagy ház", "Ködellik a Mátra", "A Vidrócki...", "András nap után az idő"), mégis igen sokfélék. Négy-, öt- vagy hatsorosak, szövegük mindenek előtt a pásztoréletről szól, de gyakori köztük a rabének és a ballada Is. Mindehhez szorosan kötődik a zenei elemek sokszínű variálása, a pásztorokra jellemző nagymérvű előadói szabadság: tempóingadozás, valamint a magyar népzenében egyébként ritka dinamikai árnyalatok erőteljes alkalmazása.
A területi tagoltság szempontjából ugyancsak meghatározó Észak és a Dunántúl szoros kapcsolata. Itt Nógrád és Hont felől húzódik egy olyan vonal - főleg a Duna-menti sávban - ahol a dudanóták egységes stílusa alakult ki. Hasonló a helyzet a cigányzenészek által játszott darabokban is. Korábban a dudások, századunkban viszont a cigányzenészek még az ötvenes években is -rendszeresen közlekedtek észak-dél és kelet-nyugat között. Az utóbbiak a Muraközből jártak el zenélni egészen Pozsony megyéig. A korábbi, híres felvidéki cigányzenész-központok (Galánta, Nagyabony) pedig a Dél-Dunántúlig biztosították az utánpótlást. (Ugyanilyen kirajzás volt Balassagyarmaton és Sárospatakon keresztül Nagykálló és Debrecen irányába.) A mindenkori hivatásos zenészek éltek azzal a lehetőséggel, amit egy kisugárzó vagy éppen befogadó típusú közösség nyújtott. Hangszereik és a zenei anyag azonosságánál fogva könnyen egységesíthették a stílust. Előadásukban ugyanakkor jól érzékelhetők a technikai felkészültségükből, igényességükből, rögtönző készségükből eredő eltérések.
Az Alföldet külön is meg kell említenünk, mint olyan területet, amely a Felvidékkel huzamosan kapcsolatban állt. A mezőgazdasági munkák - főleg az aratás - idején a rendszeres környezetváltozás az északiaknak nemcsak a gazdasági életére hatott termékenyen. A két tájegység közötti összeköttetés révén fokozottabban terjedt az Új stílusú magyar népdal és ezen belül kialakult a summás-dalok csoportja is. Ez utóbbiak egyazon közösségi életérzés sokféle egyéni megfogalmazására adtak alkalmat.
A más tájegységekkel kialakított kulturális kapcsolatok mellett beszélhetünk természetesen jellegzetes északi zenei stílusokról. Területi szempontból három tömböt nevez hetünk meg.

1. A Csallóköztől a Zobor vidéken át a Garamig,
2. a Garamtól a Hernádig (beleértve az Alfölddel érintkező délibb részeket),
3. a Hernádtól keletre a Felső-Tisza vidékig.

Ez a területi elkülönítés részben természetes földrajzi határokat jelent, de hasonlókat az egyes területeken belül is megjelölhetünk. A nyugati széleken például a legutóbbi időkig szabályozatlan Vág mindig is nagyobb választóvonal volt, minta fő Duna-ág. Ez a zenei kultúrában is megmutatkozik. A már említett duda-anyagban sajátos módon szűkebb ambitus-határok közé szorult a dallam, szemben a Hont-Borsod megyék közti területével. Az ettől keletre eső területeken a tipikus moll helyett inkább a dúr dallamok vannak többségben. A 8- (esetleg 7-) szótagos helyett ezen a vidéken soronként többnyire 6-szótagosak a dudanóták. Ami az énekesek jellegzetes hangszínét illeti, az az észak nyugat-dunántúli felé hajlik.
Mind a zene, mind annak előadásmódja tekintetében ettől teljesen eltér a középkori bőséggel idéző, sőt annál még archaikusabb elemeket őrző Zobor vidék hagyománya (1. 1. és 2. lemezoldal). A lakodalmasok kötött rendjében, valamint az aratási énekekben is igen magas a kis ambitusú dallamok száma. Bár szerkezetük négysoros, sok esetben a két részesség érzetét keltik a hallgatóban. Szövegeikben gyakori a haladványos gondolat ritmus, az alliteráció, a dallamokban pedig az apró, motivikus elemek halmozása. Túl a Nyugat-Európához fűződő kapcsolatokon, több olyan ballada is él ezen a területen, melynek néphagyományunkban már csak Erdélyből ismerjük megfelelőit (például "Molnár Anna" - Kimönt, kimönt, "A virágok vetélkedése" - Veteködik velem, "A rossz feleség" - Jöjjön haza). A középső - főleg palócok lakta - területen, a Zobor vidékhez hasonlóan, ma is beszél hetünk még élő zenekultúráról. (Igaz ugyan, hogy napjainkban mindez főleg a falusi együttesek - "Páva-körök" - keretében történik, amely együttesek a megváltozott életkörülmények között keresik a hagyomány megőrzésének lehetőségét.) Az ősi elemekben bővelkedő palóc kultúrának mind a mai napig jelentős a környezetre gyakorolt hatása. Ez leginkább a beszélt nyelvben érzékelhető.
A palóc kultúra - minden egységessége ellenére - számos, egymástól eltérő vonást mutat. Az egyes faluközösségeken belül jelenleg is igen erősek a kötöttségek. A többnyire endogám berendezkedésű falusi társadalmon belül, ahogy például a viseletben, úgy a zenében is tudatos a szomszéd falvaktól való elhatárolódás. "Mi ezt nem danojjuk", "Ez csak a . . . beliek nótája", - hangzik el gyakran a gyűjtés során. A "legnagyobb sérelem" is talán ezt a népességet éri, ha nótáját "kiforgatják", "elferdítik", azaz nem az általuk ismert módon éneklik - bár a jelenség különben általános. Valójában persze csak apró eltérésekrőlvan szó, ezért érezhetjük mindazonáltal nagyon is homogének a palócok dalanya gát. Tény, hogy az éneklés személyes ügyük és ezáltal különös hangsúlyt kap életükben.
A dalanyag megőrzésében fontos szerepe van a népszokásoknak. Régebben még a szegények között sem volt ritka a háromnapos lakodalom, amelynek kötött rítusát megszabott dallamok kísérték. E népesség között maradt fenn legtovább - egészen századunk közepéig - a halottsiratás gyakorlata. A szokások más része viszont, népi játékokkal keveredve, a gyermekdalokhoz kapcsolódott. A szokások közül is kiemelkednek a leányok tavaszi énekes játékai, a libaőrzők, a naphívogatók, a telet búcsúztató "kiszézés", valamint a farsanghoz kapcsolódó köszöntések és játékos dalok. A Zobor vidéken hasonlóan fon tos szerep jutott a kora-tavaszi énekes szokásoknak (,‚Talalaj", "Sárdó"). E gyermekjáték és szokásdalok számos archaikus elemet őriztek meg, amellett - a dallamformálást te kintve - kimutatható bennük több, csak erre a területre jellemző sajátság is. (Például a regös elemekkel keveredett m-r-d trichord) Az alkalomhoz nem kötött dallamok között e középső északi területen, a régi rétegen belül három jelentősebb csoportot emelhetünk ki.

1. A sirató stílusba tartozó dallamok,
2. nagyívű, pentaton hangsorú, rubato előadású dallamok, melyek többnyire a már említett pásztorhagyományba tartoznak,
3. dudanóták.

Habár ez utóbbiak az egész magyar nyelvterületen megtalálhatók, északon - s azon belül is a középső területen - különösen nagy számban fordulnak elő. Maga a hangszer is északon maradt fenn legtovább. A palócok körében használt ‚fojtós" kifejezés találóan jelzi, hogy a dudanótákat versszakonként egy levegővel szokás énekelni, A duda- nóták előadása a női énekesek nazális hangszínével és a tempó kiérlelten nyugodt tartásával válik sajátosan palóccá. A Hernádtól keletre eső terület természeti adottságai kevésbé kedveztek a más vidékekkel való érintkezésnek. Mindamellett itt is meghatározó szerepe van a pásztor-dallamtípusba tartozó zenéknek. Nagy számban található az ún. balladás-dal és maga a ballada is. (A vidék egyik közkedvelt balladája az "Angoli Borbála".) Ez az a terület, melynek zenetörténetünk formálásában is fontos szerep jutott. Sárospatak volt az egyik központja annak a szellemi áramlatnak, mely a népdalokra támaszkodó, majd arra visszaható diákdalok összeírását elindította. Jól mutatja ez, hogy az északi területek népi kultúrája miként függött össze az úgynevezett magasabb kultúrákkal.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy egyrészt a népesség több nemzetiségből tevődik össze lényegében az egész északon, másrészt arról sem, hogy a polgárosult vidékek (például az iskola- és bányavárosok környéke) műveltsége is hatott a falvak lakosságára. A hagyományos paraszti és az újabb keletű polgári életforma egymásmellettisége nyomon követhető a hangszeres zenében is.

A Felvidék nagy és kistájai

A Felföld nagy és kistájai, néprajzi csoportjai

Bükkalja

A Bükkalja a Bükk-hegységet és az Alföldet összekötő dombvidék. Földrajzi helyzetéhez hasonlóan kultúrájában is felfedezhetők mindkét vidékre jellemző sajátosságok.A paraszti szőlőművelés mellett sajátos archaikus elemeket őrző néphagyomány maradt fenn. A terület három falujában különösen érdekes kultúra alakult ki: a Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon élő matyók népviselete, hímzése, lakóházai különösen érdekesek.

*Hegyköz

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a Bükkalján húzódó dimbes-dombos táj.
Jellegzetes települései: Cserépváralja, Noszvaj, Cserépfalu, Sály, Emőd

Cserehát

A Cserehát a Hernád és a Bódva folyók között húzódó terület. Az magyar lakosság mellett szlovák és russzin eredetű népességgel is találkozhatunk. A terület népi kultúrája számos archaikus vonást őrzött meg.

*Bódva völgye

A Bódva-völgye a magyarok mellett németeknek, szlovákoknak is otthont adó vidéke a folyó jobb és bal partján haladva a szlovák-magyar határon is átível. A terület amúgy sem gazdag megélhetést kínáló lehetőségeit a trianoni határvonal még jobban leszűkítette. A korábban egységes sok apró falut összefogó kistáj természetes központjai (Szepsi és Torna) Szlovákiához kerültek. Az elmúlt évtizedekben Edelény igyekezett átvenni ezeknek a városoknak a szerepét.

*Hernád völgye

A Hernád időnkét pusztító árvize által szabdalt völgyet ma Borsod-Abaúj Zemplén megye egyik legfontosabb ökológiai csatornájának tartják. Az időnként áradásokkal pusztító Hernád mélyedésében a települések általában magasabb fekvésű területen jöttek létre.

Harangod

A Sajó, a Hernád és a Takta folyók által közrefogott terület lakói sorsát meghatározták a környező nagybirtokok, mivel a jobbágyi kötelékből felszabaduló parasztság nem tudott elegendő birtokhoz jutni. Ezek a települések mégis a gazdálkodás szempontjából váltak érdekessé, mert régies határhasználati formákat őriztek meg.

Mátralja

A Mátraalja területén összeérő hegy és síkvidék egyrészt mint palóc terület, másrészt mint a Gyöngyös környék szőlészet és gyümölcstermesztés termékeny tája vált ismertté. A palóc jellegű települések népi építészetének reliktumai, az idevalósi parasztság népviselete, családszervezetének története igazi érdekesség a jelenkor embere számára is!

Taktaköz

A Taktaköz egykori mocsaras területén a régiek a halászat ezernyi eszközével éltek. A Takta és a Tisza között elterülő vidék egykor a második legnagyobb magyar folyó árterülete volt. A vízi világhoz való kötődés a folyószabályozásig alapvetően meghatározta az itt élő parasztság életmódját, hagyományait.

A Felvidék nagy és kistájai