1
A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.
- Mija? - szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
- Városifélék? - kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
- Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
- Akkor mi bajod?
A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.
Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.
De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.
Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.
A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.
A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.
- Hé.
- Netehé.
A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.
Elkurjantotta magát:
- Iszkite.
Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.
Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
- Aggyon Isten.
- Fogaggy Isten.
Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?
De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:
- Szájj le tésis.
Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.
A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.
Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.
A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.
Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.
- Hát az asszony - mondta az egyik vendégjuhász.
Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.
A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
- Itt vót.
- Mikor?
- Van egy hete.
- Mikor gyün megint?
- Majd elgyün.
- Van eleség?
- Van valami.
- Elég lesz két hétre?
- Tíz napra.
- Tíz nap.
Újra hallgattak.
Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.
Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?
Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.
A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?
Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.
- Hallod.
- No.
- Van neked egy szíjad?
- Van.
- Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
- Megvan.
- Aztat kéne eladni.
- Eladni?
- El.
- Nem eladó.
- Nem?
- Nem.
- Mír nem?
- Hát csak nem. Magamnak csináltam.
- Magadnak?
- Magamnak. Meg a fiamnak.
- Meg a fiadnak?
- Annak.
- Kettőtöknek?
- Hát.
Evvel újra tovább ültek.
Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.
- Hát nem adod el?
- Mondtam.
Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.
- Ez az utolsó szavad?
De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.
Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.
Az megtántorodott.
- Ezír gyüttetek?
Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.
A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.
- Vedd le az apád szíját - mondta neki a veres ember.
A fiú állott.
- Veszed le rögtön?
A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.
- Add ide.
A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.
A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.
A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.
A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.
A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:
- Kaparjatok.
A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.
Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.
Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.
- Ott a szíj.
Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.
Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.
- No e megvan - mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.
Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.
A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.
2
Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.
Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.
A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.
Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.
De most sehol se látta az embert.
Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.
Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.
Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.
Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.
Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.
Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.
- Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.
Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.
- Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.
- Háromszáz birkával.
- Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.
- No üjjön le kend, nénémasszony.
Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.
- Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.
- Ugyan hová ment volna?
- Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.
- Dunántúlra?
- Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.
- Neki?
- Neki.
- Fogdmegekkel?
- Törvénnyel.
- Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.
- Hallgató ember volt.
- Hallgató, de azt megmondta.
A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.
- No egyék kend.
- Ettem.
- Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.
De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.
Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.
- Még arra is emlékszek - mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
- Az ű vót - mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.
- Kértem tülle, adja ide, nem adta.
- Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.
- Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.
- Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.
- Akkor mondta, hogy el kell neki menni.
- Mondott-e engem?
- Nem, csak kérdeztem, nem felelt.
- Egy szót se?
- Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.
- Vagy egy hete? Úgy mondta?
- Úgy.
- De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.
- Csak egy hete vóna?
Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.
- Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.
- Hun vótak?
- Ki erre, ki arra.
- Újak?
- Újak, nem újak, nem vótak velem.
- Mégis akkor minek gyütt?
- Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.
- Ű vót - mondta az asszony.
Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.
- Semmi jelt nem hagyott?
- Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.
- Hát akkor...
Felállott.
- A gyerek nem vót vele?
- Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.
- Igen.
- Két komondora is vót, meg egy pulija.
- Úgya, úgy.
- Hát várja meg, talán visszagyün őszre.
- Majd utána mék.
- Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.
- Dunántúlra mondta?
- Dunántúlra.
- Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.
- Csak mindig napszállat felé.
- Majd megkérdezem.
Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.
A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.
Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.
Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.
Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.
Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.
Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:
- Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.
Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.
Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.
Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.
Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.
Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.
- Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji? - A kutya elvezette.
Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.
Aztán egy kezet kapart ki.
Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.
A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.
Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.
Reggelre nyájat ért.
- Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?
- Szögödébe - mondták idegen juhászok.
- Ugye.
- Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.
Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.
Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.
Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.
Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.
3
A vizsgálóbiztos vallatott.
Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:
- Hát a Bodri juhász?
A veres ember szeme meg se rezdült.
- Bodri juhász?
- Az, úgy híjták, míg élt.
- Míg élt?
- Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?
- Nem esmerem, uram.
- Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.
- Lehetséges.
- Esmeri mán?
- Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.
- Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?
- Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.
- Szállatra, vagy nyugovásra?
- Nyugovásra, gondolom.
- Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.
- Én, uram?
- Fiával egybe.
- Soha, uram.
- Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?
- Semmit, uram.
- Semmit se tett?
- Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.
- Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?
A veres juhász megrántotta a szemöldökét.
- Nem mondtam én azt.
- Hallották.
- Azt nem hallotta senki fia.
- Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?
- Ha mondtam, nem azért mondtam.
- Hát miért?
- Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.
- Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?
- Igaz.
- De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?
- Inkább birka vót, ha vót.
- Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?
- Ű tudná megmondani.
- Magának hogy mondta?
- Én nem szóltam vele soha.
- Akkor honnan tudja?
- Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.
- Hallgatott?
- Hát... hallgatott.
- Akkor is hallgatott?
- Mikor?
- Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.
- Fia is vót?
- Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.
- Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.
- Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.
- Mit akar tőlem a tekintetes úr?
- Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.
- Nincs mit gondolkozzak.
- Ásót is vittek magukkal?
- Ásót?
- A szamáron.
- Szamáron?
- Mer tiszta munka vót.
- Nem enyém, uram.
- A birkát elhajtották?
- Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
- Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.
- Lehetséges. Nem tudok felőle.
- Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?
- Nekem ilyet ne tessék mondani.
- Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?
- Nem tehetek róla.
- Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.
A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.
- Nem illet, uram.
- Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.
A juhász megingott.
- Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.
- Ami nem enyém, nem vehetem magamra.
- Mars!
A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.
Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.
A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.
A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
- Tekintetes uram... beismerem...
A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.
- Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Evvel meghajtotta a fejét.
A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.
Két pandúr lépett be.
- Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
- Köszönöm alássan.
A bíró utána nézett s eltűnődött:
- Barbárok.
1931
Mindenki a Sarudy lány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után leheveredtek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég az, hogy napszúrást ne kapjon az ember.
A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangyaszorgalmú emberek, s az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és határtalan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, szájukat jártatták, és a legények meg a lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mintha ez volna az élet fő tennivalója.
Kis János megette az almás ételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de lusta volt a keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette, s nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál bornyút is vágatott a lakodalomra.
Azzal elaludt.
Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat, s belenézett, nem hagyott-é az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is mosogatta volna. Ezzel felborította a mázas csuprot, s elment a kutya után fődi mogyorót keresni.
Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt vón fel.
Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult, s újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a piszokban feketült szalmakalapot, s jólesett, hogy a mezei szellő hűvösen érte a bőrét.
- Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt - gondolta magában -, eleget dógoztam neki életemben, meghíjhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer.
Felemelte a hüvelykujját:
- Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek egy tállal.
És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárga színű tésztacsigákat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén.
- Dógozni emberek! - kiáltotta valaki.
Kis János meg se mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, mégse kapott az egész lakomából mást, csak tyúklábat.
Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.
De a hüvelyke mereven állott, erről lassan az eszébe jutott, amire az imént gondolt.
- Azután töltött káposzta... Hatvanat megennék belőle... de ha ötvenet nem, egyet se.
- Dologra! - kiabáltak amott.
Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falú cserépedényre. Üres... Úgyse volna benne, csak valami lötty.
Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben is drótozva volt már, s egy drótszál a bocskorához akadt:
- Üssön meg a guta! - káromkodott Kis János, és lerugdosta a lábáról a kölöncöt. - Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhíjni.
Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.
Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét emiatt szokta elverni, s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.
Este, ahogy hazamentek, s a gazdának megmondták, mit végeztek, - az ő falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott -, azt mondta a vén Sarudy:
- Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér.
Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.
Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Felrúgta a macskát, amely a lábaszárába kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy-nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.
Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el. Kinyújtotta a hüvelykujját:
- Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával.
Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagoslevest, meggy-, korpa-, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együvé raknák azt a jó ételt, amit ő evett valaha, - avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.
Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor, s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.
Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.
- Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam neki.
Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt, hogy estére nem lesz éhes.
Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész belseje, és szédülés fogta el az éhségtől.
Összeszorította fogát, széles, erős, nagy csontú állkapcáját, és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállotta.
- Ötven töltött káposztát! - ismételgette magában, s vaselhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.
Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi léten felüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemmel belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a dobba.
Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.
Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát, s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.
Hozták a levest.
János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején a sárga zsír, mely már nem is szakadt karikákra, hanem egybefolyt.
Kis János fogta fakanalát, s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A béle reszketett, s alig bírt uralkodni a mohóságán.
A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.
Úgy érezte, jól van lakva.
Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni, amit vállalt.
Összerántotta a szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vas állkapcája összekattant, s nekidűlt újra a csatának.
Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbra-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.
Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.
Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérját.
És Kis János kivette a sárga, csontnyelű törött villát, s ugyanolyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét. Nyomást érzett odabent, és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már annyit evett, mint egész életében egy ülésre szokott. De összecsikorította fogát, s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János mindenből.
Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.
Akkor jött a töltött káposzta.
- Ötvenet! - mondta magában Kis János, és a szemére fátyol szállott.
Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János, amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, - rémülten állott fel. A szeme kidagadt, szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötélvastagságra dagadtak.
Utolsó józan eszével kirohant a házból.
Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.
Szemébe könnyek gyűltek, s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.
Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:
Dögölj meg, kutya.
Újra lenyelte a húst.
És most is képtelen volt rá. Megakadt a torkán, s többet nem ment se le, se fel.
Az ember két keze a levegőbe kapkodott; sovány hosszú teste megfordult, s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csendesedett.
Senki sem vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.
1909
Jókai megírta annak idején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdők sűrűjében, ki csordakútnál, hol kutyatejes parlagon, hol csárda asztalánál. Én meg megírom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hogyan lesz abból tudomány és múzeumok kincse. Mert most már igen csak az lesz belőle, hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendővel is. Mit lehet tudni, mikor danoljuk el az ezer esztendős országunkat egészen, hát legalább a fonográf lemezeken maradjon meg a nyoma annak, hogy szépen danoltunk. S nehogy száz esztendő múlva valami zenemandarinnak majd az a gyanúja támadjon, hogy ezeket a fölvételeket is hamisítottuk, külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet.
(Csak előbb még a tandalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebből is. A Tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt, hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltők a régi világban is csakolyan istentelen emberek voltak, mint most, s mikor az ihlet kerülgette őket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdalokat át kellett költeni tandalokká. Én például csupa ilyen megnemesített tandalt tanultam annak idején, s ennek köszönhetem, hogy öregkoromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni:
Lyuk-lyuk-lyuk-lyuk-lyukas a kis táskám közepe.
Kiesett a tankönyvem belőle,
Elvesztettem könyvem, az olvasót,
Nem az a tanítóm, aki vót
Ez szép is volt, magyar is volt, s az ártatlan lelkeket se rongálta meg. Belőlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon. Kár, hogy kimentek a divatból - meg is látszik az ifjabb nemzedéken.)
1910-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított be az alispánhoz, Marék Károlyhoz. Szép pirospozsgás képe volt az úriembernek, a termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért is igen meglepődött az alispán, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta:
- Györffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum őre, gyűjtő úton járok Hontban.
- Úgy? - mosolyodott el az alispán. - No, igen örülök. Talált-e már sok kanásztülköt, doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné, és elvinné Pestre. Vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem fölkurjongatnak minden hajnalban, mikor legjobb ízűt alszom.
A tudós igen kapott a szón, mert éppen kanászok irányában kopogtatott be a vármegye urához. Nem elég a kanászhangszert berakni a múzeumi üvegszekrénybe, a belőle kizengő dallamot is meg kellene valahogy fogni, és skatulyába rakni. A módja is megvolna annak, csak éppen hogy a kanász nem akar kötélnek állni. Nemcsak hogy nem produkálja a tudományát, ha kérik rá, hanem akkor is abbahagyja, ha rajtakapják, mikor a maga gyönyörűségére tutul. Hát ha a vármegye itt segíteni tudna, nagy hálára kötelezné a tudományt.
A néprajzi tudósnak szerencséje volt.
A honti alispánban olyan emberre talált, aki mindjárt elértette, miről van szó. Se ki nem nevette a tudóst, se azt nem mondta neki, hogy majd jövő ilyenkorra tessék jönni, mert most nem érünk rá, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot. Kiadta az ordrét a lovas hajdúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi meg a báti járást, s aki kanászt találnak, azt erre meg erre a napra állítsák elő. De mind hozza magával a muzsikát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek a mestere.
Amikor Györffy látta, hogy itt nagy dolog van készülőben, ő is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt. S mire ötven kanász fölgyülekezett az ipolysági megyeház előtt, akkorra Pestről megérkezett a segítségül hítt másik garabonciás is. Az pedig nem volt más, mint - Bartók Béla. Megborzadt a boldogságtól, ahogy a szűrös igricek hadát meglátta. Pántlikás kalapú bámész sihederek, tölgyfából faragott délceg legények, bocskoros, komor nézésű öreg magyarok, akiknek úgy csavarodik a bajusza, mint a kos szarva. Hont megye zegzugaiból előparancsolt maradványa a Vatha népének. Ha fokosra kaphatnának, lenne itt mindjárt olyan ördögi "huj-huj", hogy a föld alatt is elszörnyednének bele a néhai premontreiek. (Az Árpádok idejében ők voltak a sági földesurak.) Úgy látszik, a verekedésre nem is igen kellene őket biztatni. De ki fogja ezt a pogány népet megmuzsikáltatni meg megdanoltatni?
- Bízzák azt csak énrám az urak - pödörgette a bajuszát az alispán. - Lesz itt annyi nóta, hogy nem győzik kottával, lemezzel.
Azzal odalépett a Vatha népéhez.
- Melyiktek az a Guga Péter? Álljon elő!
A had közepéből előtaszigáltak egy keménykötésű legényt. Kelletlenül odakeszegelt az alispán elé.
- Ne félj, fiam, nem élek én kanászhússal. Nézd, levelet kaptam Bécsből király őfelségétől, azt kérdi, te vagy-e az a híres százdi kanász?
- Eén vaónék - vont vállat a legény.
- Azt is kérdezteti, volna-e kedved fölmenni hozzá Bécsbe, mert szeretne megösmerkedni veled.
A fiú természetesen azt felelte, hogy menjen Bécsbe a hólyagos himlő, az alispánt azonban ez se hozta ki a sodrából. Szép nyugodtan magyarázott tovább.
- Mert tudod, fiam, az a baja király őfelségének, hogy mindig elalussza a reggeli kirukkolást. Nincs, aki idejében fölébressze szegényt, hát ahogy a te híredet hallotta, mindjárt azt mondta, hogy no, fogadom, az a százdi kanász föl tudna engem tülkölni.
- Én föl - csillant föl a legénynek a szeme, s előkapva a szűr alól a kürtjét, olyan ébresztőt cifrázott ki rajta, hogy nyilván Guge úr is fölkapta rá a fejét valahol Hadúr lábánál a füvellő égi mezőkön. (Guge úr is honti földesúr volt, árpádkori oklevelekből ismerjük. Lehet, hogy az ősapja volt Guga Péter kanásznak.)
- Hát érted a mesterséged, fiam - veregette meg az alispán a legény vállát -, én rád is voksolnék szívesen, de nem tudom, ezek az urak mit szólnak hozzá. Ezek a király őfelsége pedinterjei.
A pedinterek azt szólták, hogy ők csak akkor tudnak igazságot tenni, ha mindenki megmutatja, mit tud. Király őfelségét nemcsak ébreszteni kell, hanem vidítani is, mert bizony sokat erőt vesz rajta a szomorúság, mióta Kossuth Lajos meghalt. Hanem azért a dudaszótól még táncra is szokott kerekedni, este pedig csak furulyaszó mellett tud elaludni. Azaz hogy most sehogy se tud az istenadta, mert csupa német kanászai vannak, azok pedig nem tudnak semmit. Még a dudát csak elmekegtetik valahogy, de se a tülköt, se a furulyát nem győzik szusszal. Ezért aztán király őfelségének most minden bizodalma a honti kanászokban van.
Ennél egyéb aztán nem is kellett a Vatha népének. Előálltak szép sorjába, és tülökkel, furulyával, dudával rendeztek olyan dalnokversenyt, hogy olyant Wagner Richárd álmában se pipált. (A dudaverseny volt a legszebb, mert azt nemcsak fújták, hanem járták is. Úgy csinálja azt minden rendes dudás.) És a megyeház tér megtelt olyan különös ősi dallamokkal, amikre tán még Dúl király lányai lejtettek táncot, mikor a maeotisi réteken tündérséget tanultak. Ezer esztendő után kanásznóta lett belőlük, mint ahogy disznópásztor lett Guge úr sarjadékából.
Az igricek versenyét természetesen végignézte az egész város, déli harangszóig. Akkor a publikum elszéledt, s a pedinterek észrevették, hogy a kanászokban is kezd elcsöndesedni a virtus. Nem is csoda, hiszen nagy részük még hajnalban útnak indult hazulról, s megunja az ember a dicsőséget is, ha éhkoppot kell mellette nyelni. A két tudós javasolta is az alispánnak, hogy meg kellene söröztetni a művészeket, mielőtt a dalverseny megkezdődne, de az azt mondta, hogy arról szó se lehet.
- Ezt a társaságot az Isten se szedi így össze többet, ha egyszer elszéled. Danoltassák meg az urak őket, még együtt vannak.
Nagyobb biztonság okáért betereltette az egész hadat a vármegyeház udvarára, bezáratta a kaput, és megkérdezte tőlük, hogy tudják-e a Simon nótáját?
Hát hogyne tudták volna. Az a legismertebb kanásznóta. Mindjárt el is fújta egy öreg szittya.
Elment Simon disznót lopnyi,
Nem jó helyre talált mennyi.
Ottan várta egypár fegyver:
Így jár, kit az Isten megver.
Nincs Simonnak siratója,
Nincs is annak pártfogója:
Cifra szűre koporsója,
Bikkfalevél takarója.
Hát van-e még több ilyen szép kanásznóta? Bizony van ennél még szebb, csak tessék ide hallgatni a pedinter uraknak.
Délután öt órakor még mindig ontották a sose hallott nótákat. Hanem akkor Guga Péter félreintette Györffy Istvánt:
- Ha Istent ismer az úr, csak tíz percre eresztessen ki. Csak egy korty italra. Az egy óráig való életemre mondom, tíz perc múlva megint itt leszek.
- Hja, cantores amant liquores - esett meg a tudós szíve a legényen, és ki suttyantotta a kapun, hogy a többi észre ne vegye. Hiszen abból nem is lett volna baj, hogy elment, az volt a baj, hogy állta a szavát, és tíz perc múlva visszatért. Rugdosta a kaput, hogy csak úgy rengett bele a megyeháza, és ordított veszettül:
- Erisszenek be, mert én vagyok a király kanásza.
Úgy be volt állítva, hogy alig tudott a lábán állni. Pedig igazán nem ivott többet egy kortynál, de azt söröshordóból itta.
Az egy részeg ember aztán megvadította az egész társaságot. A két tudós ugyan reggelig eltanulmányozta volna őket étlen-szomjan, de most már nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna Vatha népét. Megindult az egész had, végigkáromkodták a nagy utcát, a város szélén találtak egy kocsmát, abban éppen cselédbál volt, arról a férfinépet kiverték, csak a cigányt fogták vissza, és megkezdődött a mulatozás úgy szentgalleni módon.
A toronyba ugyan nem másztak föl a honti pogányok, hanem csináltak annál bolondabbat. Hajnalfelé elfogyott a dohányuk, akkorára Guga Péter kijózanodott annyira, hogy el lehetett küldeni, kerítsen valahol egy korán kelő trafikost. A király kanásza aztán addig bolyongott az alvó városban, míg a hajnal szűkülésében meglátta egy házon a magyar címert, amivel a dohányárulók szokták díszíteni a boltjukat. Ott elkezdte döngetni az ajtót ököllel, aztán folytatta lábbal, s mikor az se használt, akkor elővette a fokost is, közben pedig elimádkozta a mindenszentek litániáját kanászos stilizálásban. Azonban az ilyen keltegetésre a legudvariasabb trafikos is keresztet vet magára, a fülére húzza a dunnát, és igyekszik nagyot álmodni.
Utoljára aztán igazán megharagudott a legény, és megfenyegette az öklével a házat:
- No, megállj, kutya, majd teszek én a bajodról mindjárt.
Azzal kiment a szérűskertbe, fölszedett egy nyaláb szalmát, abból csóvát sodort, azt bedugta a tető alá, és meggyújtotta:
- No, kutya, tudd meg, kivel volt dolgod!
Piac kezdetére aztán szépen le is égett az ipolysági m. kir. posta. Tudniillik annak a magyar címerét nézte a király kanásza trafik-siltnek.
Vissza a tananyagokhoz
|
