A finnugor nyelvcsalád legnagyobb lélekszámú csoportja a finnek, észtek és más kisebb/nagyobb népcsoportok között. Őshazáját a Volga-Káma vidéktől nyugatra határozták meg, ahol i.e. III. évezredig egymás mellett éltek. Főleg halászattal, vadászattal foglalkoztak (régészet, nyelvtudomány).
A nyelvi és anyagi kultúra a finnugor - ugor korszakból nem sokat tartott meg, nem úgy, mint szellemi kultúra (siratók, regösénekek, gyermekjátékok, lélekhit, sámánizmus).
Szétválás: a finn-permi csoporttól i.e. III. évezredben az ugorok, majd i.e. 1000-500 között az ugorok magyarokra és a későbbi obi- ugorokra (hantik, manysik) váltak szét.
A Volga-Káma vidéktől dél-keleti irányban újabb (török) népekkel kerültek kapcsolatba. Ezektől sajátították el a szarvasmarha, juh és lótartást, valamint az ekés földművelést. Bizonyíték: más népek türköknek ill. onoguroknak (török szó, jelentése: tíz törzs) nevezik a magyarokat. A VIII. századtól délre vonulva a Kazár kaganátus tagjai. A kazár birodalom vívmányai: korai feudális állam vonásaival bíró fejlett földművelés, szőlőtermelés és állattenyésztés.
A IX. században nyugatra vonultak. A hét magyar törzs mellett egy kazár (kabar, azaz lázadó) törzs is velük tartott az Al-Dunáig terjedő terület elfoglalásában. A különböző török népekkel történt érintkezések nyomait a rovásírás elsajátítása, ötfokú kvintváltós dalaink, a sámánizmus kiteljesedése (a táltos alakja) is megőrizte. A magyarok katonáskodó csoportjai már 862-től betörtek a Kárpát-medencébe, ahol bolgárokkal, besenyőkkel harcoltak, majd 896-ban az egész törzsszövetséggel benyomultak a Kárpát-medencébe és néhány év leforgása alatt teljesen elfoglalták. Az itt élő meghódított népek (bolgárok, morvák, szlovének, szlovákok, bajorok) a magyarokhoz igazodtak, de oda-vissza kölcsönhatásról beszélhetünk.



A magyarok találkozása Európával több, mint fél évszázadon át háborút, kalandozásokat, zsákmányolást jelentett. Német, francia, spanyol földön is harcolt a magyar könnyű lovasság, ezáltal a haderő állandó gyakorlását biztosította a fejedelem, és a nyugati támadásokat is távol tarthatta. Az augsburgi csatavesztés után (955) I. István (997-1038) számára egyetlen járható út maradt a magyar nemzet megmentésére: a hitvilágának és kultúrájának felszámolása, és az európai (római) kereszténység felvétele.
A kereszténység, az új feudális rend, az ünnepek és napok egy része szláv közvetítéssel jutott el a magyarokhoz, amit szavaink őriznek; keresztény, pap, barát, szent, pokol, csoda, császár, király, ispán, tiszt, karácsony, szerda, csütörtök, péntek, szombat, stb. A mezőgazdaságban, iparban, családban is erős hatás érte a magyar nyelvet, melyekhez új fogalmak és ismeretek is kapcsolódtak. A németekkel való érintkezés okán eleinte lovagok, papok, majd a XII-XIII században földművesek és mesteremberek telepedtek le magukkal hozva tudásukat. Az olaszokkal és franciákkal is kapcsolatba került a magyarság, szép számban maradtak, pl. tárgyi (templomok, várak) szellemi termékek (ünnepekhez kötődő szokások) tőlük is.
1241-1242-ben a gyengülő európai kapcsolatoknak köszönhetően a tatárok elpusztították az országot, majd megjelentek a nomád kunok és jászok, akik újabb erősítést jelentettek a régi pogány hagyományok támogatói számára. A magyar parasztság helyzete a középkor vége felé nagyon megromlott. A feudális rend szabályai szerint a különböző szolgálatok, tizedek, ajándékok kisebb-nagyobb parasztmegmozdulásokhoz vezettek. Ezek közül a legnagyobb a Dózsa-féle felkelés (1514) volt, amit kegyetlenül levertek, kimondták az örökös jobbágyságot, a robot mértékét megemelték, költözködési joguktól megfosztották őket. Mindez pedig akkor történt, amikor 1526-ban a török sereg Mohácsnál - ahol II. Lajos is elesett- megverte a magyar sereget és három részre szakadt az ország.
A következő 150 év volt a parasztság legnehezebb kora, de ennek ellenére a paraszti kultúra tovább fejlődik (három osztatú ház: szoba+konyha+szoba, új bútor ill. ruhadarabok jelennek meg csizma, papucs, dolmány, stb.). Alig szűnt meg a török uralom II. Rákóczi Ferenc a Habsburgok ellen indított szabadságharcot (1703-1711). A sikertelen harc után a termékeny területeket osztrák-német földesurak kapták meg, így a XVIII. század végére a magyarság száma alig érte el az 50%-ot. A következő száz év viszonylagos békéje - még az adóterhek növekedése mellett is - a parasztság megerősödéséhez vezetett.
A mezőgazdaságban új növények honosodnak meg (kukorica, paprika, burgonya, dohány), a ház berendezései tovább fejlődnek, a napjainkban élő népviseletek jórészt ekkor jelennek meg, formálódik az új stílusú népdal, kialakulnak a legjellemzőbb táncaik. 1848 után egyre világosabbá válik, hogy a felszabadított jobbágyság a kevés földtulajdonnal nem tudja megélhetését biztosítani, nagyon sokan tönkre mennek és a nincstelen agrárproletárok táborát gyarapítják (summások, kubikosok, stb.)
A népművészet viszont virágzásnak indul. Köszönhetően az iparnak a viseletek, hímzések, szőttesek kiszínesednek, a legszebb festett bútorok ebből az időből származnak. 1920-tól a békekötés értelmében a Magyarországon élő nemzetiségek önálló államaikba kerültek és kialakultak a mai határok. Így 96%-ban magyar anyanyelvű, míg 4%-ban német, szlovák, dél-szláv és román anyanyelvű állampolgár él. Döntően megváltozott a munka jellege 1961-től, amikor a parasztság a kollektív gazdálkodás útjára lépett. Az új lakóházak mellől eltűnőben vannak a gazdasági épületek, hiszen egyre kevésbé van rájuk szükség, és új műveltség van kialakulóban (iskolák, tömegkommunikációs eszközök).
Fő vonásaiban egységes a magyarság népi műveltsége, ennek ellenére vannak olyan csoportok, tájak, más etnikum által körülhatárolt szigetek, melyek szomszédaiktól többé-kevésbé eltérnek. Ezek jellegzetes elemeikkel és sohasem egészében különböznek.
Az etnográfiai csoportok létrejöttének gyökereit a honfoglalás korától követhetjük, hisz a letelepedett nyolc törzs származásban, foglalkozásban is különbséget mutathat. Az országrészenkénti gazdasági ill. társadalmi különbségek is "elősegíthetik a csoportok kialakulását, de csupán az a tény is, hogy szlovákok, románok, szlovének mellett élve átveszik azok kultúrájának egy részét Az ott lakók nagyjából egyformán jelölik meg etnográfiai csoportjuk vonásait, melyek megkülönböztetik a szomszédoktól őket. Dominál a közös történelmi alapú együvé tartozás, amely földrajzi és igazgatási határokon is átterjed.
Földrajzi határ, pl. amikor egy hegység, folyóvölgy, lápvidék határozza meg az együvé tartozást, a nyelvi csoportot pedig az őket körbevevő más domináns nyelvhez viszonyítjuk. Tehát ha népcsoport, vagy vidék elnevezéssel találkozunk az ott élő emberek összetartozására, következtethetünk, mely a foglalkozástól át a viseleten át a szokásokig mutatkozhat meg. Egy nép legfontosabb műveltségi összetartója a nyelv, ezért a tájnyelvet nem használjuk a csoportok meghatározójaként.
Sokkal jobb lehetőséget kínálnak a szóföldrajzi kutatások. Részben földrajzi, részben történelmi megfontolásból öt nagy vidékre osztható a magyarnyelvű lakosság.

A magyar köznyelv és irodalmi nyelv az élőbeszéden, nyelvjárások egységén alakult ki, tehát a folklór "népnyelvén" keresztül fejlődött. Alapszókészletének döntő többsége az ugor kori szókészletből fejlődött, gazdagodott. Hangzórendszerét a színesség jellemzi: a magánhangzók változatossága, a hosszú és rövid magánhangzók éles elkülönítése, valamint a kettőshangzók ezt segítik elő. A mássalhangzó-rendszer gazdagsága is figyelemre méltó. A magyar nyelv kerüli a túlzó mássalhangzó-torlódásokat és a hangzóilleszkedés monotóniáját is. A csak az első szótagot kiemelő hangsúlyozási rendszer a nyelv hanglejtését nem teszi nagy kilengésűvé, de a nyelv - hajlékonysága révén - azok közé a nem nagyszámú élő nyelvek közé tartozik, amelyekben az időmértékes verselés is lehetséges, majd oly tökéletes lejtéssel, mint a görögben, latinban. Az alapnyelv szókészletét az évezredek során egyre bővítette, gazdagította oly módon, hogy a nyelv alaktani, mondattani jellege nem változott, az idegen szóanyag beépült - mint más nyelvek történetében is - a magyar nyelvbe, s ez a beépülés nem zavarta a XVI. század után kialakuló irodalmi és köznyelv egységét sem. A magyar nyelv szóalkotó készsége emellett igen gazdag képzőrendszerén és szóösszetételeket teremtő hajlamán nyugszik. A nyelv egész jellegét (igeragozási rendszereit, a birtokos ragozást, az igekötők rendszerét stb.) a nagyfokú tömörségre való törekvés, a szintetikus nyelvalkotás jellemzi, így például egy-egy ragozott igei alak ki tud fejezni: időt, módot, igeszemléletet, rámutathat az alany és a jelölt tárgy személyére is. Rövidsége, tömörsége mellett világos, egyértelmű marad. Újabban a mai magyar nyelvben a mellékmondatokat kedvelő, analitikus nyelvszemlélet is mutatkozik.
Egy-egy vidék, kisebb-nagyobb terület nyelvét, a nyelvjárásokat, hangtani, alaktani, mondattani sajátosságokon kívül jellegzetes szavak, illetve azok jellemző jelentése különbözteti meg egymástól. A nyelvjárások egyes elemeit ugyan többnyire éles vonal választja el egymástól, az egyes nyelvjárások között azonban általában jellegzetesen "átmeneti sáv"-ok húzódnak, melyekben a két szomszédos nyelvjárás egyes elemei keverednek.
Egyes szavak kettős alakjai azt sejtetik, hogy az ősmagyarságban az uralkodó sz-ező nyelvjárás mellett élhetett egy s-ező nyelvjárás is, mely utóbbi inkább alulmaradt a kettő közötti küzdelemben. Néhány példa erre: szőni: sövény, szem: sömör, szenved: senyved, szőr: sörény, ország: uraság stb.
A XI. századtól már lényegesen többet tudunk a magyar nyelvjárásokról, sőt a települések kialakulásával egyre inkább helyhez is tudjuk kötni őket. így a magyar nyelvjárások egy részének jellemző tulajdonsága az í-zés. Bizonyos szavakban, toldalékokban az é hang mellett az í jelentkezését már nagyon korán ki lehet mutatni: néz, természet ~ níz, termíszet. Az első magyar nyomtatásban megjelent bibliafordítás már kifejlett formában tükrözi e nyelvjárási sajátságot.
A középkor végére a déli nyelvjárások jellemző hangtani jelensége, az ö-zés is kezd megszilárdulni. Egyes területeken ugyanis az ö hangot tartalmazó szavak igen nagy részében e?ö változás ment végbe. Ez elsősorban a nyelvjárási terület déli részén mutatható ki, de egykor észak felé elterjedése nagyobb lehetett, amit a török uralom okozta elnéptelenedés, majd az azt követő települések korlátoztak. Talán ezzel lehet kapcsolatban az is, hogy egyes ö-ző nyelvszigeteket a mai alapterülettől messze is találunk.
Néhány nyelvjárási jelenséget már a középkorban területhez tudunk kapcsolni. Ilyen többek között a -nott, -nol, -ni raghármas. Ez tulajdonnevekhez és foglalkozásnevekhez járulhat. Kapcsolatait egészen az ugor korig lehet nyomon kísérni. Jelentésük a következő: bírónott "bírónál, bíróéknál", bírónól "bírótól, bíróéktól", bíróni "bíróhoz, bíróékhoz". Ez régebben is, manapság is elsősorban az északi-északkeleti nyelvjárási területek sajátjának mondható.
A magyar történeti nyelvjáráskutatás megállapította, hogy a magyar nyelvjárások között a korábbi és távolabbi múltban, éppen úgy, mint a jelenben, nem volt akkora eltérés, hogy az a megérthetőséget gátolta volna. De a magyar nyelvterület két legtávolabbi része is - így például, hogy példánknál maradjunk - a moldvai csángók és a Felsőőr környéki magyarok lényegében megértik egymást, és a beszélgetés nem okoz számukra különösebb nehézséget - eltekintve egy-két szokatlan szó használatától, bár a szövegkörnyezet még ezek megértését is gyakran megkönnyíti. Ez egyik jellemzője a magyar nyelvjárásoknak, ellentétben a német, francia, spanyol vagy olasz nyelvjárásokkal, ahol az eltérések olyan nagyok, hogy szinte külön nyelvnek számítanak.
A magyar nyelvjárások e sajátsága jelentős szerepet játszott az irodalmi nyelv kialakulásában is. A magyarban ugyanis nem valamelyik nyelvjárás vált irodalmi nyelvvé, mint például a spanyolban a kasztíliai, az olaszban a toszkánai, a franciában a Párizs környéki. Ma legfeljebb arról beszélhetünk, hogy egyik vagy másik nyelvjárásunk közelebb vagy távolabb áll az irodalmi nyelvtől. Kétségtelen, hogy az abaúj-zempléni vidék tájnyelve egyezik meg leginkább az irodalmi nyelvvel, de talán azért, mert ez valami középső helyet foglal el nyelvjárásaink között. Terjedését az is elősegítette, hogy az első teljes protestáns bibliafordítás (Károlyi Gáspár, 1590), majd a XIX. század első harmadának nagy irodalmi alakja, Kazinczy Ferenc (1759-1831) munkássága e nyelvjárást tükrözte.
A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kezdetei a XVI. századig vezethetők vissza, amikor a latin nyelv helyett az írók, költők, de a hivatalos iratok, magánlevelek írói is egyre gyakrabban használták a magyar nyelvet. Természetesen kezdetben a nyelvi norma, melynek fontos része az írásmód, inkább csak szokásszerű, de különösen a XVII. századtól kezdve egyre határozottabb formát ölt, egyre jobban elkülönül a nyelvjárásoktól, sőt igyekszik kerülni azok bizonyos jellegzetességeit (i-zés, ö-zés stb.). Az irodalmi nyelv kialakulásában rendkívül nagy a szerepe a könyvnyomtatás szélesebb körű elterjedésének, ami elsősorban a vallásos irodalmon át hatott a nyelvjárásokra is.
A XVIII. század második felében az irodalom - az európai felvilágosodáshoz kapcsolódva - új lendületet nyer. Ekkor tűnik fel, hogy bármilyen dallamos, hajlékony is a magyar nyelv, de számos, különösen egy-egy új fogalom, tárgy, cselekvés kifejezésére nincs megfelelő szava, így ezeket idegenből kell kölcsönöznie. Ekkor indul meg elsősorban az írók és költők révén a nyelvújítás mozgalma, mely rengeteg új szóval gazdagítja a magyar nyelvet. Igaz, ezek között sok olyan akadt, melyet a nyelvhasználat elvetett, mások képzése körül lehet hibákat találni. A nyelvújítás befejeződésével a XIX. század első felében kialakult az az irodalmi nyelv, melynek állandóan fejlődő, alakuló változatát ma már szókincsében, nyelvtani felépítésében általánosságban használják az egész magyar nyelvterületen.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az irodalmi nyelv, kialakulása folyamán és mai formájában a nyelvjárásoktól függetlenül fejlődött volna. A legnagyobb magyar költők, írók, így Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és sokan mások saját tájnyelvi sajátságaikat műveikbe ötvözték, és azokból nagyon sok megtalálta az utat az irodalmi nyelvbe. Sőt azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi nyelv megújulásának még ma is egyik forrása a nép által beszélt nyelv, így századunk harmincas éveitől kezdve elsősorban az ún. népi írók juttattak el sok tájnyelvi elemet az irodalmi nyelvbe.
Ma a szótárakban, nyelvtanokban rögzített irodalmi nyelv az a mérce, melyhez a nyelvjárásokat hasonlítani tudjuk, és ennek figyelembevételével próbálunk meg néhány, nagytájra jellemző tulajdonságcsoportot a nyelvtan, illetve a szókincs alapján megállapítani.
A nyugati (dunántúli) nyelvjárások hangtani jellegzetességei közül meg lehet említeni azt, hogy a köznyelvi ú, ű, í helyett elég általánosan rövid u, ü, i hangzik, erős fokú az l-ezés, vagyis az a jelenség, amikor ly helyett l-et ejtenek. A szótagzáró l gyakran kiesik. Szókincsét tekintve egyik legszínesebb nyelvjárási nagy terület, elég, ha ezzel kapcsolatban csak arra utalunk, hogy e területen a belső fejlődésen kívül délszláv és német eredetű szavak is jelentkeznek.
Az északi (palóc) nyelvjárásterület a magyar nyelvterület északi részének jelentős részét magába foglalja. Legjellemzőbb hangtani sajátsága, mely csak e területen, de itt általánosan kimutatható, az ajakkerekítés nélkül ejtett a? hang és az ezzel szorosan összefüggő labiális ?. Itt azonban már az l-ezés elég ritka. Szókincs szempontjából rendszerint az Alföld északi részével tartanak kapcsolatot, aminek történeti okai vannak. Tájszavai közül itt jelentkeznek elsősorban - különösen újabban - szlovák eredetű szavak.
A keleti nyelvjárások középső részének legjellemzőbb sajátsága az í-zés. Sokkal nagyobb területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a ly j-ének ejtése általános, más megoldás rendkívül ritka, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. E nyelvjárási terület, különösen az északkeleti részeken, szorosan kapcsolódik Erdély magyar nyelvjárásaihoz, és ez a szókincsben is jól lemérhető.
A déli nyelvjárásterület legfontosabb hangtani jellegzetessége az erős ö-zés, mely a déli nyelvterület nagyobb részén végigvonul. Az l-ezés már ritkán fordul elő. Szókincsében ez a terület mutat a legkevesebb önállóságot, egyszer a dél-dunántúli, máskor az északi, helyenként a keleti nyelvjárásterület jellegzetes tájszavait találjuk meg. Ennek településtörténeti okai vannak. Ez a terület szenvedett legtöbbet a török világban, majd utána jelentős részben a magyar nyelvterület különböző tájairól települt be.
Az erdélyi magyar nyelvjárásokat két nagy csoportba lehet osztani. Az egyik a mezőségi, melyhez hozzákapcsoljuk a kalotaszegit is. A székely nyelvjárások egységes tömbben helyezkednek el a Keleti-Kárpátok nyugati lábánál és medencéiben. A rendkívül bonyolult és különböző jellegű erdélyi nyelvjárásokat nagyon nehéz valami egységes hangtani tulajdonság szerint összefoglalni, mert nagy területen számtalan kis tájra szoruló nyelvszigeten él itt a magyarság. Éppen ezért számos archaikus vonást őriztek meg, míg újabban a román hatás különösen az új műveltségi szavakban jelentkezik.
A fenti nagy összefoglaló nyelvjáráscsoportok között vannak átmeneti nyelvjárástípusok, melyek a környező táj nyelvből számos vonást vettek át. Ilyen a dél-somogyi, az Eger környéki, a Hernád vidéki, az észak-dunai stb.
A nyelvszigetek olyan kisebb egységek, melyek anyanyelvi tömbjüktől elszakadtak, és idegen nyelvű környezetben élnek. Ilyen például a felsőőri nyelvsziget, melyet osztrákok vesznek körül, vagy a moldvai csángók, akik románok között élnek. Sok ilyen nyelvszigetet találunk Erdélyben, ilyet tartunk számon Szlavóniában, továbbá a szlovákiai területeken.
A nyelvjárássziget belső migráció révén, elsősorban a török háborúk után is keletkezett, amikor az áttelepült magyar lakosság más magyar nyelvjárást beszélő környezetbe került, így többek között a palócok, jászok települtek a Duna-Tisza közére, ahova a Dunántúl déli részéből is sokan érkeztek. Ezek más nyelvjárási környezetben is megőrizték nyelvi sajátságaik egy részét, ugyanakkor, amikor sok vonást környezetüktől kölcsönöztek. A második világháború idején is tanúi lehettünk ilyen migrációnak, amikor Szlovákia déli részéből, továbbá a romániai Bukovinából a Dunántúl délkeleti felében telepedtek le kisebb-nagyobb csoportok.
Felmerül az a kérdés, hogy vajon a néprajzi csoportok és a nyelvjárások határai mennyire vágnak össze. Erre nem tudunk kétséget kizáróan felelni, hiszen a nyelvjárások elkülönítése elsősorban hangtani szempontok szerint történik, ezek pedig nem feltétlenül esnek össze az etnikai jelenségek határaival. Ennek ellenére jó néhány olyan kisebb nyelvjárástípust találunk, melyeket etnográfiai csoportokként is szoktak emlegetni. Ilyen többek között a hetési, őrségi, a kiskunsági, a csallóközi és szigetközi nyelvjáráscsoport. De ilyennek tekinthetjük bizonyos mértékig a palócokat is, e csoport határait még a néprajztudomány is sok esetben nyelvjárási hangtani adatok alapján rajzolja meg. Bár a kutatásnak ezen a területen még jelentős feladatai lesznek a jövőben, annyit mégis meg lehet állapítani, hogy az etnikai csoportok jellemzői között a nyelvjárásokat is számon kell tartani.
A magyar nyelvjárások, mivel nem írásban, hanem szóban hagyományozódnak, a köznyelvnél több régiséget őriztek meg. Különösen érvényes ez a megállapítás a népköltészeti alkotásokra, melyek többé-kevésbé kötött formájuk következtében jobban konzerválták a nyelvi régiségeket, a különböző fordulatokat, nem egy esetben már nem vagy csak hallomásból ismert tájszavakat. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a népköltészeti alkotások nyelve mindig archaikusabb az előadás helyén abban az időben beszélt nyelvjárásnál. Különösen sok régiség őrződött meg a népszokások költészetében, a szólásokban, közmondásokban, gyermekversekben és mondókákban.
A magyar nyelvjárások több-kevesebb intenzitással ma is élnek. Ha például az ember a dél-magyarországi Szeged utcáin végigmegy, azonnal hallja a nyelvjárás legjellemzőbb hangtani jelenségét, az ö-zést, amit az e tájról származó értelmiségiek is büszkén vállalnak. Ugyanezt nem mondhatjuk el Debrecennel kapcsolatban, ahol lépten-nyomon halljuk az í-zést, a diftongusokat, de az értelmiségiek körében ettől igyekeznek tartózkodni. A palócok között a városi lakosság is megkülönbözteti nyelvében az ? hangot, melyről fentebb szólottunk. A rádióban, a televízióban némelyik riportalany nyelve alapján meg lehet mondani, hogy melyik vidékről származik. Mindezek ellenére meg kell állapítanunk, hogy a nyelvjárási sajátosságok halványodnak. Ennek egyik fő oka az írásbeliség egyre nagyobb térhódítása, mely természetesen az irodalmi nyelvet támogatja. Az iskola, a film és a színház is ebbe az irányba hat, de legfőképpen mégis a rádió és a televízió szerepe rendkívüli ebben a tekintetben. Mindenesetre az utóbbi évtizedek kiegyenlítő hatását is figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy a nyelvjárások még nagyon sokáig megmaradnak egy-egy táj jellemzői között.
A népnyelv adja a magyar népköltészet gazdagságának, szépségének, erejének minden lehetőségét. A magyar népköltészet kutatói a múltban és a jelenben igen nagyra tartották a magyar népnyelv erejét és gyöngédségét. A népköltészetet a szóhagyomány mentette át az évszázadokon. A nép nyelve a nemzeti irodalmi nyelv alapja, biztonságos és soha ki nem merülő kincsesháza, a népköltészetnek is legfőbb erőssége.