Vissza a tananyagokhoz
DUNÁNTÚL * FELVIDÉK * ALFÖLD * ERDÉLY * MOLDVA
III. ALFÖLD
Az Alföld Magyarország legnagyobb tájegysége, éppen ezért Nagy-Alföldnek, Magyar Alföldnek is nevezik. Elég hazánk térképére tekinteni, jól látszódik, hogy a nagytáj a Kárpát-medencét meghatározó, a Duna és a Tisza mentén elterülő homokvidékkel, löszhátságokkal, vízjárásokkal tagolt síkság. A fogalom mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni. Korábban a Felfölddel szemben, a fontosabb központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket illették ezzel a kifejezéssel.
Talán egyetlen táj földrajzi és kulturális jellege sem változott annyit az elmúlt ezer esztendőben, mint az Alföldé. Az egykori erdők helyén ma szántóföldek vannak, ugyanúgy mint a régi mocsaras, vízborította, árvízjárta területek helyén. A 19. században elkezdődő folyószabályozások 1300 km-re rövidítették meg az alföldi folyók medrét.
Nemcsak a természeti környezet, hanem az alföldi településhálózat és az itt élő népesség is átalakult. A középkori aprófalvas településrendszer a török hódoltság következtében teljesen elpusztult, sőt a virágzásnak indult mezővárosi fejlődési is megakadt. A déli területek magyar lakossága teljesen eltűnt, a középső tájak lakói pedig nagyobb településeken és mezővárosokban (Szeged, Debrecen, Kecskemét, stb.) tömörültek. A török kiűzése után, a 18.században, a felföldi magyarok mellett szlovák, német, román, ruszin telepesek népesítették be a az Alföldet. Új tájak, néprajzi csoportok jöttek létre, bár jóval kevesebb mint a tagoltabb domborzati adottságú tájakon. A nagyobb mezővárosok azonban önmagukban is néprajzi egységet képeztek, gondoljunk csak Hódmezővásárhelyre, Makóra. Az Alföld északi részén lefutó folyók mentén néprajzi értelemben elkülöníthető kistájak színesítik a nagytáj kulturális arculatát. Máshol, mint a hajdúknál, kunoknál és jászoknál sajátos jogállásuk következtében alakult ki közösségi tudat.
Az oszmán birodalom helyén már nem jött létre aprófalvas településrendszer, hanem nagy határral rendelkező falvak, városok erősödtek meg, alakultak ki, határukban pedig gomba módra szaporodtak a tanyák. A tanyásodási folyamatot alapvetően a második világháborút követő kolhozosítás akasztotta meg.
A huszadik század történelmi eseményei ugyancsak új utakra kényszerítették az alföldi tájak népességét. Az első világháborút lezáró trianoni béke a kulturális sajátosságokat mellezve csatolta a nagy táj jelentős részét Jugoszláviához, valamint Romániához. A 1944-es holocaust az alföldi települések zsidó lakosságát pusztította el, a második világháborút követő kitelepítés, lakosságcsere szintén sokakat érintett. A szocialista államosítás pedig a korábbi társadalmi illetve tulajdonviszonyok drasztikus átalakításával szabott új irányvonalat (nemcsak) az alföldi népességnek.
1, Bácska
A Bácska a Duna és a Tisza között, Bajától és Szegedtől délre fekszik. Egy keskeny északi sáv kivételével ma a szerbiai Vajdasághoz tartozik. A terület a török hódoltság alatt szinte teljesen kipusztult. A 18. század ezernyi helyről érkező magyar, német, szlovák és délszláv telepesei falvanként változó népi kultúrát alakítottak ki.
2, Duna-Tisza köze
A Duna és a Tisza között elterülő terület nemcsak természetföldtajzi szempontból változatos táj, hanem kulturális tekintetben is. A török hódoltság idején lepusztult vidék a 17.század végétől különböző hagyományokat magukkal hozó magyarokkal, németekkel, szlovákokkal, délszlávokkal népesült be.
Dunamellék
A Duna keleti partján húzódó síkság északi része a Kiskunsághoz tartozik, déli szakaszát pedig Kalocsai Sárközként különböztetjük meg. A török időknek köszönhetően magyar lakossága németekkel, délszlávokkal, szlovákokkal egészült ki. A magyar lakosság többsége a 18.századi újratelepítéskor főleg református volt, a Kalocsa környékére érkező katolikusokat pedig pota néven különböztették meg. A Dunamellék közösségeinek kulturális hagyományai mai napig rendkívül sorétűnek számítanak.
Galga-mente
A Galga folyó mentén, a Gödöllői-dombság és a Cserhátalja között húzódó vidék lakossága jellegzetes népi kultúrát mondhat magának. A Galgamente nemcsak míves textiljei, népviselete miatt érdekes, hanem a hegyvidék és az alföld találkozásánál életmódok, nemzetiségek, néprajzi csoportok keveredése is remekül megfigyelhető.
Az Alföld nagy és kistájai
Háromváros
A Háromváros három alföldi mezővárost takar: Ceglédet, Nagykőröst, Kecskemétet. Amikor 1526 után, a török előrenyomulás után a nemesi vármegyék nem tudtak tovább működni, a töröktől kapott kiváltság oltalmában a három város összefogott. Közös bíróságot hoztak létre, a fosztogatókkal szemben együttes erővel léptek fel. A török kiűzése után azonban határviták kirobanó ellentétek keserítették meg az együttműködést. A három város közössége megszűnt, majd az újkorban valamennyien fontos szereplőjévé váltak a magyar mezőgazdaságnak és élelmiszeriparnak. Az elmúlt évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy a települések társadalmi, gazdasági fejlődése, lakóinak szokáshagyománya, hitvilága az egyéni vonások mellett rendkívül sok hasonlóságot mutat.
Jászság
A Jászságot Jász-Nagykun-Szolnok megyében a Zagyva és a Tarna folyók mentén találjuk. A jászok a kunokkal együtt a 13. században telepedtek meg az Alföldön. A kunokkal ellentétben nem török, hanem északiráni eredetű népcsoportról van szó. A jászok, valamint a kunok letelepedésüktől 1848-ig kiváltságokat élveztek. A Habsburgok ennek ellenére 1702-ben eladták a területet a Német Lovagrendnek. Az itt élők jobbágyi függősége 1745-ig tartott, amikor Mária Terézia lehetőséget biztosított, hogy a jászok és a kunok megválthassák magukat. Az ún. redempció sajátos társadalmi viszonyokat hozott létre, amely megteremtette már a 18. században a polgári fejlődés alapjait. A Jászberény központú Hármas Kerület (Jászság, Kiskunság, Nagykunság) 1876-ban szűnt meg.
A jászok jobbára katolikusok. Jellegzetes viseletük, gazdag hitviláguk az Alföld népi kultúrájának fontos eleme. A nagy népszaporulatnak örvendő jász települések a 18. századtól szervesen részt vettek a Kiskunság, a Tiszántúl, Bácska és Bánát újranépesítésében.
Kalocsai Sárköz
A Dunamellék Ordas és Szeremle között húzódó szakaszának Kalocsai Sárköz néven különböztetjük meg. A török kiűzése után a Kalocsa határában szálláscsoportokba települt római katolikus magyarságot a környező reformátusok -kissé gúnyosan- 'pota' néven különböztették meg. A potáknak köszönhető a világszerte híres, de csak a 19. században kialakult, kalocsainak nevezett hímzéskultúra, az ehhez kapcsolódó tarka népviselet, valamint a hasonlóan színes, naturális motívumokkal dolgozó falfestés, a 'pingálás'.
Az Alföld nagy és kistájai
Kiskunság
A Kiskunság a Duna-Tisza közén húzódik. A tatárok elől menekülő török eredetű kunok a 13. században telepedtek meg az Alföldön. A török hódítók a 16. században magas szintű paraszti kultúrát pusztítottak el, amely már teljesen elmagyarosodott. A kiskunok a jászokhoz és a nagykunokhoz hasonlóan 1848-ig kiváltságokat élveztek. Az 1745-ös jász-kun redemptió során ezt meg is erősítették, mert korábban a Német Lovagrendnek eladott területet az itt élők saját maguk váltották meg. Eztuán a főként extenzív állattartással foglalkozó mezővárosok szépen fejlődtek. Később a növénytermesztés, a kertkultúra hatására az állattartó puszták jelentős részén tanyás gazdálkodás fejlődött ki. A kiskunság népművészete ma is fontos reliktuma a magyar népi kultúrának.
Pest környéke
Pest környező vidékét, a Gödöllői-dombságot, a Tápió vidéket és a Kiskunság északi csücskét soroljuk Pest-környék fogalom alá. Idetartozik Gödöllő, Ócsa és Vác környéke. Meglepő, hogy a főváros közvetlen közelében milyen sokáig megőrizték a paraszti közösségek hagyományos értékeiket. Rákospalotán még a '60-as években is sokan hordtak viseletet, sőt sok helyen még az '50-es években is gyönyörű népi lakóházak épültek. A paraszti kultúra archaikus elemeinek megőrzésének okát abban kell keresnünk, hogy a környéken nem voltak mezővárosi központok. Nemcsak a hagyományos kulturális központok hiánya, hanem az egymás mellett élő nemzetiségek zártsága, valamint a nagybirtokrendszer is lelassította a polgári fejlődést. A világvárossá terebélyesedő Budapest közelsége miatt napjainkban már csak nyomokban fedezhetjük fel ezkenek a sok-sok kulturális különbséget fenntartó paraszti közösségeknek az emlékét.
Szeged népe
Szeged lakói, akár a város külterületén, akár belterületén éltek, jól megfogható csoportöntudattal rendelkeztek, magukat "szögedi nemzetként" emlegették. A nagy múltú város és a könyék életében meghatározó szerepet játszott a Tisza. Szeged a török időkben is megőrizte fontosságát, főként az itt működő ferences kolostornak köszönhetően a város a dél-alföldi római katolikusság szakrális központjává vált. A terület megélhetését a tiszai halászat, gyűjtögetés mellett évszázadokon keresztül az extenzív állattartás biztosította. A Tisza szabályozása után a város és a környező települések népsűrűségének növekedése intenzívebb gazdálkodásra ösztönözte az itt élőket. A 19. századtól a jó minőségű fűszerpaprika védjegye Szeged neve lett. Ugyanakkor a Duna -Tisza közti homoki szőlőtermesztésben is fontos szerepet játszottak a helyiek. A mezőgazdasági termelést színvonalas kisipar, kézművesipar majd gyáripar egészítette ki.
Az Alföld nagy és kistájai
Tápiómente
A Pest megyei Tápiómente dimbes-dombos, vizekkel szabdalt táján élők történetében fontos szerepet játszott az oszmán uralom. A középkori falvak túlnyomó többsége a földdel vált egyenlővé. A terület újranépesítésében fontos szerepet játszottak a szlovákok és a felföldi magyarok. Ennek köszönhetően még ma is felfigyelhetünk az itt élők palócos nyelvjárására. Népszokásaik ma is őrzik ezeket a kulturális rétegeket.
3, Szatmár
A román-magyar határon átívelő Szatmár a Nyírség és Máramaros között húzódik. A vidék természeti kincseire, történelmi nevezetességeire, híres szülötteire és néphagyományaira joggal büszkék a szatmáriak.
Beregi Tiszahát
A Beregi Tiszahát a Tisza jobb partján, a Szatmári Tiszaháttal szemben húzódik. A folyó közelsége az idevalósiak életét is meghatározta, meghatározza ma is. Az ártéri erdők, a Tisza évszázadokon keresztül biztosított -szerény- megélhetést az parasztságnak, akik a fából hasznos szerszámokat készítettek, gyönyörűen szőttek, hímeztek. Kézműves kultúrájuk mellett pedig sokrétű folklórkincset hagyományoztak az utókorra. Sok helyen az idősek még ma is meg tudják mutatni a kenderfeldolgozás csínját-bínját.
Bihar
Bihar a Tiszántúl keleti részén a síkság és a hegyvidék találkozásánál található, folyóvölgyekkel szabdalt táj. A terület szerencsés adottságainak köszönhetően a középkorban nagy jelentőségre tett szert, itt haladt keresztül az Erdélybe vezető kereskedelmi útvonal. Ezek az előnyök később azonban hátránnyá váltak, a térség központja, Nagyvárad a történelem során nem egyszer gazdát cserélt. A török után a következő csapást a trianoni békeszerződés jelentette, amikortól Bihart a magyar-román államhatár átszeli. Ekkor Bihar Magyarországra eső része elveszítette természetes központját, Nagyváradot, amelyet a mai napig nem hevert ki.
A török utáni újratelepítésben részt vevő katolikus és protestáns magyarok illetve görög katolikus és görög keleti románok által benépesített terület nemcsak földrajzi szempontból, hanem a népi kultúra tekintetében is igencsak sokszínű táj.
Az Alföld nagy és kistájai
Ecsedi-láp
Az Ecsedi-láp vizenyős területe a Szamoshát és a Nyírség között húzódik, a Kraszna folyó vidékén. A terület lecsapolása előtt az itt élők életében fontos szerepet játszó állattartás, a mocsari világot jól ismerő pákászok, halászok életét a földművelés váltotta fel.
Körösköz
A Körösköz ma ritkán használt tájnév, a Fekete -, a Fehér-, a Sebes-Körös, valamint a Berettyó által körülölelt tájat jelenti. Ide tartozik a békési és a bihari Sárrét. A sok folyónak köszönhetően a víz meghatározta a vidéken élők életmódját, gazdálkodását. A Körös mentén található fűzfákból készült békési fonott kosarak igencsak kelendő termékeknek számítottak.
Sárrét
A Sárrét egykori mocsaras, lápos vidéke két kisebb tájra oszlik. A Nagysárrét Biharhoz tartozik, a Berettyó folyó egykori árterületét öleli fel. A Kissárét a Sebes- illetve a Fekete-Körös alsó folyásának vidéke, inkább Békés megyében. A terület egy része a Körösköz nevet viselő tájjal egybefonódik.
A Sárrét vidékét már a honfoglaló magyarok is benépesítették. A vízjárta terület nemcsak megélhetést nyújtott a környék állattartó, gyűjtögető, halászattal, náddal és gyékénnyel foglalkozó lakóinak, hanem biztos védelmet a török időkben. Az igencsak kiterjedt mocsárvidék 19.századi lecsapolása azonban átalakította a sárrétiek életmódját. Hitviláguk, népmeséik, mondáik sok tekintetben megőrizték a honfoglalás előtti világkép elemeit.
Szatmári Tiszahát
A Szatmári Tiszahát településeit a Tisza bal partján, Tiszabecstől Záhonyig találjuk. A vidék életében meghatározó szerepet játszott a Tisza. A hatalmas ártéri erdőkben egykor disznókat hizlaltak. A fa bámulatos megmunkálása mellett az itt élő asszonyok gyönyörűen hímeztek, szőttek. Népdalaik, táncaik, meséik ugyancsak gazdag tárháza maradt fenn. A terület népi lakóházai mellett régi templomok, vízimalom, a szatmárcsekei temető csónak alakú fejfái alapján átfogó képet kaphatunk egy letűnt kor életmódjáról.
Az Alföld nagy és kistájai
4, Tiszántúl
A Tiszántúl Magyarország keleti szélén a Tisza, a Maros és az Erdélyi hegyek között terül el. A honfoglaló magyarságot lápok, mocsári erdők, vízjárta területek fogadták ezen a részen. Éppen ezért a falvak folyók partjára, törmelékkúpokra, magasabb kiemelkedésekre épültek. A török elleni küzdelem ezt a területet sem hagyta érintetlenül, a 17. század végén kezdődő betelepítések során magyarok, szlovákok, németek és románok népesítették be a Tiszántúl vidékeit.
Bodrogköz
Már a honfoglaló magyarság is szívesen telepedett le a Bodrog, a Tisza és a Latorca által körülölelt, egykor mocsaras vidéken. Folyamatosan itt élő református magyar lakosság mellé a 16. század után a helyi földesurak görög katolikus ruszinokat telepítettek. A terület népi kultúrája meglehetős zártsága miatt a 20. század elejéig archaikus maradt.
Debrecen népe
A tiszántúli nagymúltú város történelme, hatása kimagasló az Alföld életében. "Kálvinista Rómaként", neves kollégiumával meghatározó szerepet játszott a magyar reformátusok életében Debrecen. Híres vásárai révén céhes hagyományokra épülő kézműves iparának termékei ugyancsak otthonok, gazdaságok ezreibe jutottak el évszázadokon keresztül.
A város mezőgazdasága szintén jelentős volt. A hatalmas pusztákon (pl. Hortobágy) extenzív állattartás folyt, amelyet földművelés egészített ki. Ez utóbbira a 18. századtól a tanyásodás folyamata vált jellemzővé.
A debreceni társadalom szintén érdekességként vonult be a magyar köztudatba. A debreceni cívis fogalma ma is élő fogalom.
Hajdúság
A hajdúk tiszántúli területének egykor hat szabadalmas városát - Vámospércs kivételével - nevükről könnyen felismerhetjük. A hajdú kifejezés az 1500-as évek elején tehénpásztort jelentett. A 16. században fegyveres hajdúk kísérték az itáliai és a bajor vásárokra a lábon hajtott magyar szarvasmarhát. Később azonban a hajdúk földön futóvá lett jobbágyokból, nemesekből álló csapatai egyre bővültek, és szerepük is megváltozott. Zsoldosként álltak földesurak, királyok, fejedelmek szolgálatába. Félelmetes harci erejük saját maguk által szervezett hadrendjük mellett portyázó, lesből támadó harcmodorukból eredt. Az egyre nehezebben kezelhető hajdúkat Bocskay István erdélyi fejedelem telepítette le 1605-ben. A hajdúk katonai szolgálatok fejében nemesi kiváltságot kaptak, mentesültek a földesúri szolgáltatások alól. Az egyre szaporodó hajdú kiváltságot élvező települések többsége azonban az Erdélyi Fejedelemség megszűnése után jobbágysorba süllyedt. Csak a fent említett hat "öreg hajdúváros" őrizte meg jogait, amelyek 1876-ig Hajdúkerületként alkottak önálló közigazgatási egységet. A teljesen kiszolgáltatott jobbágyparasztsággal ellentétben az önigazgatási joggal rendelkező hajdú települések szépen fejlődő parasztpolgárságnak nyújtottak otthont és megélhetést.
Az Alföld nagy és kistájai
Hortobágy
A Hortobágy folyó mentén található 'puszta' a folyószabályozások előtt vízjárta, zsombékos vidék volt. A mai tájat szemlélve nehéz elképzelni, hogy a török idők előtt falvak láncolata volt jellemző a Hortobágyra. A hódoltság alatt kiürült terület később Debrecen város legelőjeként vált a pásztorok birodalmává. A 19. század végén a legelők fokozatosan tért vesztettek a szántóföldek terjeszkedése miatt. A ma természetvédelmi területként óvott Hortobágy az egykori pusztaság központ része.
Nagykunság
A Nagykunság Jász-Nagykun-Szolnok megye tiszántúli részén található. A terület nevét adó kunok a tatárok elől menekülve kaptak letelepedési engedélyt IV. Bélától. A török eredetű, nomád állattartó nép nemcsak területet kapott, hanem kiváltságokat is, amelyet 1848-ig megőriztek. Bár a török időkben a terület népessége átrétegződött, a kun identitástudat ma is él. A nagykunok újkori fejlődésének meghatározó eseménye volt az 1745-ös jászkun redempció, amely lehetőséget biztosított az itt élőknek, hogy saját pénzükön megváltsák magukat, elkerüljék a földesúri függést. A hatalmas legelőkön extenzív állattartást folytó nagykunság református népnek életmódja a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása után átalakult. Fejlett búza és kukoricatermesztéssel, belterjessé váló állattartással foglalkozó, tanyásodó paraszti kultúra alakult ki. A nagykunok ma is büszkék hagyományaikra, népművészetükre, folklórkincsükre.
Nyírség
A Nyírség a Tisza, a Karaszna, a Hortobágy és a Sárrét között elterülő homokvidék, amelyet már Anonymus is tájnévként említ. A terület mai jellegzetességeit a 19. századi vízszabályozásoknak köszönheti. Ezután alakultak ki híres gyümölcsösei, almáskertjei. Lakossága etnikai összetételében a magyarok mellett a 17. század után bevándorló ruszinok és szlovákok (tirpákok) is színesítik.
Rétköz
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rétköz eredetileg a Tisza ártere volt. A mocsaras és rétes-erdős vidéken az állattartás és a halászat nyújtott megélhetést. Miután az 1880-as években lecsapolták a mocsaras területet, a környék lakossága gyorsan felfedezte a burgonya, napraforgó, dohány termesztésében rejlő lehetőségeket. Az itt élők gyönyörű meséket és mondákat őriztek meg számunkra.
vissza a tananyagokhoz
|