A népviselet meghatározása nem egyszerű. A fogalom nagyjából a parasztság ruházatát jelöli. Ebben a rövid összefoglalásban azoknak a körülményeknek, azoknak a tényezőknek a felvázolását kíséreljük meg, amelyek a magyar népviseletek kialakításában közrejátszottak, majd felvirágozásukat s végül letűnésüket okozták.
A ruházat - s ezen belül a népviselet - alakulását, kibontakozását két tényező irányítja: az ember és a történelem. Az, ember azért, mert a ruházat mindig mutatója a személyes élettel kapcsolatos körülményeknek, anyagi és társadalmi helyzetnek, szegénységnek és gazdagságnak, fiatalságnak-öregségnek - sőt érzelmeknek, örömnek, bánatnak és gyásznak is. Ez az emberi tényező. A történelmi tényező pedig annyit jelent, hogy a ruházkodás formainak megvan a maguk történelmi fejlődése is. Bármilyen emberi körülményt fejeznénk is ki öltözködésünkkel, azt mindig csak annak a társadalomnak a ruhadivatján belül tehetnénk meg, amelyben élünk.
Ahogyan ezek a tényezők érvényesek a ruházatra általában, éppen úgy a népviselet is az ember, az érzelmek - tehát a személyes tényező -, valamint a történelem, a történti törvényszerűségek - tehát a személytelen tényező kettősségében alakul. A népi kultúra s ezen belül a népviseletek iránti érdeklődés kezdete Európa-szerte a romantikában kezdődik. Ez az az időszak, amikor a népköltészet csodálatba ejti a kor értelmiségét. A paraszti kultúra újonnan felfedezett gazdagságához tartozott a népviselet is. Ettől az időtől kezdve jelennek meg paraszti viseleteket ábrázoló képes albumok és leíró szövegek, a jobbágysorban élő paraszti közösségek viselete iránt felébred a tudományos érdeklődés. Ez a kezdeti érdeklődés még erősen romantikus volt, a parasztság életét csak kívülről és felületesen látta. Az érdeklődők úgy vélték, hogy az ünnepeken festői és szép ruhákban járó, s élete minden területén - mint a mesékben, énekekben vagy faragásokban - határozott esztétikai kvalitást felmutató parasztság számára az anyagi szegénység, a kulturális elmaradottság s a társadalmi leszorítottság és különállás az életnek valamilyen eredeti, és nemes egyszerűségét biztosította. Színes és naiv viseletében esztétikai, zárt és viszonylag merev társadalmi rendjében pedig morális őserőt véltek felfedezni. E felfogás szerint a paraszti viselet egy különös, állandó, változatlan és jó világ illúzióját adta. A parasztságot - felületesen tekintve, és csak egzotikumát, különösségét regisztrálva - a boldog természeti állapot, az ártatlanság, az ősi egyszerűség és jóság megtestesítőjének látták.
A valóság azonban más volt, hiszen a magyar parasztság nagy része nyomorúságos körülmények között élt, társadalmilag a feudális rétegződés legalján, s a művelődésben is erősen elmaradt. Amint a történelem folyamán a magyar nép jobb vagy nehezebb helyzetbe került, a parasztság élete is könnyebbé vagy nehezebbé vált, természetesen mindig a parasztság gazdasági, társadalmi és kulturális korlátain belül. Ezek a korlátok a kultúra területén azt eredményezték, hogy a mindenkori stílusirányzatok csak gyengébben, késve és bizonyos fokig módosulva kerültek a parasztsághoz. Ám amint a vízbe dobott kő nyomán hullámok - egyre távolodóan, egyre későbben és egyre kisebb hullámok - keletkeznek, de a legkésőbben és legtávolabb keletkező hullám is ugyanaz a víz, éppen úgy, a magas kultúrától távol és késve fejlődött paraszti kultúra főbb vonalaiban is lényegében ugyanannak a kultúrának távoli hullámzása.
Így az egyes korszakokra jellemző stílusok elemei - mint távoli visszhangok - a paraszti öltözetben is megtalálhatók. S ott a parasztság önálló, saját életének lehetőségeiből, saját életszemléletéből fakadó ötleteivel, megoldásaival ötvöződtek össze. Ezek a paraszti megoldások annál nagyobb számúak, mennél távolabb találja anyagilag és kulturálisan a felsőbb társadalmi osztályok teremtette történeti stílusoktól egy-egy kor a parasztságot. A korszakonként egységes kultúra és a keretein belül variánsképpen fejlődő paraszti kultúra viszonyát az azonosság és a különbözővé tevő távolság egyensúlya alakította ki.
A magyar paraszti viseletek múltját, történetét főleg a múlt század elejétől kezdve ismerjük, a megelőző korokról nem sokat tudunk. Mégis megkíséreljük főbb vonásaiban felvázolni. Áttekintésünk szempontfai: az anyag, a szabás, a szín, az egyes öltözeteket alkotó ruhadarabok száma, és végül: a változás tempója.
Mint ahogy a magyarság földrajzilag, valamint gazdasági és kulturális szempontból a Keletet kötötte össze a Nyugattal - úgy öltözetének fejlődését is keleti és nyugati hatások befolyásolták. Feltehetően nagyfokú színesség és a keleti ruházatban általánosabb egyenes, illetve derékszögű szabásvonalak jellemezték a honfoglaló magyarság keleti jellegű öltözetét.
Az egyenes-derékszögű szabásvonalak a szövés lánc- és vetülék-, azaz a hosszanti és keresztszálak irányát követik, és ezek a vonalak a szövött anyagból készült ruházat korai fejlődési szakaszának sajátosságai. A hosszadalmasan megtermelt, fonallá fonott, majd kézi szövőszéken megszövött kender- vagy lenvászon minden kis darabját értékessé teszi a készítésébe belefektetett sok munka. Egyenes-derékszögű szabásvonalakkal hulladékmentesen lehet szabni, az alapanyagból az egyes ruharészeket úgy lehet kialakítani, hogy egyik darab szorosan következzék a másik után, és a becses anyagból semmi se vesszen kárba. Az egyenes-derékszögű szabásvonalaknak az is előnye, hogy kisebb művességbeli tudás szükséges hozzá.
A Kárpát-medencében letelepedő magyarság öltözetének keleti jellege a besenyő, kun, jász hullámok révén még jó ideig eleven volt. Középkori ruházatáról nagyon keveset tudunk, de a letelepedett magyarság öltözködésében a régi keleti ruházat sajátosságai bizonyára sokféleképpen keveredtek nyugati hatásokkal az anyag, a forma - a szabásvonal -, valamint a szín és a díszítés tekintetében is. Hathatott rá a középkori európai parasztok köznapra kötelező szürke gyapjúöltözete, de nyilván a gótika színessége is befolyásolta. Nagy hatással volt a magyar öltözet alakulására az utolsó nagy keleti hullám, a XVI-XVII. századi oszmán-török hódoltság. Ez a korszak ismét sok színes anyagot jelenthetett, és részben keleties szabásvonalakat. Ezt korabeli árszabások adatai, valamint parasztábrázolások, címeres oklevelek is mutatják.
A XVI-XVII. századi török uralom vége és a Habsburg-birodalom rendszerében végbemenő feudális reorganizáció a XVIII. században a magyar parasztságot az addiginál is nagyobb nyomorba taszította. A XVIII. században bekövetkezett elszegényedés, anyagi és kulturális visszaesés miatt a parasztság nehezen jutott hozzá a manufaktúrák, majd később az ipar nyújtotta színes anyagokhoz, s a szűkös körülmények között újból nagyobb önellátásra kényszerült. Öltözetének nagyobb részét a maga gazdaságában megtermelt anyagokból kellett készítenie. A földművelés adta a kendert és a lent a vászonhoz, az állattartás a szőrmék és bőrök anyagát szolgáltatta. A vászonfélék nagyrészt házilag készültek, a posztóféléket már inkább kisiparosok, manufaktúrák, gyárak állítottak elő. Szabásaikban nagyobbrészt egyenes-derékszögű vonalak uralkodtak. E folyamattal egyidejűleg a Habsburg-birodalomhoz tartozó ország természetesen kialakuló nyugati orientációja a felsőbb társadalmi osztályok öltözetében is megnyilvánult, és a szokásos késéssel és széteséssel a parasztsághoz is eljutott.
A magyar parasztság XVIII. századi elszegényedése nemcsak az anyag és a szabás, hanem a szín tekintetében is visszaesést jelentett. A ruhadarabok többsége nyers, sárgás-fehér házivászonból és kevésbé finom fajtájú juhok természetes szürke, barna vagy sárgás-fehér színű gyapja adta posztóból készültek. Ezek a tompa színek jellemezték a parasztság nagy részének öltözetét, amely tulajdonképpen egy régiesebb-szegényesebb fokozatra tompult vissza. Ez természetesen elsősorban a parasztság szegényebb rétegeinek köznapi öltözetét, valamint a jobb módúak munkára viselt, hétköznapi ruházatát jellemezte, míg a fiatalok és a gazdagabbak ünnepi ruhái a lehetőségekhez mérten színesek és díszesek voltak.
Még a XIX. század elején is sok házivászonból, sőt helyenként még házilag szövött gyapjúposztóból és a saját állatai bőréből, szőrméjéből készült ruhadarab jellemezte a parasztság öltözetét. E házi előállítású textíliákból készült ruhadarabokat még jó ideig a régi keleties jellegű derékszögű vonalak szerint szabták. Ezek mellett kisebb, de növekvő mértékben az ipari készítésű anyagokkal együtt fokozatosan terjedtek a nyugati jellegű, újabb, íves-karcsúsító szabásvonalak.
A múlt század fokozatosan javuló anyagi viszonyai lassan-lassan lehetővé tették a népviseletek kivirágzását. A régi, vidám színek - főleg a piros - fokozatosan visszatértek; a paraszti öltözetek egyre színesebbé, egyre díszesebbé váltak.
A század kezdetén a magyar népviseletek még igen kevés, csak a legszükségesebb darabokból állottak. A férfiak öltözete sárgás-fehér kender vagy lenvászon ingből és gatyából állott, esetleg fehér vagy szürke posztónadrágból, szürke, barna vagy fehér szűrből, fehér ködmönből és subából. A nőknél fehér vászoning, fehér vagy gubaccsal feketére festett vászonszoknya és kötény, fehér szőrmeködmön, esetleg durva fehér posztóból készült kabátféle volt szokásos. Érdekesen mutatkozik az ipari előállítású, színes anyagokból készült ruhadarabok elterjedésének sorrendje a paraszti öltözeten belül. Először olyan ruhadarabok készültek ezekből az anyagokból, amelyeket a felsőtesten viseltek. A század elejéről származó ábrázolások sokszor mutatnak fehér vászonszoknyás nőket színes anyagokból készült mellénykében, kendőben, ujjasban, valamint fehér vászongatyás férfiakat kék posztómellényben és kék ujjasban. E világos- vagy sötétkék szín a XVIII. századi nemesi viselet kék posztóból készült férfiöltözetének hatása.
Mindezekből látható, hogy a paraszti viselet nem egyszer s mindenkorra kialakult együttes, hanem maga is változik - csak nagyon lassan - anyagában, színében és szabásában, valamint díszítésében is. A nálánál magasabb társadalmi osztályok egymást gyorsabban követő divatjaival szemben a paraszti ruházatnál is kimutatható divatváltozások tempója igen lassú volt. A hosszadalmasan előállított vagy drágán megszerzett ruhadaraboknak sokáig kellett tartaniok. A parasztság számára csak szerényebben, lassabban volt lehetséges a változási tempó gyorsítása.
A XIX. század eleji népviseletek anyagát tehát túlnyomórészt a földművelés és az állattartás szolgáltatta. Gyakrabban egyenesek voltak a szabásvonalak, tompábbak az alapszínek, szerény, elsősorban piros volt a díszítés. Az együttesek kevés darabból álltak, és a divat igen lassan változott. A század közepe körül azonban nagy változások történtek a parasztság anyagi, kulturális és társadalmi - így öltözködési - lehetőségeiben is. Sok tényező mozdította ezt elő. A vízszabályozások nyomán nagy termésű földek szabadultak fel, s a mezőgazdasági termékek mintegy három évtizedes konjunktúrája, valamint az áruforgalmat meggyorsító vasúthálózat kiépülése folytán a parasztság egy része hirtelen jobb anyagi helyzetbe került. A feudális önellátást a kibontakozó kapitalizmus kisárutermelése váltotta fel, és ez természetesen az öltözködésben is változásokat eredményezett. A javuló anyagi helyzet ipari textíliák fokozatos megszerzését tette lehetővé; nagyobb mértékben alkalmazhatták a ragyogó kékesfehér gyolcsot, emellett különböző színű pamut és posztó anyagokat. Így az új anyagok alkalmazása a parasztviseletek színbeni megjelenését is megváltoztatta. Az ipari előállítású gyolcsfehér ugyan, de a kender vagy len házivászon sárgás nyersfehérjéhez képest ragyogó kékesfehér, amit helyenként még kékítéssel is hangsúlyoztak. Mint divatújdonság a fiatalok és gazdagok viseletében kapott először helyet, s ez a fehér a fiatalság, az ünnep és a gazdagság kifejezője lett. A házivászon sárgásfehérje pedig továbbra is a munkára használt ruhák, a szegények és az öregek viseletét jellemezte, a hétköznapok, a szegénység és az öregségjeleként. E sárgásfehér a gyászhoz is kapcsolódott. Néhol fehér színben gyászoltak, más helyen a halottat temették fehér ruhában. Ilyen módon a régi nyersfehér-sárgásfehér jelentése társadalmilag és emberileg lassan negatívvá vált. Új volt a fekete is, amely a magyar parasztság körében csak a múlt század folyamán, főleg annak második felében, sőt nem egy helyen csak a XX. század elején jött divatba. Eleinte még ünepélyes jelentésű, nincs köze a gyászhoz, s az ugyancsak ünnepélyes jelentésű piros mellé rétegződik, majd divatjának tetőpontján azt gyakran fel is váltja.
A polgári-nemesi viseletben a feketének kettősjelentősége volt: egyrészt az ünnepélyesség, másrészt a gyász kifejezésére szolgált. A parasztság először az ünnepélyes jelentést vette át, és csak későbben és fokozatosan a gyászosat.
Néhány rövid példa az ünnepélyes piros mellé rétegződött feketére: a szűrök piros gyapjúval hímzett virágai fekete kontúrt kapnak, majd teljesen el is feketednek. Ezzel az elfeketedéssel a szűrök díszítése véget is ér, a fekete dísz után már nem következik semmi. Piros pártáknak (Baranya, Déva) lassan feketékké válnak egyes alkotórészei (Sárköz), majd - eltűnésük előtt - lassan fekete alapúak lesznek. Gyászoló leányok nem viseltek pártát. S feketék lettek századunk elején helyenként a menyasszonyi ruhák.
A férfiviseletben fekete a fiatal férfiak nyakravalója - gyászban vagy fehér nyakravalót kötöttek, vagy egyáltalán nem viseltek nyakravalót.
A múlt században oly divatos világos- vagy sötétkék posztóruhát a század vége felé, helyenként csak századunk elején az ünnepélyes, de nem gyászos fekete posztóból készült férfiruha váltja fel.
A női viselet kulminációs pontja az eladólányságtól a fiatalasszony első terhességéig, első gyerekéig tartó szakasz. Ekkor a legdíszesebb, ekkor a legünnepélyesebb a viselet. A fekete először e fiatal nők divatszíne, és csak lassan, fokozatosan válik öreges és gyászos jelentésűvé. Míg azelőtt az öregedést a fiatalos pirossal szemben a félgyászos zöldön és kéken keresztül a viselet fehérré fakulása jellemezte, a fekete gyászos jelentésének kialakulásával az öregek és gyászolók viselete feketévé sötétedett.
Az új ipari anyagok nemcsak színesedést jelentettek, hanem lassan megváltoztatták a szabásvonalakat is. A finom gyolcs a házivászonnál szélesebb, s a szélesebb anyagot ráncolással igazították a test méreteihez. Ráncolt lett az addig sima női és férfiing, a nők szoknyája és a férfiak gatyája. Ezenkívül a színes ipari anyagokból készült darabok egyúttal az új divat, az íves-karcsúsító szabásvonalak hordozói is voltak. Rajtuk keresztül érvényesült a korabeli vagy nemrég letűnt nemesi és polgári ruházat hatása. Az egy-egy ruhadarab számára szükséges anyag gyarapodása mellett növekedett az egyetlen öltözethez tartozó ruhadarabok száma is, különösen a női viseletben. Egyre több szoknyát kezdtek egymás fölött viselni, egyre több alkotórészből, darabból állnak a női fejviseletek, szaporodnak a ruházat különböző tartozékai, helyenként nő például az egyszerre viselt vállkendők száma (Sárköz). Az egyszerre viselt öltözetdarabok számának szaporodása - az élénk színekkel együtt - a fiatal nők viseletének jellemzője. Ahogy az öregség felé sárgás-fehérre tompultak, majd barnává-feketévé sötétedtek a színek, úgy lett mindig kisebb az egyeden viseletegyütteshez tartozó darabok - például szoknyák - száma. Így ahogy az idők múlásával öregedtek és sötétedtek - úgy fokozatosan egyre vékonyabbak is lettek az asszonyok.
Meggyorsult a népviseletek változásának tempója is, de a polgári vagy úri viselethez képest még mindig lassú maradt. Ez az új fejlődési szakasz, amelyet a gazdagodás, a sok új anyag, a színesedés, az íves-karcsúsító szabásvonalak, az együtt viselt ruhadarabok számának növekedése, a nagyobb mértékű zsúfolás és a változás gyorsabb tempója jellemzett, a múlt század második felében kezdődött. Ezeknek az új tényezőknek a jegyében alakultak ki az akkori és a századunkban még élő viseletek.

Tartalom

A PARASZTI VISELET ESZTÉTIKÁJA

A viselet a parasztságnak nemcsak ruházata, hanem egyúttal esztétikai és pszichológiai kifejezője, illetve ábrázolási eszköze is. A nehéz paraszti élet és a hétköznapok viszonylag kevés kifejezési lehetőséget nyújtottak az esztétikai érzék, az esztétikai igény számára. E kevés lehetőség egyike a ruházat. A paraszti élet különbözik a felsőbb társadalmi osztályok vagy a városi lakosság életétől. Más a paraszti éleslátás is. Így tehát a paraszti élet és szemlélet kifejezője - a paraszti esztétika - alkotó elemeiben, a részletekben, amelyekből összeállt, eltért a parasztság fölött álló társadalmi osztályok esztétikájától.
A parasztság viselete a XIX. században sem volt független a felsőbb társadalmi osztályok - Magyarországon a nemesség és városi polgárság - öltözetétől. A felsőbb osztályok nemcsak anyagi, hanem kulturális szempontból is jobb helyzetben voltak a parasztságnál, amely a látott, a kész formákból merített.
De ehhez az átvételhez - illetve ahhoz, hogy az úri viselet részletei a társadalmi ranglétrán leereszkedve a parasztsághoz jussanak - idő kellett. Így a magas kultúra stílusainak elemei a parasztsághoz mindig bizonyos időbeli eltolódással, retardációval kerültek.
A parasztság a felsőbb osztályok ruházatának kész formáiból merített, a magas kultúrából azonban nem a stílusok jutottak el hozzá, hanem az egyes stílusok elemei. Mire ugyanis a stílusok, a viseletek szerkezeti egységei az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken lefelé haladva a parasztsághoz kerültek, szétestek, elemeikre bomlottak. Nem beszélhetünk a paraszti viseletről szólva magyar reneszánsz, hódoltság kori, barokk vagy biedermeier paraszti viseletről, viszont a magyar paraszti viseletnek vannak reneszánsz, hódoltság kori, barokk és biedermeier elemei.
A közösségben élő, a közösségi kultúra törvényszerűségein belül fejlődő parasztság a hozzákerült stíluselemeket mindig a maga életfelfogásának, a maga kulturális helyzetének, a maga esztétikájának megfelelően fogalmazta át. Viseletében különböző korokból származó stíluselemek újraalkotva és egymással összeötvöződve élnek, és olyan új egységet képeznek, amely egyik stílussal sem azonos. Így a paraszti esztétikának jellegzetessége nem a felső osztályok kultúrjavaiból származó elemek puszta átvétele, hanem ezek átfogalmazása, újraalkotása egy új, az eredetitől eltérő egységgé.
A magas kultúra stílusait az elemek egyidejűsége jellemzi. Ahogy a stílus lefelé száll, szerkezete széttöredezik, s bizonyos elemek más időből származó elemekkel kapcsolódnak össze. A parasztsághoz érve a stíluselemek egykori egyidejűsége szinte teljesen feloldódik. Majdnem azt mondhatni, ahány elem, annyi korszak vagy stílus. Új stílus születik a töredékekből: a paraszti stílus.
Íme néhány példa: A hollókői női, fordított T alakú hajválaszték a biedermeier divatja, az elöl levő haj felfelé sodrása a XVI. század közepe úri divatjának késői, paraszti változata. A régi magyar, nyakban ráncolt női ing szabásbeli elődjét a reneszánszban kereshetjük, az ingre viselt mellényke - a pruszlik - a barokk felé mutat, az oldalt varrott szárú csizma pedig a török hódoltság korának (XVI-XVII század) emléke. A paraszti viseletekben e különböző időbeli elemek olyan új egységbe fonódnak össze, ami egyik eredeti stílusra sem emlékeztet, hanem egy teljesen más stíluson, a paraszti stíluson belül éli új életét. E viseleteket látva nem a reneszánsz, a barokk vagy a biedermeier divatjára gondolunk, hanem arra, hogy a látott ruha paraszti ruha.
A parasztság a részletekkel könnyebben birkózik meg, mint az egésszel. Előfordul, hogy esztétikailag kevésbé jól megoldott ruházati együttesben zavartalanul szépek az egyes részletek. Például a hollókői főkötőre - palóc jellegzetességként - egy tarkón megkötött kendő kerül. E kendőt egyre magasabban kötötték meg a tarkón, ezért egyre jobban a homlokba kellett húzni a főkötőt. Ezáltal oldalt elég nagy rész láthatóvá válik a főkötőből. A századforduló körül e főkötő látható részére színes pántlikákat, fodrokat varrtak, majd az első világháború után a fodrok közé színes gyöngyöket illesztettek. E gyöngyökből ma már több különböző mintát alakítanak ki, és fehér vászoncsíkokból alkotott fodrok közé varrják őket. A színes gyöngyökből összeállított minták ma a városi néző számára nagyobb esztétikai élményt jelentenek, mint a homlokba húzott és a tarkón magasan kötött kendő vonala, tehát a részletek hatásosabbak, mint az egész.
A paraszti viselet esztétikájának egyik meghatározója a paraszti élet alapját képező fizikai munka. Természetes, hogy a nehéz fizikai munkát végző ember megnyilvánulásai nehézkesek és vaskosak. Darabosakká válnak a mozdulatok, a gesztusok, erőteljes lesz a művészi fogalmazási mód is. A szoknyák számának szaporodásával vaskos és erőteljes lesz a női sziluett. Különös, hogy a csípő erőteljes hangsúlyozása mellett a felsőtest viszonylag hangsúlytalan. A fizikai munka okozta vaskosságon alapuló erőteljesség a paraszti fogalmazásnak művészi jellegzetességévé válik. Az így kialakult erőteljességgel - néha monumentalitással - a parasztság elérte azt az esztétikai egyensúlyt és értéket, amely a népviseletet s a viseletnek egy-egy darabját a felsőbb társadalmi osztályok esztétikájának magasságába emelte.
Mit eredményezett a magyar parasztság öltözeténél a nehéz fizikai munka mellett a szegénység? Először is a hosszú készítési időt. A házivászon holmik anyagát - a kendert, ritkábban a lent - a parasztság maga termelte. A parasztasszony vetette a növényt, nyűtte és tilolta, s hideg téli hajnaloktól hosszú éjszakákig ő fonta és szőtte meg belőle a vásznat, majd ő varrta meg az inget, pendelyt és gatyát, s ő hímezte rá a díszeket. A sokszor ismételt munka és a szoros személyes viszony a készített ruhadarabokkal lehetővé tette, hogy a részletek elrendezése, a térkitöltés és a színezés dinamikája bizonyos esztétikai egyensúlyt, esztétikai kvalitást érjen el.
Az anyagi és kulturális szegénység bizonyos állandóságra és merevedésre való hajlammal is együtt járt. A csokrokat, masnikat és fejkendőket sokszor papírral bélelik, így merevvé válnak, és nem kell esetenként újra megkötni őket. A parasztság kerüli a lazát, az esetlegest; végleges, merev és állandó formákra törekszik. A hollókői tarkón kötött kendőt papírral bélelik, és viselés után megkötve veszik le a fejükről. Legközelebb már mint kész fejviseletet veszik fel, s nem mint újra kötendő fejkendőt.
A variáció, a variálási készség mindig e biztos kereteken belül érvényesül. Ebben is megnyilvánul a parasztságra oly jellemző hagyományszeretet.
Jellemző a parasztságra a zsúfolásra való törekvés. A kevés, ritkás dísz a magyar parasztság szerint a szegénységet, a minél teljesebben, minél jobban kitöltött felület pedig a gazdagságot jelképezi. A régi szóhasználatban a "paraszt" szónak volt egy "hímetlen", "díszítetlen" jelentése is. A saját munkaerő és az idő látszólag ingyen állt rendelkezésre, és a szegényes ruházatot hímzéssel igyekeztek gazdagítani. Amikor a kapitalizmus viszonyai között a parasztság anyagi helyzete valamennyire javult, a javulás többek között a díszíthető felületek gazdagabb kitöltését, majd lassan a díszítmények zsúfolását eredményezte, sőt végül a hímzés esetében a zsúfolás a rajzosság rovására történt.
A díszítmény ritmusát később nem a díszítmény rajza, hanem a foltokká zsúfolódott díszítmény színhatása határozta meg. Ez különösen jól látszik a híres magyar szűr díszítésének alakulásában. A kezdeti szegény, illetve naturális színes virágdísz egyre zsúfoltabbá válik, míg végül nem az egyes motívumok rajzát, hanem színezésük váltakozó ritmusát érzékeli a szem. Így van ez a főkötők és egyéb ruhadarabok hímzésének és díszeinek esetében is. A különböző színű ruhadarabok egymás mellé
rendezésében is megnyilvánul bizonyos színritmusra való törekvés.
A XIX. század jobb gazdasági viszonyai folytán megnő az igazi ipari anyagból készült ruhadarabok anyagmennyisége. A ruhadarabok bővülnek, ráncolják őket. De növekszik a szoknyák, a kendők, a fejviselet részeinek száma is és a viseleti együttes egyre több darabból áll. Mindez arra mutat, hogy nemcsak a díszítéssel, hanem az anyag maximális mennyiségével is ki akarták fejezni a gazdagságot, a gazdagság illúzióját.
A parasztság az emberileg és társadalmilag pozitív vagy negatív dolgokat színekkel is érzékeltetni tudja. A fiatalság, az öröm s bizonyos fokig a gazdagság színbeli kifejezése - főleg a piros által - sokszor közel áll egymáshoz. És ismét egymáshoz hasonló tompa, régen sárgás-fehér, szürke vagy barna, sötétebb színek mutatják az öregséget, a gyászt és bizonyos fokig a hétköznapokat és a szegénységet is. A magyar parasztságra igen jellemző az élénk, tiszta színek, főleg a piros szeretete. A XIX. században a felnőtt lány és a virágjában levő fiatalasszony ünnepélyes öltözetére legjellemzőbb a piros szín, a fiatalság, az öröm jele.

Tartalom

A népviselet elemei

A ruhadarabok és a hajviselet lényeges vonásaikban országszerte megegyeztek, de különböző vidékeken más és más időpontban formai és díszítésbeli variánsokat mutattak. A XIX. században a férfiak haja hosszú volt, s ezt különböző módon tűzték fel vagy fonatokba fonták. A férfihaj befonásának igen régi - Kelet felé mutató -hagyománya van. A fiatalok csak viszonylag ritkán viseltek rövidre vágott hajat. Ezt "fazékban nyírt haj"-nak is nevezték, mert úgy vágták egyenesre, hogy a fejre mértékül egy fazekat borítottak. A hosszú haj csak 1848 körül kezdett kimenni a divatból, amikor a besorozott parasztok haját levágták. Igen szerették a bajuszt is, amelyet hosszúra növesztettek és hegyesre pödörtek. Fejükre a XIX. század elején nemezből készült magas hengerszerű süveget tettek, ezt 1820-1830 körül kiszorította a nagy karimájú kalap. Viseltek még alacsony, kis felálló karimájú, ún. pörge kalapot és egy cilinder formájú kalapot is. A kalapra szerettek tollat tűzni. Munkára főleg Erdélyben népszerű volt a szalmakalap is.
Kelet felé mutat a férfiing csupa derékszögű darabból álló szabása, jellegzetes, ujjak alatti álló téglalap alakú oldaltoldása, amely megegyezik a magyar szűr és számos kelet-európai, balkáni és ázsiai ruhadarab szabásával. Ugyancsak Kelet felé mutatnak az ing kéznél hosszabb ujjai is. Gallérja nem volt, a hasíték egyszerű madzaggal kötődött. Az ujjon nem volt kézelő. A XVIII. században és a XIX. század elején a hosszú inget a nadrágon kívül viselték, és széles bőrövvel szorították le. De már a XVIII. század közepén rövid derekú inget kezdtek hordani, s ez a XIX. század derekára igen divatossá vált a szigorú tiltó rendeletek ellenére. Az Esterházy-család férfi tagjainak néhány XVII. századi inge a XIX. századi parasztingekhez igen hasonlóan egyenes, derékszögű darabokból állott, s ez arra mutat, hogy ez forma a XVII. század magyar úri viseletébe tartozott.
Az ing fölött a nyakon fekete nyakravalót viseltek. Az alsótestet a vászonból készült gatya fedte. Szabásvonalai ennek is régies derékszögűek voltak. A szegényebbek télen két gatyát húztak egymás fölé. Az igen szegények néha munkára vagy hideg időben sűrű szövésű vászonból készült és vastag vászonnal bélelt kabátot és nadrágot viseltek. Amikor az ing ujja a széles gyári vászon miatt bővülni kezdett, bővült a gatya szára is, annyira, hogy inkább bő, rakott fehér szoknyának látszott. Először és nagyobb mértékben természetesen az ünnepi ing ujja és az ünnepi gatya szára bővült.
Lábbeliként különböző formájú bocskort, később csizmát viseltek. Régiesebb a bocskor, amelyet a pásztorok sokszor maguk készítettek, cserzetlen vagy cserzett, szőrös vagy szőrtelen bőrből. A bocskor egylábas volt, tehát ugyanazt a darabot tetszés szerint lehetett a jobb vagy a bal lábon viselni. A bocskort nyáron egyszerűen a meztelen lábra húzták, hidegben ronggyal csavarták be a lábat. Papucsot is viseltek hétköznap a ház körül. Ennek a talp- és fejrésze mar minden esetben cserzett bőrből készült. A múlt században még a papucs talpát és felsőrészét egy jellegzetes öltéssel, a bal felén varrták össze, majd megnedvesítve a talpat kifordították. Ez a készítésmód oszmán-török hatásra, a török hódoltság korában került a magyarsághoz a papuccsal és a csizmával együtt. A papucs is egylábas volt. A bocskornál és papucsnál sokkal komolyabb, de egyúttal drágább a "csizmá"-nak nevezett törökös hosszú szárú lábbeli, amely a magyarság körében a XVI-XVII. századtól kezdve terjedt el. A parasztsághoz a XVIII. században, illetve a XIX. század elején került. Talpa a papucséhoz hasonlóan készült, és szintén egylábas volt. Az alföldi férfiak, különösen a pásztorok, szerették a magas sarkú csizmát. A magyar csizmát a fordított-varrott talp mellett az elöl emelkedő szártető és a szárak oldalvarrása jellemezte. Ezek a jegyek általános keleti jellegzetességek. A csizmánál kisebb és olcsóbb lábbeli volt a kizárólag csak munkára viselt bakancs, amely a lábszárnak csak az alsó részét takarta.
A bőrruhák színe az egész magyarság lakta területen azonos, a régi darabok mindig fehérek, az újabbak sárgásbarnák. Ezekről részletesebben az Alföld viseletével kapcsolatban szólunk. A vászonból és bőrből készült holmik mellett a múlt században igen kedvelt ruhadarab volt a szűr, amelynek anyagát kezdetben szintén a nagy kiterjedésű állattartás adta, de már a XVIII. században elsősorban a finomabb, Erdélyből hozott szűrposztóból készítették. Szabása keleties, egyenes és derékszögű darabokból áll. Díszítése a múlt század elején még piros vagy kék szegélyből, aztán piros rátétből állt, s csak később fejlődött ki ma is csodált színpompájában. Hímzése először virágot utánzó, naturális díszítményekből állott. Ezek a paraszti esztétika szerint egyre merevebbek, egyre zsúfoltabbak lettek. A rajzok és az egyes díszítmények hatása lassanként feloldódott, és a rajzilag alig követhető zsúfoltságú díszítményekben leginkább a színritmus érvényesül. Az erősen díszített cifraszűr természetesen elsősorban ünnepi viselet volt és a gazdagságot jelentette. A szegények és a hétköznapok szűre a XIX. században is díszítetlen vagy csekély díszítésű. Szűrt csak férfiak viseltek. Bár ujjas ruhadarab, nem volt szokás felölteni, elöl sem gombolódott, csak vállra vetve viselték. A szűr néha csuklyával készült. Jellemzőbb azonban a múlt században általánossá váló nagy, négyszögletes gallér, amelyet esőben csuklyaszerűen a fejre lehetett borítani. Szűrposztóból a szűrön kívül többféle ruhadarab készült, így a hosszú, ujjas mente és a rövidebb dolmány, sőt néha mellény is. Ezeket a ruhadarabokat néha piros szegéllyel díszítették. Szűrposztóból zsinórdíszítésű nadrágot is szabtak, ezek szabásában fokozatosan terjedtek a rézsútos, sőt íves vonalak is. A vászon-, bőr- és szűrruhák régebben nem gombbal, hanem madzaggal, illetve kapcsokkal záródtak.
A gyáripar fejlődésével a XIX. század második felében elszaporodtak a gyári anyagból készült ruhadarabok, természetesen főleg a gazdagok ruhatárában. Nagyon népszerű volt a kék posztó, amelyből először mellény, majd dolmány, mente és végül nadrág is készült. A múlt század végén viseltek egy széles szárú nadrágot, amelynek oldalát piros posztócsík és lapos réz gombsor díszítette. A kék posztót a századforduló körül, helyenként a századforduló után a fekete posztó váltotta fel. A női viselet elemei, alapvető ruhadarabjai a férfiakéhoz hasonlóan nagyjából országszerte általánosak. A lányok régen egy vagy két fonatba fonva hordták a hajukat. Előbb középen, majd általában fordított T alakban választották el. Ez utóbbi mód a biedermeier divatja. A két fül között húzódó választékra merőlegesen, a homlok közepétől kiindulva még egy rövid választékot húztak. Az így keletkezett két hajcsomót gyakran felfelé pödörték, s e pödrött részt a tarkónál fonták egybe a hátsó hajjal Ezt a hajviseletet a lányoktól sok helyen átvették az asszonyok, napjainkban mint asszonyi hajviselet van eltűnőben.
A lányok az így megfésült hajra ünnepélyes alkalmakkor pártát tettek fel. A párta a magyar úri osztály ruhatárából származik, s a különböző társadalmi osztályokon és rétegeken át került a parasztsághoz. Az asszonyok haját főkötő fedte. A fiatalasszonyok a múlt században ünnepnap sok helyütt aranyos főkötőt viseltek, ezt fehér vagy ünnepélyes, fekete fodros főkötő váltotta fel, a különféle főkötőkre sálszerű fehér kendőt borítottak. A házi kendervászonból készült ing szabása azt a reneszánsz férfi és női formát mutatja, amely feltehetően a XVII. század végén, a XVIII. század elején kerülhetett a magyar parasztsághoz. Néhány halvány nyom arra is mutat, hogy magyar parasztférfiak is viseltek ilyen szabású inget (Kalotaszeg, Sárköz). Mindenesetre a női viseletben lett általános. Eredetileg hosszú ujja vidékenként előbb vagy később, de végül mindenütt rövidül. A XIX. század folyamán, amikor a férfiingeket kezdték gyolcsból készíteni, a kendervászon női inget is felváltotta a gyolcs. Sokszor az ing dereka kendervászonból, ujja pedig vékony gyolcsból készült. Idővel ez ingek helyett elterjedtek a polgári viseletből származó blúzfélék, ezeknek vidékenként más és más a nevük. Az alsótestet házivászon alsószoknya, a pendely takarta. Ez a magyarságlakta területek déli részén egyenes, derékban ráncolt, az északi részeken szabott és lefelé szélesedő darabokból állt. Fölötte szoknyát viseltek. A házivászon pendely és a felső szoknya közé - az Alföldön már a XIX. század közepén - egyre több alsószoknyát vettek fel. A paraszti szépségideálnak megfelelő, áhított formát nagyszámú szoknyával igyekeztek elérni. A szoknyák anyaga selyem, kasmír, bársony vagy brokát volt, a köznapiak természetesen olcsóbb anyagból készültek. A szoknyán kötényt viseltek, s a paraszti takarékosság elvének megfelelően a kötény alatt a szoknya mindig olcsóbb, hitványabb anyagból készült. A parasztság olyan helyre, ami nem látható, sem díszt, sem jó anyagot nem tesz. Az ing fölött bőr mellényt vagy szövött anyagból, selyemből készült pruszlikot viseltek.
Az asszonyok a férfiakhoz hasonlóan ködmönt is hordtak. Szabása egyezett a férfiakéval, de rövidebb volt annál, és a férfiak XIX. századi díszítetlen ködmönével szemben erősen díszítették.
A ködmön helyébe még a múlt században kék vagy fekete gyári posztóból készült kabátféle lépett. Hasonlított a férfiakéhoz, rókaprémmel díszítették, s ezt mentének nevezték. A nők is törökös csizmát viseltek, előbb pirosat és sárgát, majd feketét. A sarkantyú a női csizmára is rákerült, de más formájú volt, mint a férfiaké, és a táncnál csörögnie kellett.

Tartalom

A MAGYARSÁGLAKTA TERÜLETEK NÉPVISELETE

ALFÖLD

A XVI-XVII. században, a török hódoltság alatt az Alföld szenvedett legtöbbet. A nehéz török idők, a harcok és zavarok hatására a kisebb falvak elnéptelenedtek és nagy határú parasztvárosok keletkeztek. Az Alföldi mezővárosok nagy kiterjedésű határát állattartással lehetett legjobban hasznosítani.
A nagyarányú állattartás viszonylag olcsón szolgáltatta a bőrt és a gyapjút, ebből készült a ruhadarabok jó része. Az állatokat őrző pásztorok öltözete formájára nézve hagyományosabb volt, mint a parasztságé, de díszítettségét, a díszekben való tobzódást tekintve a parasztság előtt járt.
Az alföldön a férfiviselet konzervatívabb volt, mint a női viselet. A férfiak jóval későbben hagyták el a régi öltözetet, mint a nők, helyenként csak a közelmúltban.
Az alföldi pásztorok legarchaikusabb darabja az ún. előbőr és hátibőr. Anyagát az állattartás adta, és elvétve még a második világháború után is lehetett látni. A lenyúzott, szabatlan juhbőrt, amelyen a lábakat is rajta hagyták, nem készítették ki vegyileg, csak puhára törték. Egy bőrt a hátra tettek, egyet mellre, s a lábakat a vállnál és a deréknál összekötötték.
Kimódoltabb forma a bőrmellény, amelyhez már kikészített és szabott-varrott bőrt használtak. Két darab bőrből készült, az egyik a hátat, a másik a mellet fedte. A mellénynél bonyolultabb ruhadarab az ujjas kabát, a ködmön, illetve bekecs. Ez a Tiszántúlon néha a térdig ért, a Hajdúságban pedig bokáig is. Idővel mindegyik rövidült. Nyaka felálló volt, és szőrmével prémezték körül. Szűcsök készítették, és hímzéssel díszítették.
A paraszti ködmönnel kapcsolatos első adat 1698-ból való, amikor is Kecskemét városa pálcabüntetésre ítélt cifra ködmönéért egy juhászt, a készítő szűcsöt pedig arra, hogy a díszítést a börtönben fejtse le, és fizesse vissza a juhásznak azt a pénzt, amit egy közönséges (tehát hímezetlen) ködmön árán felül kapott. A büntetés élességéből és szigorúságából arra következtethetünk, hogy valószínűleg ebben az időben kezdtek a pásztorok díszített ködmönben járni. A régiesebb fajta ködmönök szabásvonalai - a fehér szűrposztó ruhákhoz hasonlóan - egyenesek, az újabb ködmönök szabásvonalai a nyugati divatú felsőruhák hatására ívesen görbék.
Az Alföld jellegzetes bőrruhája a drágább, több juhbőrből készült, ujjatlan, nagy kerek gallérszerű bunda, a suba. Viselőjének anyagi helyzete szerint több vagy kevesebb juhbőrből készült - a legkevesebb 3 és fél, 4-ből, a legtöbb 15-ből -, és eszerint a leterített suba lehet körcikkely vagy teljes kör alakú. A felöltött suba érhetett combig vagy bokáig. Hódmezővásárhelyen rövidebb formáját viselték, a Nagykunságban viszont, Hajdú és Bihar megyében, igen hosszú subát hordtak. Aljukat, ha esős-sáros volt az idő, kifelé fordítva felgombolhatták.
A gazdagok bundája bő volt, szűcsök varrták, és erősen díszítették, a szegények bundája kevés bőrből készült, ki sem készítették, a juhászok maguk törték puhára, és természetes színében, díszítetlenül használták.
Hideg időben az Alföldön bőrnadrágot is viseltek, szőrével befelé fordítva. Kívül zsírral kenték be, úgy tették vízhatlanná és puhává. Formája szerint lehetett szűk, csizmában viselt nadrág, de lehetett oldalgombolós, pantalló formájú is, ennek a szárát a csizma fölé húzták. A régebbi fehér bőrruhákat a XIX. század vége felé és a XX. század elején - a vöröses cseres bőrök hatására - növényi festékkel utólag barnára festették.
A múlt század elején a pásztorok még széles bőrövet, "tüszőt" is viseltek. Cserzett vagy zsírozott ló- vagy marhabőrből készült, elöl zsebekkel, a használati tárgyak - tűzszerszám, bicska, pénz - elhelyezésére. A tüszőt a keskenyebb derékszíj váltotta fel.
A különböző szűrtípusok közül az alföldi a leghosszabb. Pásztorok is, parasztok is viselték, de az Alföld keleti szélén csak a pásztorok ruhája volt. A múlt század közepén Biharból kiindulva elterjedt egy olyan szűrforma, amelynek nyakára az úri és a katonai ruha hatására még egy kis felálló gallért varrtak a hátsó, négyszögletes nagy galléron kívül. Ezt a szűrfajtát már nem hímzéssel díszítettek, hanem varrógéppel varrták rá a rátétet. Ugyancsak az úri ruha hatására kezdtek el görbülni ennek a szűrnek a szabásvonalai.
Az Alföld keleti, különösen északkeleti felén "guba" nevű, általában fekete, de néha szürke vagy fehér, bundának tetsző kabátfélét viseltek. Valójában nem szőrméből készült, hanem olyan gyapjúszövetből, amelybe gyapjúfürtöket szőttek bele. A guba viszonylag ritka szövésű, és a szűrnél és bundánál olcsóbb. Szabása a szűrnél is egyszerűbb, keled módra derékszögűek és egyenesek a szabásvonalai. Igen bő, inkább vállra vetve viselték, mint felöltve. A női és férfiguba között nem volt különbség, a szegényebb családokban közös gubát viselt a férj és a feleség.
A régi alföldi szilaj állattartás és ezzel együtt az alföldi pásztorok régi életformája legtovább két területen maradt meg: a Hortobágyon és Bugacon. Mindkét terület pásztorai sokáig megőrizték régi viseletüket, sőt némelyik még ma is hordja.
A hortobágyi pásztorviselet megkülönböztető sajátossága, hogy a lobogós ing és gatya sötétkék színű - emlékeztetve arra, hogy hajdan a pásztorok az inget és a gatyát juhtejjel kevert zabszalma hamujába taposták, utána hájjal bedörzsölték, így ezek sötét, szennyes szürke színűek lettek.
Itt még megmaradt a széles karimájú kalap és a debreceni cifraszűr. A hortobágyi pásztor felszereléséhez tartozik a különösen archaikus ún. "pásztorkészség." Ebben tartották egykor - a gyufa előtti világban - a tűzszerszámot, az acélt, a taplót, a kovát.
A bugaci pásztor lobogós inge, gatyája nem kék, hanem hófehér. Bugacon és a Kiskunságban általában a kalap formája sajátságos: magas tetejű, a hajdani süvegre emlékeztet. A kiskunsági embereket arról is megismerhetni, még manapság is, hogy mellényükön, kabátjukon nagy ezüstgombokat viselnek - valamikor ez is országosan dísze volt a paraszti és úri ruhának. A pásztorviselet persze aszerint is változott, hogy milyen állatfajtát őrzött a pásztor.
A konzervatív férfiviselettel szemben az alföldi női öltözetek általában igen korán, még a múlt század folyamán polgárosodtak. Ezt a különbséget jól érzékelteti egy 1845-ből való leírás, amely szerint "a pórhölgyek divatos szabású selyem vagy hasonlóan jó anyagú ruhákban, kesztyűs kezükben napernyőt tartva jelennek meg a templomban, sétán a gatyás vagy kéknadrágos, subás (bundás) férfiak oldalán".
A lányok a XVIII. század végén, a XIX. század elején aranyos, gyöngyös, majd fekete pártát hordtak és a XIX. század második felében fekete hajszalagokat. Aranycsipke díszítette a régi asszonyi főkötőt és homlokkötőt. Ezen a XVIII. században vörös, zöld vagy fekete fátylat viseltek. Sem a fekete párta, sem a fekete fátyol nem volt gyászos. Gyászoló lányok - mint erre már utaltunk - nem viseltek pártát. A leánypárták, az asszonyi főkötők és fátylak feketéje ünnepélyes jelentésű volt.
A reneszánsz szabású női ingre az Alföldről is vannak adataink. Hódmezővásárhelyen és környékén igen rövid, derékig alig érő inget viseltek. Kecskeméten régen aranyfonallal varrták ki az ing ujját. Aranyos díszítésű lehetett a vállkendő, a pruszlik, az ujjas, a kötény és a papucs is. A vászonból készült pendely fölé az Alföldön 3-5, bokáig érő szoknyánál többet nem hordtak. Anyaguk szegény helyen házi vászon, ezt fehéren viselték, vagy gubacs levével feketére festették. A sokszoknyás női viselet napjainkig fennmaradt Kalocsa környékén, valamint a Szabolcs megyei Ajakon. A szoknyák számának szaporodása egyúttal rövidülést is jelentett. Az ajaki viseletre a sok szoknya mellett a testhez álló blúzfélék jellemzőek. Igen vastagon öltözködnek, szeretnek testesnek látszani. A szoknya fölé virágos kötényt kötnek. A szoros blúzfélére a nyak körül gallért tesznek. Ma a kislányok egy, a nagyobb lányok két fodros gallért tesznek fel, de régebben a nagylányok blúzát három-négy gallér is díszítette. A menyasszony nemrégen még fekete vállkendőben esküdött, ma már fehér az esküvői ruha. A még ma is élő kalocsai és szakmári viseletre a fehér alapon tarka pasztellszínek kombinációja jellemző. A ruházat színhatása könnyed és levegős. Díszítése a hímzés, amely naturalisztikus virágokból áll. Hímzett a fehér, vékony vászonból készült főkötő, az ing rövid és szűk ujja, a kis fehér vászonpruszlik és a fodros vagy csipkés szélű fehér vászonkötény. Kék vagy zöld színű ráncos selyemszoknyájukat több alsószoknyára veszik fel. A szoknyákat egészen apró ráncokba szedik és alul vízszintesen felvarrott, színes pántlikákkal díszítik. A lányok hajdísze az elöl megkötött világoskék vagy rózsaszín masni. A megkötés többszörös és stilizálódó. Lábukon tarka harisnyát és papucsot hordanak. Szakmáron fekete a menyasszony ruhája. Az Alföldön a XIX. században az asszonyok is viseltek kerek bőrgallért, kis bundát, de ez a férfibundánál, a subánál jóval rövidebb volt. Főleg a Nagykunság és a Hajdúság városaiban volt népszerű.

Tartalom

DUNÁNTÚL

A Dunántúlon a nyugati hatások jobban érvényesülnek, mint az ország többi részén. Régi népviseletek azonban itt is fellelhetők, sőt a virágzási és eltűnési időpontok - különösen a délkeleti részeken - sokkal későbbiek, mint az Alföldön.
A dunántúli férfiak még a XIX. század közepe körül is fonták a hajukat. Hengeres alakú süvegük az alföldi süvegnél valamivel alacsonyabb volt. A bakonyi kanászkalap felső része cilinder formájú, kissé elálló karimája kereken felfelé hajlott. E karima a múlt század elején még nagyobb volt és jobban elállt, a század második felében lett kisebb. A múlt század második felében egy kis karimájú kalapforma is elterjedt, a pörge kalap. Igen alacsony változata napjainkban még él Kapuváron.
A férfiing a XIX. század elején itt is hosszú volt, és alját a Sárközben igen régiesen a nadrágon kívül viselték. Ismerték és hordták a rövid derekú inget is. A későbbi férfiing ujját kézelő fogta össze, az ing dereka ismét hosszabb lett, de most már bekötik a nadrágba. Nyakán kis, felálló vagy lehajtható gallér van, a melle sokszor gazdagon hímzett.
Alsótestükön itt is háziszőttes vászongatyát viseltek. Népszerű volt a fekete nyakravaló. A fekete ebben az esetben nem gyászt, hanem határozottan divatszínt jelentett. Az ormánsági férfiak - ha gyászoltak - a fekete nyakravalót fehérrel cserélték fel. A szlavóniai magyarok ugyanakkor, levetették fehér vagy fekete nyakravalójukat.
A dunántúli szűr szabás tekintetében hasonlít az alföldihez, de aranyaiban jól megkülönböztethetően eltér tőle. Országosan legrövidebb a dunántúli szűr, és ennek van legnagyobb gallérja. Az ujjai rendkívül elcsökevényesedtek, illetve a nagyon rövid ujjak kerek szűrdarabbal vannak bevarrva. A pásztor ebben tartja használati tárgyait. A dunántúli szűrt a legtovább a bakonyi és a somogyi kanászok viselték. A szűr alatt, az ing fölött ugyancsak szűranyagból mellényt és rövid kabátfélét - szűrdolmányt, némely helyen szűrmellényt is - hordtak. Ezeket a darabokat piros szegéllyel és néha hímzéssel díszítették.
A bőrholmik közül legegyszerűbb a göcsejiek különös bundamellénye, amely csak a mellet és a test két oldalát fedte, de a hátat szabadon hagyta, s ott bőrpántok fogták össze. A Dunántúl déli részén a legutóbbi időkig viselték a ködmönt is. Ismert volt a kerek bunda, illetve a suba is. A sárközi bundák díszítése régies bőrrátét és hímzés. A pásztorok néha bőrnadrágot viseltek. A múlt században igen kedvelték a kék, majd a fekete posztómellényt, ujjast és nadrágot. A Rábaközből és Kapuvárról világoskék posztóruhákról is van tudomásunk. Lábukon általában bocskort hordtak. Munkára Kapuvár, Sopron környékén és Zalában bakancsfélét viseltek, amelynek egy darabból való felsőrészén csak a boka belső és felső részénél volt egy kis toldás. Ez az ötletes szabás középkori eredetű. Ünnepi és drága viselet a törökös csizma, amelynek magas sarkú változatát itt is szerették a férfiak. Viseltek még egy csizmához hasonló, hosszú szárú lábbelit, amelynek talpára nyugati módon kifelé hajló felsőrész volt ugyancsak nyugati technikával felvarrva. Ezt a lábbelit "saru"-nak nevezték. A XIX. század folyamán jött divatba a gyári posztóholmi: először a mellény és a rövid kabát, kék, majd fekete színben. A kék szövetnadrágot kezdetben a gazdagok hordták ünnepre. A posztóruha eleinte világoskék volt, csak később lett sötétkék. Ez a kék posztóruha a legkésőbben a szlavóniai magyarsághoz jutott el, az 1910-es évek körül. A múlt század végén a göcseji és hetési pásztorok alul széles szárú nadrágot viseltek, oldalán nagy gombokkal.
A dunántúli női öltözetek közül egyik legragyogóbb csoport a Sárköz viselete. Szinte elképesztő a gazdagsága anyagban, formában és színben egyaránt, mégis jellemző rá a finom arányérzék. A régi Sárközre igenjellemző az erős színek - főképpen a piros szeretete. A XVIII. század végén a volt bátaszéki apátság vizsgálatára Bécsből kiküldött jámbor szerzetes fel is jegyezte, hogy "csudálatos nép lakik a Sárközben, ördögszínű ruhát visel". A Sárköz a múlt században mocsaras-vizes terület volt, kevés termőfölddel és szegény lakossággal. A múlt század közepétől kezdve csatornázási munkálatok indultak meg, hirtelen sok föld vált termővé, s az egykori, kiszáradt mocsarak hihetetlenül bő termést adtak. A lakosság anyagi helyzete rövid idő alatt igen nagy mértékben javult, s ez a jobb anyagi helyzet egyszerre lehetővé tette az áhított szép anyagok és ruhák megszerzését. A ruhadarabok szerkezete, szabása lényegében csak igen lassan változott, de anyaguk egyre szebb lett és egyre gazdagabban díszítették őket.
A sárközi lányok pártáját régebben 5-7 kúpocska díszítette. Az alapját képező abroncsot a sárköziek kedvenc színével, a pirossal húzták be. 1890 körül egy újabb, három sávból álló leányfejék, párta, jött divatba. Az új divatú párta két alsó sávját már divatos feketével vonták be, s csak a párta harmadik sávját borította a régen kedvelt piros. Az asszonyok haját régies módon középütt választották el, és kétfelől egy-egy fültőkontyocskát formáltak belőle. Ezután tették fel a hajra a főkötőt, amely a haj homlok felőli részét fedte. Ha a haj túl sűrű volt, kivágtak belőle. A főkötő korábban téglalap alakú fekete muszlin, későbben selyem, illetve klottdarab, amelynek formája lassan parittya alakúvá változott. Ezt a főkötőt igen aprólékos, nagyon művészi virágmotívumokból álló fehér hímzéssel varrták ki. A sárközi főkötők múzeumaink büszkeségei, a sárközi nők kiváló esztétikai érzékéről és formálókészségéről tesznek tanúságot. Ilyen fekete főkötőt csak egészen fiatal asszony viselt néhány évig a házasságkötés után, kb. 24-25 éves korig. A fekete ebben az esetben is a fiatalsághoz kapcsolódó divat, és nincs köze a gyászhoz. A fiatalasszony, mint a magyar területen általában, a Sárközben is az első gyermek megszületéséig öltözködött a legdíszesebben. Ebben az időszakban ünnepélyes alkalmakkor a főkötőre még egy hosszú, fehér fátyolból készült kendőt kötött, az ún. "bíbort". Két végét, amely színes selyem- és aranyhímzéssel volt díszítve, a mellen úgy teregette széjjel, hogy a hímzés érvényesüljön. A bíbort három-három díszes tűvel tűzték meg kétoldalt a halántékon. Az ilyen módon megtűzött kendő a XVII-XVIII. századi úri viseletben szintén előfordult. Ehhez a fejviselethez a Sárközben gyöngyből való bojt is járult, amit a főkötő hátsó részére tűztek.
A sárközi ing reneszánsz szabású, és ujjának anyaga különleges vékony háziszőttes, az ún. száda, amelyet gyapjúfonallal varrtak ki. Az ingujj hímzése másfajta, mint a főkötőé, és másfajta, mint a bíborvég varrása, az egyes ruhadarabokat tehát más-más hímzésfajta díszíti. Az ing nyakán fodor van és fekete szalagszegés. A nyakban gyöngyből hálószerűen fűzött gallérfélét hordtak.
Az alsótestet fehér vászonszoknya fedte, ennek anyaga szintén a jellegzetesen sárközi, kreppes hatású száda. A sárközi szoknyához 12 méter anyagot is használtak, és bőven ráncolták. A legalsó szoknyára 3-4 fehér alsószoknyát húztak, ezek gyári pamutvászonból készültek. A legfelső szoknya régebben piros, kék vagy zöld anyagból készült, alján belül más színű szegéllyel. Elöl a szoknyát felemelték, és az övbe tűzték, így a más színű szegély szépen kifordult. Később már nem tűzték fel elöl a szoknyát, s a más színű szegély kívülre került. A kötény alatti rész mindig olcsóbb anyagból készült.
Az ingen ujjatlan pruszlikot viseltek. Erre vállkendő került, amelynek száma a paraszti zsúfolási tendenciának megfelelően az idők folyamán egyre nőtt, míg végre négy vállkendőt viseltek egymás fölött. Ezek közül a legalsó volt a legnagyobb. A kendők szélét dús selyemrojtozás tette még díszesebbé.
A kötény régebben szádából készült, később selyemből és bársonyból. Felül nagy ráncokba volt szedve. Fehér kötényt csak az egészen öregek hordtak.
1940 óta a kötény és a szoknya anyaga azonos, minden szoknyához külön kötény jár. Az inget lassan kiszorították a blúzfélék. Szabásuk derékban bővülő, alattuk mindig szűk ujjú inget hordanak fehérneműként. Az ing ujját fodorral, gyönggyel díszítik, övvel szorítják a derékhoz. Az ing fölött még egy kis, erősen kivágott, rövid derekú kabátkát viselnek, anyaga fekete posztó, klott vagy selyem.
Régebben az asszonyok hideg időben ködmönt viseltek, ez hátul fodros volt, és a két első sarkát felhajtották. Piros bőrrátét és hímzés díszítette.
Ünnepre a múlt század elején még a törökös sárga csizmát hordták, később kedvelték a piros csizmát. Végül fekete lett a csizma. Viseltek fekete vagy zöld hímzett papucsot és félcipőt is, elég korán. A harisnya fekete gyapjúból készült, később színes, kidudorodó pöttyös díszítéssel kötötték.
A sárköziek igen szerették a pirosat s az élénk színeket, de az idősebb asszonyok gyászos és öreges kék-zöld színt viseltek. A gyász színe náluk a fehér volt. A fiatalon meghalt lányt - ha már konfirmált, s ezért nagylánynak számított - menyasszonyi ruhájában temették el. Az öregeket fiatalasszony kori ruhájukban.
A sárközi viselet ma már csak 40 évnél idősebb nőkön látható. Az ormánsági női viseletet régebben a fehér szín jellemezte és tette igen archaikussá.
A lányok haját középütt végig elválasztották, s ez valószínűleg a biedermeier divatnál régiesebb hajviselet. A hajfonat tövére és végére piros szalagot kötöttek. A lányok - mint országszerte - fedetlen fővel jártak. A haj alá téglalap alakú beszegett selyemdarabkát tettek, hogy a zsíros haj az inget be ne piszkítsa. Az asszonyok haját a lányokéhoz hasonlóan választották el. Ha túl sűrű és nagy volt, kivágtak belőle. Két fonatba fonták, és a tarkóra felcsavarták. A hajra színes selyemmel bevont és művirágokkal, arany-ezüst szálakkal, széles selyemszalagokkal, fekete csipkével gazdagon díszített főkötőt helyeztek.
A főkötő formája, a díszítmények színe, valamint a szalagok színe igen pontosan mutatta az asszony korát. 35 éves korig piros volt az uralkodó szín rajta, ekkor legszínesebbek és legszélesebbek a szalagok is. 30-40 év között a pirosba már kék, fehér és zöld keveredik és fokozatosan szaporodik. 40 és 50 év között az alapszín a kék és a fehér, a főkötő kisebb lesz, szalagjai keskenyebbek. 50 évtől kezdve a főkötő már egészen kicsi, fehér és papírváz nélküli, és a szalagokat is elhagyjak. Fehér volt a gyászolók főkötője is. Régen a főkötő fölött a fiatalok tüllből, az öregek vékony vászonból készült kendőt viseltek, amelyet tűvel erősítettek a hajukhoz. Hideg, eső, por és szúnyog ellen az asszonyok egy igen nagy, lepedőforma kendőt borítottak magukra.
A fíatalok inge és az ünnepi ing tüllből vagy vékony vászonból készült. A tülling alá kisinget viseltek, amely szűk ujjú volt, s ujjának hímzése a tüll alól áttetszett. Az öregek, a szegények és a gyászolók nyersfehér lenvászon inget hordtak. A szoknya - a bikla vagy kebél - az inghez hasonlóan fehér volt, és tüllből, vékony vászonból és házi lenvászonból készült. Fehér szoknyából ötöt-hatot is magukra vettek.
Az idősebb nő már nem viselt tüll felsőszoknyát, az egészen öreg asszony vagy a gyászoló pedig nyersszínű, sárgásfehér lenszoknyát és leninget hordott. Az ingre különös ruhadarabot vettek fel, egy hát nélküli mellényt, amelyet hátul pántokkal erősítettek össze.
A fiataloké színes kasmírból, az öregeké nyersszínű lenvászonból készült. A fiatalok köténye színes, az öregeké fehér volt. A századforduló körül az inget a XIX. század polgári öltözetének ujjas blúzféléi kezdik felváltani. A fiataloké és az ünnepi blúz selyemből, az öregeké és a hétköznapi blúz vászonból készült. Az öregek régen fehér, majd a fekete öregessé válásával fekete blúzt viseltek. Ezt a derékban bő és ráncos ruhadarabot a szoknyán kívül viselték.
Rövid, meleg és hosszú ujjú ködmönük fehér vagy sárgás báránybőrből készült. Színes hímzés díszítette, széleit fekete báránybőrrel szegték be. Hasonló szabású volt a kék posztóból készült "mente". Dísze kék zsinórozás és a nyaknál és a kézelőknél vörösróka-prém. Nyáron és sáros, vizes időben mezítláb jártak. Vannak adataink bocskorviseletről is, de legkedveltebb lábbeli a drága csizma volt. Ezt csak asszonyok viselték, régen pirosat, azután feketét. Gilicét egy 1551-i feljegyzés szerint döghalállal pusztította el Isten, mert gőgös lakói "Délig piros csizmában, délután sárga csizmában jártak". Az ormánsági viselet az első világháború óta eltűnőben van. Ma már csak néhány öregasszony jár viseletben, hétköznap és ünnepen egyaránt. Igen színes, sok selymet alkalmazó a Püspökbogádon, Egerágon és Hosszúhetényben hordott viselet is. Jellegzetessége a lányoknál-asszonyoknál egyaránt a mélyen homlokba húzott és onnan felfelé sodort haj. Az asszonyok haját hátul kontyba kötik, ezt régen fehér vagy vörös alapon fekete hímzéses főkötővel fedték. A főkötő későbben papírrózsákból állt, és apró fémholdakkal, csillagokkal díszítették. Hátul nagy merev csokra volt, amely a nyakat is fedte. Fejkendőt is hordanak, amely a fiataloknál piros, alatta keményített fehér kendő van. A gyászolók és öregek fökötője fehér csipke, fehér és kék dísszel. A mellcsokor ilyenkor fehér, kék és zöld színű szalagokból áll. Sok és bő alsószoknyát viselnek, a felső selyemszoknyának felül korca van, amelyben egy madzag fut, ezt felvételkor a kívánt méretre húzzák össze. A felsőszoknyák igen szép selyemből készülnek, de a kötény alatt itt is olcsóbb anyagot használnak. A kötények anyaga különféle szép mintás selyem, keretezésük a vállkendőkhöz hasonlóan a kedvelt fekete csipke. A szoknyához hasonlóan a kötényt is felvevéskor húzzák össze a felső korcon. A ködmön rövid derekú, anyaga fehér báránybőr, sok sötétpiros bőrrátéttel vagy hímzéssel, divatos fekete báránybőr szegéllyel. Nyaka igen kivágott.
Törökkoppányon a lányok is kontyba feltűzve viselik a hajukat. Az asszonyok főkötője egy megkötött, papírral bélelt, kis brokátselyem kendő. Az inget korán kiszorították a XIX. századi polgári öltözet blúzféléi. Ünnepre drága bársonyszoknyát vesznek fel, alatta nagy farpárnával. A szoknyán kötényt, a nyakban gyöngyöt viselnek. A csökölyi asszonyok pártához hasonló főkötőt hordanak, a fiatalokét fekete selyemmel, az öregekét és a gyászolókét pedig fehér vászonnal vonták be. Az ing ujja hosszú, s a szoknya fehér vagy színes. A fiatalok színes, az öregek és a gyászolók fehér kötényt kötöttek a szoknyára. Fehér volt az öregek és gyászolók fejére borított nagykendő is.
Az asszonyok gallérszerű kisbundája a férfiak subájához hasonlított, a lányok hímzett báránybőr ködmönt viseltek. Fekete csizma vagy fűzős cipő egészítette ki a viseletet. Ma már ez is erősen eltűnőben van.
Göcsejben és Hetésben a lányok és az asszonyok a hajukat elöl felfelé sodorták. Ez a hajviselet azért érdekes, mert a hajnak a XVI. században kezdődő, XVIII. századi úri viseletre jellemző felsodrása a biedermeier eredetű, fordított T alakú hajválasztékkal összekapcsolva alakult ki. Az asszonyok kontyára egy fa tokot tettek. Erre piros rózsás szövetű főkötő került, amelyet elöl fehér pántlikával kötöttek körül, s a pántlika végei majdnem a derékig lógtak. E fehér pántlika alatt az első gyermek megszületéséig - tehát a legdíszesebb viselet korában - egy fekete pántlikát viseltek, ezt az első gyerek születésekor elhagyták. Régen a főkötőn divat volt egy szögletesen hajtogatott, fehér és keményített kendőt - az ún. "pacsát"-t - viselni, amely sátorszerűen árnyékolta az arcot. Ez a fejviselet az 1910-es években még élt a Lendva folyó vidékén. Korábban azonban sokkal nagyobb területen hordták, és egy 1816-ban megjelent album Zala, Győr, Vas és Moson megyékből is említi.
Ingüket ujjas blúzféle váltotta fel, ezt a lányok derékon fényes szíjövvel szorították le. Szoknyájuk piros vagy kék volt. Régen fehér háziszőttes szoknyát is viseltek, amelyet gubacs levével néha feketére is festettek. Viselték a derékrésszel összevarrt szoknyát is. Általában 4-5 szoknyát vettek magukra. A szoknyánál hosszabb kötény hétköznap kék, ünnepen fekete volt. Az ingen ünnepen fehér vállkendőt viseltek, szélén hímzett fehér fodorral. Hűvös időben fehér vászon abroszfélét terítettek magukra. Ködmönt is hordtak, sárgára festett báránybőrből.
Igen érdekes, régies vonások őrződtek meg a Tolna megyei Fadd viseletében. Érdekessége a faddi viseletnek, hogy az ing derékig sem ért. A reneszánsz ingszabásnak ez az Európa-szerte általánosnak látszó változata valószínűleg Magyarország nagy részén elterjedt. A rövid inghez magasított és két vállpánttal ellátott legalsó rakott szoknya - pendely - tartozott. Későbben erre egy mellénnyel egybevarrott szoknya került. Belül-alul piros szegélye volt, és kétoldalt feltűzték a derékba, ezáltal a belső piros szegély előtűnt. Az ing fölött vállkendőt viseltek, nyakukban ezüstös négy sor gyöngyöt. Piros csizma egészítette ki a viseletet. Hideg időben derékig érő ködmönt vagy ködmönhöz hasonló, kék posztóból készült kabátot vettek fel. Élő és nagyon tarka viselet a sióagárdi. Ingük fehér csipkeszélű, hosszú blúzféle, amelyre szűkebb, karcsúsított, testhez szabott, virágos selyemkabátkát vesznek fel. Szoknyájuk igen apró ráncba rakott háziszőttes vászon. Színes virágok díszítik a csipkés szélű kötényt. Kötött harisnyájuk színes mintás vagy fehér pöttyökkel díszített. Lábukon virágos díszű szövetpapucsot hordanak.
Ugyancsak élő viselet a kapuvári, sőt itt még a férfiak egy része ma is viseletben jár. A lányok haja vagy fordított T alakban, vagy négyfelé van elválasztva, és elöl felfelé sodrott. Az asszonyok simán hátrafésült hajból alakítanak kontyot. Régebben kontyfésűt tűztek bele, és arra piros kendőt kötöttek. Ünnepnap díszes főkötőt viselnek, s rá tüll vagy hímzett fehér batiszt kendőt kötnek. Az ing helyett korán elterjedt a blúzféle, a "rékli". Ez karcsúsított és nem kötik be a szoknyába. A rékli anyaga azonos a szoknyáéval, készülhet selyemből, bársonyból. A blúzféleség alatt vállkendőt viselnek. Ennek mérete az idők folyamán állandóan csökkent, jelenleg kettőt kötnek fel, egyet a vállra, egyet a derékra. A szoknya egyre rövidül, ma fél lábszárig ér. Régen egészen apró ráncokba volt szedve, most laposak és nagyobbak a ráncok. Készülhet különböző brokátselymekből, ma legpompásabb a kék atlasz és a kis csillagmintákkal díszített bársonyfajta. A pruszlik piros, kék vagy lila bársonyból vagy fehér alapú selyembrokátból készül. Hordanak farpárnát is a pendelyre rögzítve, a pendelyt hozzávarrják a mellényféle ruhadarabhoz. Ünnepi kötényük színjátszó selyemből készül. Szélén csipke és sujtás van. Kevésbé ünnepi a fekete lüszter kötény, ezt kötik fel, ha például a boltba vagy a városba indulnak. Táncba fehér kötény való, a fehér kötényhez fehér vállkendő illik. Nyakban a múlt században 7-8 sor gyöngyöt viseltek, most 3-4 sort. Csizmát főleg télen viselnek, nyáron cipőt hordanak. Szeretik a 2-3 pántos piros cipőt.

Tartalom

FELFÖLD

Az ország északi részén élő néprajzi csoportok viselete igen változatos. Virágzásuk viszonylag későn, helyenként csak a XX. században következett be, bár a szőlőművelő Eger népének viseletéről tudjuk, hogy már a múlt század közepén sok és rövid szoknyát hordtak. A magyarság egyik fontos és jellegzetes csoportja a "palócok". Kisebb számú, de szintén igen színes viseletű a "matyó" nép és a Galga menti csoport.
A palócok és a matyók viszonylag szegények, kevés földjükön nehezen tudtak megélni. A múlt században a palóc földön sok helyen bánya nyílt, s az anyagi fellendülés lehetővé tette a viselet nagymértékű kivirágzását. A múlt század végén, s még e században is, a föld nélküli vagy kevés földű matyók közül sokan - nők és férfiak egyaránt - mezőgazdasági, aratási munkát vállaltak az Alföldön, summásnak mentek. Ez a szegény réteg volt az idegen hatások hordozója, hiszen utazott, idegenben járt, idegen ruházatot, idegen viseletet látott.
Így a viselet egyes elemeinek módosításában, újításában a nagygazdaréteg előtt jártak. A nagygazdák ugyanis inkább használták a saját gazdaságukból származó nyersanyagokat, mint a szegényebb, de némi készpénzzel rendelkező mezőgazdasági bérmunkások. A keserves és nyomorúságos munka bérét a nők, főleg a lányok, ruházkodásra fordították.
Bár a török hódoltság a Felvidéket nem sújtotta, törökös-keleties elemek ezen a területen is elterjedtek. 1870-ben még említés esik egy különös férfihajviseletről, az üstökről, amely abból ált, hogy török módra az egész fejet kopaszra borotválták, csak elöl hagytak hajat. Hordtak hosszú hajat is, különböző módokon felkötve vagy befonva. A múlt századból vannak adataink arra, hogy a bajuszt ollóval megkurtították, sőt teljesen leborotválták.
Korábban a férfiak itt is magas tetejű süveget viseltek, későbben a széles karimájú kalap terjedt el. A kendervászonból készült, derékszögű darabokból összeállított, rövid férfiing sokáig élt itt. Mint országszerte, itt is megtalálható a hozzá viselt vászongatya. Néhány községben, így Pilinyen és Bényen a múlt században olyan szűk vászonnadrágot is viseltek, amelynek elülső zacskószerű betoldása a XVI. századi nyugati-európai divatra emlékeztet. A palóc férfi viseletében tehát találkozik a keleti eredetű hajviselet és a nyugati eredetű nadrágszabás. Munkára a férfiak kötényt kötöttek, és a díszített kötény az ünnepi viseletbe is átment.
Az állattartás adta anyagokból készült ruhadarabok közül elsősorban a szűrt kell megemlítenünk. A palóc szűr az alföldi szűrnél rövidebb, a dunántúlinál hosszabb volt, többnyire igen szerény díszítéssel. A múlt században az asszonyok nyersfehér juhgyapjúból háziposztót szőttek, s ebből szabtak a férfiaknak nadrágot. A hosszú és nagyon drága bunda, illetve suba ezen a vidéken ritka volt, a szűr általánosabb. A derékig érő ködmönt azonban viselték, valamint bőrnadrágot is. A régebbi bőrruhák a Felföldön is fehérek, s csak a múlt század végi újabbakat festették a divatos barnára.
A nyersfehér posztóholmit felváltó kék posztó és fekete posztó viszonylag későn, csak az 1890-es években vált divatossá. Posztónadrágot először gazdag legények viseltek esküvőjükön, tőlük kérték kölcsön a szegényebbek.
A korábban általános bocskort a századforduló után inkább csak pásztorok és szegények viselték, később aratásra húzták fel. Hétköznap a szegények is azt a bakancsot viselték, amelynek egyik fajtája középkori szabást őrzött. Ünnepi viselet a csizma, amelyet először a gazdagabbak, majd a szegények köznapra is kezdtek viselni.
Az ország északi részén a nők viselete nagyon változatos, nagyon színes és helyenként máig is él, sőt gazdagodik. Itt hordják, még ma is, a legtöbb és a legrövidebb szoknyát. Legtovább itt maradt meg a női főkötő ékessége, az arany és ezüst csipkedísz.
A palóc női viseletnek több változata van. Igen színes és még élő Hollókő és néhány környékbeli falu - Rimóc, Lóc, Sipek és Varsány - viselete. Itt is divat a T alakú választék és a két első hajfürt elöl felfelé sodrása. Az asszonyok a főkötő fölött mindig hátrakötött selyemkendőt viselnek. Papírral bélelik, hogy keményebben álljon. Elöl mélyen a homlokba húzzák, s fölötte újabb kendőt hordanak, ezt elöl, az áll alatt kötik meg. A hátrakötött kendő alól a főkötőnek csak az oldala látszik ki, s a kilátszó részt díszítik, mégpedig régebben ráncba húzott és egymás mellé varrott pántlikasorokkal, ma azonban a pántlikasorok közé színes gyöngyöket varrnak. A fiatalok világos, a gyászolók és az öregek kék-zöld és fekete főkötőt hordanak. A még gyermektelen fiatalasszony hátrakötött ünnepi selyemkendőjét hosszú és színes selyemrojt díszíti. Az ing kendervászon, de az ünnepi ing ujja finomabb bolti vászon. Ünnepre még a közelmúltban tüll ujjú inget hordtak, ilyen volt a menyasszony inge is. A nyakban piros vagy fehér gyöngyöt viselnek, mintegy 10 sorban. A középső gyöngysort elöl kis szívecske díszíti. Idősebb asszonyok vagy gyászolók kék vagy zöld gyöngyöt hordanak. Az egészen öreg asszonyok nem viselnek gyöngyöt. A legalsó szoknya - a pendely - kendervászonból készült, nem nagyon bő, felül szűkebbre szabott. Erre ma 3-4, korábban még több színes alsószoknya és 4-5 bolti fehér alsószoknya, összesen akár 15 szoknya is került. A fiatalok felsőszoknyája általában piros mintás. A menyasszonyé fehér batiszt. Általában apró ráncba szedik a szoknyákat, de elöl a kötény alatt sima a szoknya, és a kötény által eltakart rész olcsóbb anyagból készül. Alul a szoknya szegése színes, legkedveltebb az erős rózsaszín, az úgynevezett "tüdőszín". Az ingen kis ujjatlan selyempruszlikot viselnek, erre vállkendőt kötnek. A vállkendő nyakához színes szövetcsíkot tesznek, ami úgy fest, mintha két vállkendő lenne egymás fölött. Hidegben, böjtkor vagy gyászban fekete vagy sötét, testhez szabott hosszú ujjú, derékig érő posztókabátkát viselnek. A fiatalasszony ünnepen ujjatlan barna bőrmellénykét vesz fel, piros, zöld selyemhímzéssel és vörös irhaszegéllyel. A kötény kétféle. Van egy bő fekete kötény, amelyet csak ünnepnap kötnek fel. Majdnem körüléri az egész testet, úgyhogy csak kevés látszik ki a szoknyából hátul. Efölé - ha nem a templomba mennek - még egy keskeny kötényt is kötnek. Köznap csak a keskeny kötényt, a "szakácskát" viselik. Anyaga fehér vászon, fekete klott, alját színes hímzés díszíti, a hímzés idősebbeknél és gyászolóknál kék. A fiatalok ünnepi harisnyája fehér, az idősebbeké kék, az öregeké barna és fekete. Régen bocskort viseltek, azután a piros csizmajött divatba, ezt a fekete csizma követte. A fekete csizma talpa már szögezett, de a szárak varrása még mindig kétoldalt van. Nyáron kétpántos cipő az ünnepi lábbeli. A Zagyva felső völgyének, különösen Kazárnak női viselete igen festői és díszes. Az asszonyok főkötője tulajdonképpen a szabott vászon főkötő és a párta keveréke. Arany vagy ezüst csipke vagy tüllfodor díszíti. A főkötő végéről hosszú piros szalagok vagy színes virágos pántlikák lógnak le a szoknya aljáig. Ez a fiatalasszony nagy ünnepi fejviselete. Az új asszonyok erre a főkötőre még tüllkendőt kötöttek. A menyasszony régen itt is pártában esküdött, gyöngykoszorúban, ezen fátyol volt és hátul hosszú szalagok. 40 éves kora körül az asszony leteszi a díszes főkötőt, és a legalsó és díszítetlen vászon főkötőre egy hátrakötött kendőt tesz fel. Ezt nem húzza annyira a homlokba elöl, és oldalt sem emeli fel olyan magasra, ahogyan Hollókő asszonyai szokták. A főkötő oldalt nem látszik ki, és nem is alakult ki a főkötő oldalának díszítése, mint Hollókőn. Az ünnepi ing ujja bő és virágos tüll, alatta kékített perkál vagy kék vászon ingujjat viselnek, ennek színe a tüllön áttetszik. A legalsó szoknya - a pendely - kendervászonból készült és elég szűk. A legfelső szoknyát a kötény alatt elöl néha felemelik, ilyenkor a következő alsószoknya kétoldalt kilátszik. A pendelyre fehér keményített vászonból készült alsószoknyákat húznak. Ezek közül a legalsó a legrövidebb, a fölötte levők fokozatosan hosszabbodnak. Végül ezekre húzzak fel a legfelső szoknyát, amely ujjatlan mellénykével összevarrott. Igen vastagoknak látszanak. Kötényük igen bő. Ujjas, derékig érő ködmönüket színes selyemmel varrott virágmotívumokkal díszítették. Kék posztómentéjük szőrmével bélelt és rókaprémmel szegett. Régen a menyasszony viselt rókaprémes mentét, ma 78-80 körüli öregasszonyok az anyjuktól örökölt ködmönben vagy kék posztómentében mennek hideg időben a hajnali misére. A fiatalabbak télen vagy böjtben testhez álló arany- vagy ezüstcsipkével díszített, rövid fekete kabátkát vesznek fel. Csizmát hordanak, de egyre gyakoribb a félcipő.
Nagyon friss, új és máig is élő a galgamácsai viselet. A kivirágzás itt a legújabb időkben, az 1940-es években következett be. A lányok haját hátul három ágba fonják be, s az egyes fürtök szalagba vannak becsavarva. A fonás kezdetén és végén szalagcsokor van. A lányok a múlt században itt is pártát viseltek. Az asszonyok haját két, egymást keresztező mezőre osztják. Ünnepi főkötőjüket aranycsipkével díszítik. Az egészen fiatal asszony főkötőjére ünnepnap fehér fátyol kerül. Így is temetik el. Nyakban gyöngyöt viselnek, amelyet hátul szalagcsokorral kötnek meg. Ing helyett ma többnyire blúzfélét viselnek, amelyet alul nem kötnek be a szoknyába. Amikor azonban ing van rajtuk, rojtos szélű vállkendőt kötnek fel. Télen karcsúsított, testhez szabott vattás kis félkabátkát hordanak. A pendelyre 5-6 bő és ráncolt alsószoknya jön. A fiatalok legfelső szoknyája piros, szegélye fekete, az öregeké pedig sötétkék, piros posztószegéllyel. A lányok köténye kék, ez a piros szoknyával és a színes vállkendővel igen élénk és friss hatást kelt. Nyáron cipőt, télen csizmát hordanak, aratásra a régi bocskort veszik fel. A galgamácsai asszony nem sokáig hordja ezt a nagyon színes, nagyon festői ruhát. Hamar sötétednek a színek, s 30 éven felül már feketében jár. Nagyon különös vonalú viselet alakult ki Bényben (Bina) és néhány környékbeli faluban. A ruha dereka hosszított, magyar viszonylatban a leghosszabb, a szoknya viszont a legrövidebb. A viselet nagyon színes is, és ez a nemrégen még hordott piros csizmával együtt egészen különlegessé és érdekessé teszi e vidék öltözetét. Az asszonyok főkötője papírból készül, és hétköznapra piros, ünnepre aranyos-ezüstös dísszel vonják be. Erre egy erősen kékített tüllkendő jön. Viselnek a homlok felett egy fodros szalagot is, a fiatalok kékített fehéret, az idősebbek feketét. A fiatalok szeretik a piros fejkendőt. A lányok több soros gyöngyöt viselnek a nyakukban, amely alatt hármas, lelógó szalagcsokor van. A fiatal nők ingének ujjára színes szalagot kötnek. A hétköznapi ing ujja szűk. Kis, ujjatlan pruszlikot vesznek fel az ingre, ez hétköznapra olcsóbb anyagból, ünnepre selyemből vagy bársonyból készül. Régen nagy tüllkendőt kötöttek a vállukra, később rojtos selyemkendőt. Az idős asszonyoké fekete, sötétbarna vagy lila. A kendőre posztókabátot öltenek, a kabátnak sonka formajú ujja van. Télire bársonyból készül, báránybőrrel bélelve. A pendely vastagabb házivászonból vagy vékonyabb bolti vászonból készül.
A bényei viselet jellegzetes vonalát az adja meg, hogy a pendelyt, majd az alsószoknyákat és a szoknyát nem a derékon, hanem a csípőn kötik meg, hogy a derék erősen hosszított legyen. A legalsó alsószoknyák a leghosszabbak, a felsők fokozatosan rövidebbek, a legfelső szoknya a legrövidebb, szegője mindig zöld színű, maga a szoknya gyakran piros. Világos szoknyához fekete, sötét és piros szoknyához pedig fehér kötényt kötnek. Templomba menetelkor kezükben kis fehér vászonkendőt tartanak, ennek sarkába belehímezik nevük kezdőbetűit és piros vagy kék virágot. A közelmúltig a fiatal nők nagyon szerették a bokánál ráncba szedett piros csizmát. Viselnek piros és kék pántlikás cipőt is, piros mintás vastag kék harisnyával.
A halottat a legszebb ruhájában temetik el. A halott asszonyra nem teszik fel a főkötőt, csak tüllkendővel kötik be a fejét, a kezébe pedig kendőt adnak.
Nagyon szép Martos (Martovce) viselete. Itt a századforduló vízszabályozása hirtelen anyagi jólétet teremtett, és ez a ruházat kivirágzásában is megnyilvánult. Az első világháború előtt a lányok fekete húzott szalagot viseltek a hajukon, amely ívben behajlott a homlokba. Az asszonyok haját fésű köré tekerik, úgy alkotnak belőle kontyot. Erre teszik a főkötőt. A fiatalasszonyok főkötőjét aranycsipke és selyemszalagok díszítik. Asszonyok is felvehették a fekete húzott szalagot. A főkötő és a selyemcsipke színe fiataloknál piros, azután, ahogy az asszony idősödik, úgy lesz kék, zöld, lila, majd fekete. Aranycsipke csak a piros főkötőt díszítheti. Hátul színes szalagok lógnak le róla. Minderre fehér batiszt vagy csipke sálfélét köthet a fiatalasszony. Ahogy az asszony idősödik, úgy tűnik el a főkötőről a szalag és az aranycsipke. Az idős asszony főkötőjének hátsó fehér részét a Martosra jellegzetes fekete applikáció díszíti. A főkötő fölé még háromszögletűre hajtogatott fejkendőt is kötnek, oly módon, hogy a fejet oldalt szélesítse. Nyakban 2-8 sor színes gránátgyöngyöt vagy 4-6 sor ezüstláncot viselnek, ezt elöl kis szív díszíti. Az ing ujja néha vékonyabb bold vászonból készült, és erősen kékített, sőt világoskék színű. Az ujjak végén fodor van, a fodor felett martosi applikáció, piros, kék vagy zöld színben. Az ingre kis testhez álló arany-, ezüstcsipkével és szalaggal díszített pruszlikot vesznek fel. Alsó része vászonnal toldott, ehhez varrják a csípőpárnát. Újabban magas nyakú mellénykét viselnek, amelyhez nem vesznek vállkendőt. A mellényke új, nem hagyományos ruhadarab a martosiak viseletében, a halottat is enélkül temetik el. A pendelyt két vállpánt tartja, még 1870-1880 körül nyári melegben ez volt az egyeden szoknya. Lassan rétegződtek rá a további szoknyák, végül 2-5 szoknyát viseltek. A martosi szoknya is rövidült az idők folyamán. A kötény ráncolt. A ráncok újabban sűrűbbek, így a kötény kissé keskenyebb lett. A mellénykére vállkendő kerül, amelynek a nyaknál íves kivágása van. A kendőt martosi rátét díszíti, szélére fodrot varrnak. A mellény és a kendő alá egy hosszú ujjú kis kabátkát vesznek, ez vattával bélelt és szabása karcsúsított. Színe piros, lila vagy fekete. Téli kis kabátjuk báránybőrrel bélelt. Ing helyett újabban inkább egy egyenes derekú blúzfélét viselnek. Csizmájuk régebben piros volt, a szára végig ráncos és hegyes orrú. Ma fekete a csizma és kerek orrú. Viselnek még papucsot, de a cipők és szandálok egyre jobban kiszorítják a papucsot is és a csizmát is.
A fekete Martoson az ünnepélyesség és a gyász kifejezője. Feketébe öltöznek az ünnepek első napján és úrvacsorakor. A félgyász színe a kék és a zöld.
Az egyik legismertebb magyar viselet a matyóké, amely éppen napjainkban hal ki. Ezt Mezőkövesden viselik és változata két környező faluban - Tardon és Szentistvánon - is megtalálható. Míg a felföldi nők szeretnek testeseknek látszani, addig a mezőkövesdi matyó nők szépségideálja a nyúlánk termet, amit kevés és hosszú szoknyával, a mellet elszorító blúzfélékkel és egy kúp alakú, az alakot felfelé megnyújtó főkötővel kívánnak elérni. A lányok valamikor itt is pártát viseltek. A matyó asszonyok főkötője régen vászon volt, hátul karika alakban kitömve. Azután félgömb alakú szalmatok jött divatba, amely egyre kisebb és hegyesebb lett. Erre papírral merevített szalagcsokor került, ez a szalagcsokor végül sokszögű idommá merevült. Az egészen fiatal asszonyok az első gyermek előtt fekete fátylat kötöttek erre a főkötőre. Ha a fiatalasszony meghalt, a fekete fátyollal temették el. A fiatalasszonyok színes mintás kasmírkendőt is viseltek fejükön, hátul a tarkónál kötötték meg. Ennek gyapjúrojtja kezdetben hosszú és ritka volt, később tömött lett, és a megkötött kendőn, az ún. "csavarintós kendőn" úgy hatott, mint színes gyapjúgömbök tömege. 45 éves korig az asszony viselhetett egy áll alatt megkötött selyemkendőt is, amelyet drótvázzal merevítettek. Úgy állt a fejen, mint valami sátor, neve: "sátoros kendő". Nyakukban 3-4 sor - régebben több - kék vagy piros gyöngyöt viseltek, utóbb csak tiszta fehéret. A matyó nők is hordták a dunántúli Sárközhöz hasonló gyöngygallért. Az ing ujja sokszor finomabb anyagból készült, és keményített volt. Viseltek szűk ujjú inget is, kivarrott kézelővel. Az inget különböző keményített, néha papírral bélelt ujjú blúzfélék váltották fel. Ujjatlan mellénykéjük lehetett kivágott vagy nyakig csukott. Ujjatlan bőrmellényük is volt, színes selyem- vagy gyapjúfonal hímzéssel és piros irharátéttel. A kék posztómente a matyóknál is előfordult. A ködmön fehér bőrből készült, nagyon szép színes hímzéssel. A matyó ködmönnek főleg a színritmusa hatásos. A pendely szabott, lefelé bővülő. Oldaltoldásait régen igen díszes varrással, tűzött csipkével varrták össze, ez kilátszott a kétoldalt felemelt szoknya alól.
A palócok 10-15 szoknyájával ellentétben a mezőkövesdi matyók a múlt században előbb egyetlenegy, később is csak három-négy szoknyát viseltek. Az alsószoknyák alul fodrosak, s az alul ilyen módon szétálló szoknya, a "hendergő", a test karcsúságát és nyúlánkságát volt hivatva hangsúlyozni.
A mezőkövesdi viselet fénykorában - az 1920-as, 1930-as években - egy alsószoknya aljára 100 méter fodrot is rávarrtak. A legfelső szoknya selyem vagy kasmír, s ahogy az asszony idősebb lett, úgy készült a szoknya egyre olcsóbb és sötétebb anyagból. A legfelső szoknya mellénykével volt egybevarrva. A régi bő kötény csak a menyasszonyi viseletben élt tovább. A virágzás idején a jellegzetes matyó kötény: a "surc" keskeny. Sötétkék vagy fekete anyagból vagy bársonyból készült. Alsó szegélyén hímzés volt, amelyet arany-ezüst csipkedísz, a "ragyogó" váltott fel. A szegény, nagyon nehezen élő matyók vagyont érő aranyezüst csipkedíszt hordtak a ruhájukon.
Az egyház igen kemény harcot indított a pazarló viselet ellen, s e harc eredményeként 1924-ben ünnepélyesen elégették a "ragyogókat". Azóta a színes selyemmel hímzett kötények egyik motívuma az egykori arany és ezüst ragyogó hímzett utánzata.
Régen bocskort hordtak, azután papucsot és csizmát. A régi piros csizmát - amelyet vékony felső és talpbőre miatt mennybelépőnek is neveztek - századunk elején a fekete csizma váltotta fel, majd azt kiszorította a cipő, a félcipő és a szandál.
A matyó viseletben is kezdetben ünnepélyes jelentésű volt a fekete. Az 1910-es évek körül fekete volt a menyasszony ruhája is. Amikor - későbben - a fekete gyászos jelentést kapott, a menyasszonyok ismét színes ruhában esküdtek. 1927 óta fehér a menyasszonyi ruha. A meghalt leányt itt is - mint másutt az országban - koszorúsan temették el, a meghalt asszonyt pedig fiatalkori főkötőjében. A Galga menti falvak, így Tura és Boldog népének viselete rövid szoknyás és átmenet a palóc viseletbe. Turán az asszonyok az elöl levő hajat felfelé sodorták, ezt a részt ma már inkább fonják, illetve simán hátrafésülik.
A menyasszony régen pártát viselt. A fiatalasszony főkötője brokátból készült, aranycsipke dísszel. Az egészen fiatal asszony az esküvő után 3-4 évig a főkötőre fehér fátylat tett, később csak kendőt. Az újabb főkötő szabadon hagyja a fület. Turán még az idős asszonyokat is menyasszonyi ruhájukban temetik el. A pendely kendervászonból készül. Régen a lányok pendelye hátul vagy körül kilátszott.
1910 óta több alsószoknyát vesznek fel. Ezt a divatot a mezőgazdasági munkára idegenbe járó summás lányok hozták. Az alsószoknya színes barhentből készült, pirossal szegett, és zseb van rajta. A felsőszoknya színes, ünnepre a leányoké és fiatalasszonyoké piros. Turán is divat a vastag csípő, ezért farpárnát viselnek. A szoknyára igen bő kötény jön, amely fehér vagy kékfestő anyagból készül. Az ingre pruszlikot vesznek, ennek anyaga atlasz vagy brokát, színe kék, zöld, barna vagy fekete. Hátul fekete sujtás vagy ezüstcsipke díszíti. Az inget ma már nagyon erősen kiszorítják a blúzfélék.
Régen ködmönt is viseltek. Alapszíne fehér vagy barna volt, hímzése zöld selyem. Kék mentéjüket rókaprémmel szegélyezték és báránybőrrel bélelték. Fehér vállkendőjüket igen aprólékos hímzés díszíti.
Kézbevaló kendőjük szintén kivarrott. 50 éves korig nyakukban gyöngyöt hordanak. Régen bocskort viseltek, újabban ezt csizmaszárból készítik, és aratásra hordják csak. Legkedveltebb lábbeli a csizma, amely régen piros volt, most fekete.
Az első cipő 1915-benjelent meg Turán, s ma már szinte teljesen kiszorítja a csizmát. Aki idegenbe megy férjhez, az leteszi a turai ruhát, de az idegenből Turára jött asszony megtartja a maga viseletét, és csak a lányainak varrja a helyi szokás szerinti ruhát.
A turai viselet a századforduló körül még színesebb volt, akkor a menyasszony is színesben esküdött. Azóta hódított a fekete, de gyorsan öregessé vált, s a menyasszonyok most már fehérben esküsznek. A boldogi asszonyok is felfelé sodorják elöl a hajukat. A kontyon hátul kis hegyes főkötőt viselnek, amelyről színes pántlikák lógnak le. Fehér vállkendőjüket fehér lyukacsos hímzéssel és fodorral díszítik. Színes virágos szoknyájuk igen apró ráncokba szedett.
A bujáki viseletet a sok rövid szoknya jellemzi. Ünnepnapon egymás fölött két inget és 18-20 sorból álló fehér gyöngy nyakéket hordanak. A fiatalasszonyok ünnepi öltözékéhez tartozik a főkötő elé helyezett színes homlokkötő, a főkötő tetejére pedig színes fújt üveggyöngyökből és arany-ezüst szálakból alkotott csokrot tesznek. A fiatal lányok és menyecskék csizmája régen piros volt, a második világháború óta fekete.

Tartalom

ERDÉLY

Az erdélyi viselet még egységesebben régies, mint az alföldi.
A többi magyarlakta vidéknél tisztábban és jól felismerhetők szerkezetében a XVII-XVIII. századi erdélyi magyar viselet egyes elemei. A női viselet Erdélyben is változatosabb, mint a férfiviselet. Erdélyben több magyar nyelvű népcsoport él. Ezek között a legnagyobb a székelyeké, akik egykor közjogi kiváltságokat élveztek. További csoportok a Kolozsvártól (Cluj-Napoca) nyugatra eső falvakban élő kalotaszegi magyarok, Torockó (Rimetea) népe, valamint a mezőségi magyar falvak (pl. Magyarpalatka: Palatca) és néhány magyar szórvány. Az erdélyi magyarok néhány csoportját "csángó"-nak mondják, így a Brassó (Brasov) környéki falvak népét ("hétfalusi csángók") és a Déva (Deva) melletti települést. A férfiviselet lényeges és főbb darabjainak anyagát Erdélyben igen sokáig - részben napjainkig - az állattenyésztés és a földművelés szolgáltatta. Ezért a ruházat alapszíne is sokáig természetes szürkésfehér és barna maradt. A kék posztóruha, amely a többi magyarság lakta területen a XIX. század különböző időpontjaiban honosodott meg, Erdélyben kevésbé vált általánossá.
A férfiak hosszú hajviselete a múlt században Erdélyben is általános volt még. Több helyről van adatunk arra, hogy a férfiak be is fontak hosszú hajukat. Erdély egyes vidékein - így Kalotaszegen (Zona Caletei) és Szakadáton (Sacadate) - még a múlt század végén is viselték azt a süveget, amely az előbb tárgyalt területeken már a XIX. század első harmadában kiment a divatból. Így természetesen a süveg divatját követő széles karimájú kalap is sokkal tovább élt Erdélyben. A moldvai magyarok még 1935 körül is széles karimájú kalapot viseltek. Munkára Erdély-szerte ma is általános a szalmakalap, télire pedig a fekete vagy fehér báránybőr sapka. Az ing háziszőttes kendervászonból készült, majd fokozatosan gyári gyolcsból. A múlt században még gallértalan volt és kézelő nélküli, lobogós ujjú. Általában csak ebben a században lett galléros és kézelős. Ma mindenütt rövid a férfiing, de a múlt század második felében Erdély déli és keleti részén - Torockón, a székely Lövétén (Lueta)és a hétfalusi csángóknál - hosszú volt. A férfiak az ingüket nyáron általában kieresztve viselték, csak télen kötötték be a nadrágba. A régi divatú inghez nyakravaló és széles bőröv járult. A nyakravaló általában fekete volt, ezt Magyarpalatkán az 1940-es években még viselték ünnepre. Ennél régiesebb fehér nyakravalóról is tudósítanak a források, mégpedig az 1794-es évből. A széles bőröv - szijú vagy gyűszűszijú - a nadrágon kívül viselt inghez járult és ebben tartották a férfiak apróbb holmijaikat. Torockón és Aranyosszéken (Scaunul Aries) ez az öv piros bőrből készült.
A gatya Erdélyben általában szűk és anyaga az inghez hasonlóan házivászon. Bő és ráncos gatyát csak egyes vidékeken viseltek, így a Hunyad megyei Lozsádon és Kalotaszegen. A kalotaszegiekről tudjuk, hogy 1920 előtt az Alföldre jártak le aratni, s az alföldi viselet néhány eleme - ezek között a bő gatya - elterjedt köztük. A szűk vászongatyára hideg időben ugyancsak szűk, testhez álló szürke vagy fehér háziszőttes "ellenzős" nadrágot húztak. A nadrág hasítéka nem középen, hanem kétoldalt van, s a középen levő rész az ellenző. Ezt a nadrágot a székelyek "harisnyá"-nak nevezik s máig viselik. Dísze a külső varráson végighúzódó piros vagy fekete posztócsík. Hosszú szíjjal erősítik a derékra. A háziszőttes posztóból készült nadrágot Magyarpalatkán még a közelmúltban maga a férfi varrta meg. Torockón a legények viseltek szürke darócból készült nadrágot. Szinte általános Erdélyben a szűrnadrág, amelynek nincsen külön szabott fenékrésze. A moldvai csángók körében a nadrágnak egy olyan régies formája él, amelynél - a nyugat-európai XV. század előtti ruházathoz hasonlóan - a nadrág két szárát még nem varrják össze. Munkára a férfiak Erdély több vidékén az ingre kis szűk ujjú vászonkabátot viseltek, ennek neve "friskó". A bőrmellény színe általában fehér, neve "mejjrevaló", "mellesbunda" vagy "bőrlajbi". Nemcsak télen, hanem nyári ünnepélyesebb alkalmakkor is felveszik. Gyakran oldalt gombolódik. Az ujjas bőrkabát- "ködmön" vagy "kozsók" - csípőig ér, de néhol ennél régiesebb, hosszabb, térdig érő formája is előfordul. Általában fehér, díszítése - ha van - leginkább piros. Torockón és Aranyosszéken a gallérja rókatorok. A hosszabb vagy rövidebb ujjasok szürke, fehér vagy fekete házi vagy kisipari gyapjúposztóból készülnek. A mezőségi Magyarpalatkán még a közelmúltban a férfi maga varrta meg nemcsak a nadrágot, hanem az ujjast is szürke posztóból, az öregeknek pedig fehér posztóból. E kabátféléknek sokféle változata élt Erdélyben különféle néven. Kalotaszegen "condrá"-nak vagy "daróc"-nak hívják, itt a vőlegényé szürke, különben fehér vagy barna. Ha meghalt a férfi, a vőlegénykori condráját adták rá. A lövétei hétköznapi "zeke" szürke és bokáig ér, az ünnepi fekete. A zekén nincs gomb, nyakára kötőt varrnak. Másutt "szokmány" (dévai csángók), "kocogány" (Udvarhely m.: Judetul Odorheiu), "cedele" (Háromszék m.: Judetul Treiscaune) a neve. A torockóiak fehér condraposztót vásároltak a környékbeli románoktól és házilag maguk festették feketére. A szűr Erdélyben elég ritka. Kalotaszegen a múlt század végén kezdett terjedni, akkor a daróc helyett viselték. A kalotaszegi szűr előbb Nagyváradon (Oradea) - a Bihar megyei szűrkészítés központjában -, majd amikor ott divatjamúlttá kezdett válni, ettől lassan keletebbre, pl. Bánffyhunyadon (Huedin), majd Kolozsváron készült. Szabására - a bihari szűrhöz hasonlóan - az jellemző, hogy nyakas, azaz kis felálló gallérja van. Kalotaszegen fekete szűrt is viseltek, ezt nemesi szűrnek tartották. Alsó-Fehér megyében (Jude(ul Alba) a Medgyesen (Medias) készült fehér szűrt viselték. A magyarpalatkai szűr vagy "gluga" ujjadan gallér, illetve csuklya. Mivel a szűr vízhatlan ványolt posztóból készült, a pásztorok a bundára vették fel, mikor a havon háltak. A guba Erdélyben viszonylag ritka. A Szamosháton szürke gubát viselnek, a mezőségi magyarok gubája nem fürtös anyagból készült, mint az előbbi, hanem szűrposztóból, csuklyás gallérja van és térdig ér. A felsőruhákat, szűrt, gubát gyakran nem öltik fel, hanem csak vállra vetve, panyókásan viselik. A tárgyalt férfiruhadarabok szabásvonala gyakran egyenes, az alapszín szürke, fehér és kisebb mértékben fekete. Nem gombbal, hanem régies módon madzaggal vagy kapoccsal csukódnak. Díszítésük túlnyomórészt piros. A szürke a középkori szürke parasztviselet maradványa, míg a fehér és különösen a fekete posztó differenciáltabb állattartásra és posztókészítésre utal. A kék posztó férfiruha Erdélyben egyéb magyarság lakta területekhez képest jóval kevésbé terjedt el, illetve csak a felsőtestre való lajbi és ujjas formájában, az is nagyon kevés helyen, főleg Torockón, Kalotaszegen és a Szilágyságban (Zona Salajulu). Különösen Kalotaszeg falvaiban volt népszerű a "bujka" nevű kék posztóujjas, de hasonlót viseltek Torockón és Alsó-Fehér megyében is. Udvarhely megyében fekete az ujjas. A kék lajbit Aranyosszéken, Torockón és a Mezoségen (Címpia Ardealului) kedvelték, míg a dévai csángók lajbija fekete. Az Udvarhely megyeiek lajbija az ujjashoz hasonlóan fekete. Ezek a kék vagy fekete flanellből vagy gyári posztóból készült ruhák Erdély zártabb és szegényebb részein nem terjedtek el. A múlt század különböző időpontjaiban egész Magyarországon viselték a kék nadrágot, ez a divat azonban Erdély területén már csak a Szilágyságba jutott el. A kék posztómentét sem viselték. Az erdélyi férfi viseletet tehát nagy általánosságban az különböztette meg a tárgyalt magyar népcsoportok öltözetétől, hogy itt nem terjedt el a gyári kék posztó, a felsőruházat szürke, fehér vagy barna szűr- vagy darócposztóból készült. A férfilábbelik közül Erdélyben sokkal általánosabb maradt a bocskor, mint az ország többi területén. Csizmát eleinte inkább ünnepre húztak, később köznapra is. A férficsizma a múlt században még oldalvarrott szárú, s csak ebben a században kerül a szárak összevarrása hátra. Torockón és Aranyosszéken a múlt század végén olyan fekete kordován csizmát viseltek, amelyet felül kék selyemzsinór és bojt díszített. Hasonló csizmákat viseltek a Felföldön a századforduló körül. A torockói csizma torkán elöl három ránc volt. Az erdélyi régi csizmák fején gyakori a törökös szív alakú toldás. Hétköznapra gyakran bakancsot viselnek. A székelyek ismertek egy alacsony szárú csizmafélét - "cepőköt" -, amelynek külső vagy belső oldala hasítékos és fűzős volt. A női hajviseletre Erdélyben az a jellemző, hogy ide el sem jutott a biedermeier eredetű, fordított T alakú választék. Itt a hajat a reneszánsz viseletre emlékeztetően középen választották el. A lányok pártája jóval tovább és általánosabban megmaradt Erdély-szerte, mint a többi magyarlakta vidéken. A dévai csángóknál a menyasszonynak a századforduló körül még piros volt a pártája, tehát a fekete akkor náluk még nem jött divatba. Aranyosszéken aranyos pártát viseltek, s a hétfalusi csángóknak is aranyos vagy ezüstös volt a pártájuk. A Mezőségen ez a leányfejdísz elég korán kihalt. Legtovább él Kalotaszegen. Erdélyben a viselet ún. "arany" rétegét az aranyosszéki, udvarhelyszéki és torockói aranyos párta, a hétfalusi aranygalléros és aranykézelős ing, valamint a kalotaszegi és torockói islógos ing jelenti. A moldvai Beszterce (Bistrita) melléki falvakban a nagylányok haját a XVII. századi úri hajviseletre emlékeztetően hátul egy vesszőkarikára csavarták. Ilyen vesszőkarikára csavart hajat viseltek a moldvai magyar asszonyok is, Kalotaszegen és Torockón csontból, fából vagy sárgarézből készült kontykarikát használtak. A székely asszonyok kontyán egészen kicsiny ez a karika. Igen jellegzetes és igen kedvelt a biedermeier formára emékeztető fekete fodros főkötő, a "csepesz". Az erdélyi nők nyakukban 3-4 sor, többnyire piros, ritkábban fehér vagy fekete gyöngyöt viselnek. A női vászon holmikon még igen sok a szőttesdísz vagy a szőttesszem, geometrikus hímzés. A Mezőségen és Alsó-Fehér megyében hímzéssel fogják le az ing elején levő ráncokat, s e hímzett rész neve "csupák". A század elején a hétfalusi csángó nők inge aranykézelős és aranygalléros, s az ingek ebben a korban még igen hosszúak. A reneszánsz típusú ingeket lassan a vállba bevarrott ujjú ingek és blúzfélék váltják fel. Míg a reneszánsz ing egyben felsőruha is volt, addig a vállba bevarrott, szűk ujjú ing inkább fehérnemű a blúzfélék alatt. Az erdélyi szoknyák szabása megőrizte a régies formákat. A rövidülési folyamat itt nem következett be, a vaskosodás is csak elvétve, itt-ott, például Kalotaszegen, de csak igen kis mértékben. A hosszú ingre viselt lepelszoknya ma is él. Ez gyapjúszőttes csíkos lepel, amit a derékon úgy csavarnak körül, hogy elöl nyílik, és keskeny szőttes gyapjúszalaggal erősítenek meg. A lepel bal szélét a gyimesi (Ghimes) csángók a derékba tűzik, ezáltal az alatta levő hosszú fehér ing kilátszik. Ehhez a háziszőttes szűk lepekszoknya-típushoz kötényt nem viselnek. Ugyancsak lepelszoknya a kalotaszegi viseletre jellemző "muszuj" vagy "bagazia", amelyről alább szólunk. Igen kedvelt a házi gyapjúszőttesből készült, függőleges csíkozású szoknya is, piros-kék vagy piros-fekete színben. "Rokolyá"-nak vagy "fersing"-nek nevezik, s főleg a székelyek viselik. Alsó-Fehér megyében úgy ráncolják a sötétkék-piros csíkozású szoknyát, hogy fiataloknál a piros, öregeknél a kék szín uralkodik. Alul zöld vagy kék karton- vagy posztócsík szegélyezi a "fersinget". A hétfalusi csángók sötétkék-fekete csíkozású "rokolyá"-ja a mellénnyel van összevarrva. Némely helyen, például a mezőségi Szováton - a szoknyát övbe tűzve viselik úgy, hogy a pendely kétoldalt kilássék. Ugyancsak "fersing"-nek vagy "rokolyá"-nak nevezik azt a fehér vászonból készült, sűrűn ráncolt hosszú szoknyatípust is, amely a legtöbb erdélyi magyar népcsoportnál ismert, így Kalotaszegen, Torockón, a Mezőségen, a székelyeknél, a hétfalusi csángóknál. Az újabb szoknyák már nem sűrű és apró ráncokba rakottak, hanem nagyobb lapos ráncokba szedettek, és alul több sor pántlika díszíti őket. Az ingre különféle mellénykék, lajbik valók, és ujabban blúzok rétegződnek rá. A kalotaszegi viselet egyik sajátossága volt az ujjatlan szőrme melles, a "csipkés mejjrevaló". Viselnek ujjas ködmönt vagy "kozsókot" is. Az utóbbi általában csípőig ér, de a dévai csángóké majdnem a földig. Erdélyben a nők is viselték a háziszőttes posztóból szabott hosszabb kabátféléket, így a "condrát" vagy a "darócot". Régi leírások szerint valamikor munkához a bocskor volt általános. Ezt főleg ünnepre és fiatalok öltözködésében az oldalvarrott szárú piros csizma váltotta fel. Ennek fejrészén is gyakori a törökös, szív alakú toldás. A női csizma azonban ma már általában fekete. Erdély egyik legszebb, legszínpompásabb és legegységesebb viselete Kalotaszegé. A lakosság főfoglalkozása a földművelés és az állattenyésztés, újabban a fa- és kőfaragás és a vasúti munka. Viseletére nagyfokú konzervativizmus jellemző. A nagylányok régebben középen végigválasztott hajukat újabban simán hátrafésülik, és csak a pártáig választják el közepén. Hajfonatuk végén szalag van, amely sokszor piros. Míg a párta divatja másutt már régen elmúlt, Kalotaszeg falvaiban ünnepre ma is felteszik a nagylányok. A párta voltaképpen különböző színű gyöngyökkel borított papírabroncs, piros vagy kék béléssel. Hátul derékig érő szalagok lógnak le róla. Hétköznap a lányok színes fejkendőt viselnek, amelyet a tarkón kötnek meg. Kisebb ünnepen fejkendőt viselnek, de akkor elöl az áll alatt kötik meg. A kalotaszegi asszonyok valamikor az erdélyi viseletben oly gyakori karikára csavarták fel a hajukat, s erre hálószerű fekete főkötőt tettek, a homlokra pedig gyöngyös-csipkés csík került. Az esküvő után egy-két évig templomba menetelkor nagy fehér fátyol, ún. "dulándlé" került a főkötőre, sarkain színes díszítéssel. A kalotaszegi fiatalasszonyok az első világháború előtt még viselték a fehér fátyolt, bár a többi magyarlakta területen már a múlt század folyamán kiveszett ez a szokás. Ünnepen színes gyöngyből varrott bojt is lóg le a lányok nyakáról hátul, a színes nyakbavaló pántlikával együtt. Kétféle női ing él ma Kalotaszegen egymás mellett. A régiesebb a reneszánsz típusú ing, míg a mához közeledve egyre inkább elterjed a vállba bevarrott ujjú típus. Az előbbi ing a vállon vagy az ujj hosszában hímzéssel, illetve tűcsipkével díszített. Az ilyen típusú ingnek a múlt század végén még könyökön alul összeszűkűlt az ujja. A felül bőven ráncolt és könyöktől lefelé szűkülő ingujj elődjét a XVII. század végi Erdély magyar úri öltözetében találjuk meg, annak mintaképe pedig egy későgótikus, kora reneszánsz nyugat-európai ruhaujjforma. Az újabban általánossá váló - vállba bevarrott ujjú - ing ujja lehet szűk vagy bő. Ez a fajta ing már nem felsőruha, hanem az újonnan divatba jött blúzfélék alatt fehérneműszerepe van. Kalotaszegen az ing és a pendely sajátságos házivászonból, ún. "fodorvászonból" készül. Vízbe csapkodják, ettől lesz a vászon felülete egyenetlen, kreppes hatású. Említettük a "csipkés mejjrevalót", ez oldalt csukódó, báránybőrrel bélelt, zöld, illetve piros posztóval bevont mellény, amelyet fekete horgolt csipke díszít. A pendely sűrű ráncokba szedett. Ünnepnap hármat is felvesznek belőle, különösen a sovány nők. Föléje még két-három alsószoknyát viselnek. A kalotaszegi szoknyák hosszúak. Két jellegzetes szoknyaforma él itt egymás mellett. Az egyik a már említett "muszuj" vagy "bagazia". Ez tulajdonképpen bolti anyagból készült, sűrűn beráncolt, bő lepelszoknya, amelynek két vége elöl a kötény alatt nem ér össze. Fekete vagy sötétkék szaténből vagy klottból készül. A ráncolást felül díszvarrás fogja le. Alján belül arasznyi széles csík fut, piros vagy narancssárga, az öregeké sötétzöld, bordó vagy fekete posztóból vagy újabban bársonyból. Ezek a csíkok, a "muszuj" bélése ma hímzettek. A "muszuj" két alsó csücskét oldalt a derékba tűzik, ezáltal alsó-belső szegélye kifordul és láthatóvá válik, de kilátszik kétoldalt a fehér alsószoknya is. Míg a szűk csángó lepelszoknyához nem jár kötény, a kalotaszegi bő lepelszoknya típushoz már viselnek kötényt. A másik régi kalotaszegi szoknyafajta vékony fehér bolti vászonból készül, és hasonlóan a "muszuj"-hoz egészen apró ráncokba szedik. Neve "gyócsfersing". Nagylányok és helyenként fiatalasszonyok viselete. E két szoknyafajtát újabban nagy ráncokba szedett színes szoknyák szorítják ki, alul több vízszintes sávból álló díszítéssel. A kötény felül ráncba van szedve, s a ráncolást a szoknyához hasonlóan felül hímzés tartja össze: a "darázsolás". Az újabb szoknyákhoz selyem- vagy szaténkötényeket viselnek, a fiataloké világos és gazdagon díszített, az öregeké sötétebb és szerényebb díszítésű. Ünnepnap a lányok pártát viselnek, és karjukon zöld vagy fehér alapszínű tarka virágos kendőt tartanak. A női bőr mellrevaló régebben hosszabb volt, újabban rövidebb és gazdagabban hímzett. Régi leírások szerint a kalotaszegi asszonyok is viselték a csípőig érő, hosszú ujjú "kozsókot", amelynek gallérját és kézelőjét fekete prém szegélyezte, és kevés selyemhímzés díszítette. Utóbb a lányok is hordtak hasonló "kozsókot", de az övék fehér irhával szegélyezett. Nők is viselték a "condrát" vagy "darócot", a fiatalok fehéret, az öregek szürkét vagy barnát. Csípőn alul ér, és gallérja felálló. A széleket és az összevarrások helyét színes vagy fekete posztócsíkok díszítik. A "condrát" vagy "darócot" a századforduló táján a rövidebb "bujka" váltotta fel, amely sötétkék szövetből vagy flanellből készül, hosszú ujjú és egyenes derekú, ünnepre gyöngysoros díszítéssel. A kalotaszegi nők is viselték régen a bocskort, sőt előfordul, hogy hétköznap ma is felveszik. Még a múlt század előtt ünnepre a csizmajött divatba. A fiatalok piros, az öregek fekete csizmát hordtak. Ma már általában fekete a nők csizmája is, pirosat igen ritkán és csak egy-két faluban viselnek még. Erdély két festői viseletű helysége: Torockó és a szomszédságában levő Torockószentgyörgy (Coltesti). Torockó lakossága vasbányászatból élt, anyagilag jobb helyzetű volt a földműveléssel foglalkozó és konzervatívabb öltözetű Torockószentgyörgyénél. Jellemző viseletükre, hogy sok fehér mellett különösen a pirosat és a kéket kedvelik. A nők középen választják el hajukat. A nagylányok itt is viselik az ünneplő pártát, amelyre régebben egy, újabban három sor aranycsipkét varrnak. A párta fekete bársonnyal van bevonva kívülről, belül piros klott a bélése. Pántlikák csüngenek le róla, s ráborulnak a vállra és a hátra. A nagylányok is viselnek világos színű fejkendőt. Az asszonyok hajukat két fonatba fonják s kontyba csavarják, erre sárgaréz karika kerül. Fehérrel kivarrott, fekete atlasz főkötőt viselnek fekete vagy színes szalagokkal, egy sor csipkével. A pártához hasonlóan a főkötőről is csüngenek szalagok oldalt és hátul. A fiatalasszony esküvő után egy-két évig fehér, sálszerű fátylat visel a főkötőn ünnepen. Ezt a fátylat a XVII-XVIII. századi magyar úri viselethez hasonlóan az áll alatt vezette át, és kétoldalt a halántéknál ráncolta össze, és tűzte meg három-három tűvel. E sálszem fátyol két vége hímzett és csipkedíszű. Köznap a nők fejére fejkendő kerül, amelyet meleg időben hátul a tarkónál kötnek meg, de télen és templomba menetelkor az áll alatt. Nyakban három-négy sor piros gyöngyöt szeretnek viselni. A torockói ing hasonló a kalotaszegihez, és ma bolti vászonból készül. A nyak és kézelő díszítése a lányoknál piros, az asszonyoknál kék. Van a torockóiaknak egy másik fajta ingük is, ennek mellét, vállát, kézelőjét és nyakát hímzés díszíti. A pártás lányok ehhez az inghez viseltek egy külön feltehető csőszerű kézelőt, az úgynevezett "sípujjat", amely Kalotaszegen már korábban kiment a divatból. A századforduló körül esküvő után egy-két évig olyan inget viselt a fiatalasszony, amely a vállon, az ujjon és a kézelőn kis kerek rézlemezekkel - "islógokkal" - volt díszítve. A neve "islógos ing" volt. Ilyen ingről is történik említés a XVII. század végi úri magyar öltözet leírásánal. Az ingre lájbit viseltek, azon flanellből készült ujjas kabátkát. Ez gallértalan volt, elöl gombolódott, és derékban nem szűkítették. Ma már kiment a divatból, helyébe a fiatalok blúzt, réklit vagy kötött kabátkát, az idősebbek pedig meleg kendőféléket viselnek. A pendelyt a legutóbbi időkig összevarrták az inggel, amely itt hosszú volt. Újabban a rövid inghez két-három alsószoknyát viselnek. Torockón kétféle szoknya van. Az egyik a kalotaszegihez hasonló "muszuj". Elülső végeit azonban csak hétköznap tűzik fel a derékba, s a kalotaszegieknél szokásos belső szegés itt hiányzik. A nagylányok és a fiatalasszonyok ünnepi öltözetéhez tartozik a vékony fehér vászonból készült, sűrűn ráncolt fehér szoknya, a "fersing". Ehhez hozzá van varrva egy mellényke, a "kösnyő", amelyet elöl kis hímzett lapocska, a "füdző" tart össze. A "füdző" alatt van egy piros-fekete csipkével díszített függőleges csík: a "mejjrevaló". Mindezt egy piros zsinóröv szorítja le, amely megint a XVII. századi török hódoltság kori úri öltözetre emlékeztet. A "muszuj"-hoz bársonykötényt, a fehér "fersing"-hez zöld posztó csipkés kötényt viselnek. Ma inkább a vékonyabb anyagból varrott kötényeket szeretik. Meleg felsőruhaként ujjatlan szőrmemellényt viselnek, amelynek neve "bunda". Fehér bőrből készül, s a deréknál nem szűkített, a nyaknál pedig felálló, rókatorokból készült gallérja van. Nem öltik fel, csak vállra vetve hordják. Az egészen idős asszonyok nem viselik. Pártás lányok és fiatalasszonyok templomba sötétkék vagy fekete posztóból készült, sűrűn ráncolt nagy gallért viselnek: a "palástot", ez egy arasszal ér derékon alul. A torockói asszonyok sötétkék vagy fekete posztóból készült, lefelé szélesedő mentét is viselnek. Tenyérnyi széles fehér irhával szegélyezik, és zsinórozással díszítik. Zöld posztóból készült a "mejjrevaló", majd az első világháború óta zöld selyemből. Bélése báránybőr. Ünnepi csizmájuk piros. Puha szára régen a térden jóval felül ért, és felhúzáskor 15-20 ráncba szedték. Gyapjúharisnyát hordtak hozzá, a fiatalok piros-fehér, az öregek kék-fehér csíkosat, és "solovári"-nak nevezték. A piros csizma ma már csak a menyasszonyi öltözethez tartozik. Általában fekete csizma váltotta fel, amelynek szára már nem ráncos. Az erdélyi magyarság zömét alkotó székelyek népviseletében a nagyon sok régies elemet őrző udvarhelyszéki Lövéte viseletét mutatjuk be. A nők hajukat középen végig elválasztják. A lányok ünnepen egy ágba, köznapon két ágba fonják hajukat, és koszorúba kötik. Pártát csak a menyasszony visel lakodalmán, "felkontyoláskor", a párta nála a kontyra kerül. Az új asszony a hajkontyra biedermeier formájú, ünnepélyes fekete főkötőt tesz, ennek előrésze ráncolt és keményített fekete csipke. A főkötőre sálszerű nagy fehér kendő jön, egyik végét az áll alatt átvezették. Az új asszony kivételével az asszonyok fejkendősen járnak, s ünnepen a kendőt álluk alatt kötik meg. Nyáron, mezei munkára széles karimájú szalmakalapot viselnek. Nyakukba piros vagy fekete, 4-5 sor gyöngyöt kötnek. A nyakszorító, a nyakban viselt fekete bársonyszalag az első világháború után ment ki a divatból. A reneszánsz, mellévarrott ujjú ing a székely Lövétére el sem került, vagy korán kiment a divatból. Az ing háziszőttes vászonból készül, nyakkivágása négyszögletes. Az első világháború előtt az ujjak végét piros fonallal varrták ki. Akkoriban az ujjak sem voltak kézelőbe fogva, hanem lobogósnak hagyták meg őket. A pendely szintén házivászonból készül és elég szűk. Három-négy bővebb alsószoknyát vesznek rá. A szoknya - "rokolya" - háziszőttes vászonból készül. Legjobban szeretik a piros színűt, csak ádventkor és nagyböjtben hordanak feketét vagy sötétkéket. A menyasszony rokolyája fehér gyolcs. Ha meghal a lány, fehér rokolyában temetik el. A rokolyától megkülönböztetik a szoknyát, ezt csak télen viselik, anyaga sötétkék szövet. A szoknya alját egy keskenyebb és szélesebb, fekete vagy zöld bársonycsík díszíti. A régi kötény szintén háziszőttes vászon. Az újabb kötény már gyári anyagból, selyemből készül, gyakran csipkével szegett és díszített. Szövetkötényt is hordanak alul fekete csíkokkal. Az ingre lajbit viselnek. Ez piros, zöld vagy kék selyem, alján arasznyi szélességben fekete bársony. A karöltő keskenyebb fekete bársonnyal szegett, a mély nyakkivágásnak pedig szélesebb a szegélye. Elöl a mellényke fekete zsinórral van összefűzve. Az ujjatlan fehér szőrmemellény neve "kisbunda". Rövid derekú, nem ér csípőig. Elöl mélyen kivágott és piros bőrrel díszített. Öregebb asszonyok télen csípőig érő, gallértalan posztóujjast viselnek. Ezen nincsenek gombok, csak a nyakban kötődik madzaggal. Lábbelijük a csizma, amely korábban itt is piros és hegyes orrú volt. Sarka magas. Szárteteje a kalotaszegi csizmához hasonlóan kerek és más színű sávval szegett. Nyáron gyapjúpapucsot viselnek. Újabban a székelyek között is egyre nagyobb mértékben terjed a cipő.

Tartalom

A kivetkőzés

Megtárgyaltuk a népviseletek kialakulását, kivirágzását, s a kivirágzás esztétikai jellemzőit. Most vessünk egy pillantást a viseletek elmúlására, az elmúlást kiváltó okokra és arra a folyamatra, ahogyan a parasztság felcseréli viseletét a városi ruházkodással. A klasszikus paraszti viselet és a városi öltözet más-más életforma kifejezése. A kivetkőzés lényegében az egyik kultúrának egy másikkal való felcserélése.
A XIX. században a parasztság anyagi helyzete javult, és körülötte egyre gyorsuló, majd rohamossá váló technikai, ipari fejlődés és fokozódó pénzgazdálkodás indult meg. E körülmények két irányban is hatottak a paraszti kultúrára. Egyrészt a hagyományosságon belül eredményeztek gazdagodást, a drágább anyagok alkalmazását - belső virágzást a zártabb közösségi életen belül -, másrészt lehetővé tették a paraszti korlátoktól való elszakadást is, s ez a paraszti hagyományosságtól, a paraszti közösségek addig szigorúbb rendjétől való elszakadást is eredményezte. Tehát a népviseletek gazdagodását és kivirágzását kiváltó tényezők okozták a hagyományoktól való elszakadást is. A kivetkőzés lényegében a népviseletek XIX. századi kivirágzásával együtt megindult.
Tulajdonképpen mi hát a kivetkőzés? Mint mondottuk, a hagyományokhoz való ragaszkodás nem jelent egyúttal függetlenséget a felsőbb társadalmi osztályok vagy a város kultúrájától. Az átvétel és az alakulás azonban lassan történt, az átvett elemeket újrafogalmazták, és a magas kultúrától eltérő, hagyományos paraszti esztétika szerint újraalkották. Amikor a parasztság "kivetkőzik", akkor a hagyományosságot, a paraszti esztétikát, az újrafogalmazás, az újraalkotás elvét adja fel; a cselekvő átvételt felváltja a passzív elfogadás. A kivetkőzés során teljesen kiszorulnak a házi készítésű anyagok, és gyári anyagok lépnek a helyükbe. A régies, egyenes szabásvonalakat görbe szabásvonalak váltják fel.
A klasszikus népviseletre jellemző a nagy színesség, az egymás mellett viselt tiszta színek kedvelése. Kivetkőzéskor a tiszta színek elmaradnak, a színskála árnyalttá válik, beszűkül és eltompul. Az együtteseket alkotó ruhadarabok száma erősen lecsökken. A változási tempó - a divat - felgyorsul. Fellazul a klasszikus viseletnél oly szoros személyes viszony a ruházat és viselője között. A férfiak hamarabb vetkőznek ki, mint a nők, a városban munkát talált fiatal férfiakat ugyanis zavarta ruházatuk, viseletük különbözősége. A női viseletben a sokszoknyás, nehéz paraszti ruha igen távol áll a praktikumtól, s a kivetkőzés kezdeti szempontja a célszerűséghez való visszatérés. Viseletes falvakban a kivetkőzést sokszor beteg asszonyok kezdik el. Hamar városi ruhákba öltöztetik a kisgyermeket is, a kisgyermekek után a lányok, a fiatalasszonyok következnek.
A folyamatnak a ruhadarabokon belül is van sorrendje. A kivetkőzés általában a lábbelivel kezdődik, a felső- majd az akótestet borító ruhadarabokkal folytatódik, és a haj-, illetve a fejviselettel fejeződik be. Klasszikus paraszti viseletben járó nők lábán gyakran látni divatos városi cipőt, szandált - és teljesen kivetkőzött nők még tartják a régi haj- vagy fejviseletet.
A lényegében már kivetkőzött, tehát városi ruhába öltözött parasztságot bizonyos vonások még a régi felé húzzák vissza. A kivetkőzés nem megy simán, az egyik ruhafelfogási elvből egy másikba átlépni nem könnyű. A városi öltözetet könnyebb átvenni, mint alakulásának gyorsabb tempóját. Az együtt viselt ruhadarabok nagy száma, a zsúfolás s a merevebb paraszti viselethez tartozó másféle mozgás még jó ideig kísért.
A paraszti élet klasszikus rendjében a férjhez menő fiatal lánynak szinte egész életére kellett ruhával rendelkeznie. A kivetkőzésnél is ezt az elvet tartják szem előtt. A fiatal nő egyszerre, egy életre vagy legalábbis nagyon hosszú időre szeretné összeszedni a városi ruhákat, minden darabból jóval többet, mint az a városi lakosságnál szokásos.
A kivetkőzés mai és véglegesnek látszó szakaszában a polgári-városi ruhadarabokat már nem a parasztok vagy kisiparosok varrják meg és készítik el, kissé módosítva a városi formákat, hanem konfekcionált ruhákat vásárolnak. A konfekció az átfogalmazás, az újraalkotás teljes feladása. Ezen a fokon formai újraalkotás, átfogalmazás már nincsen, a szívós paraszti esztétika jellege azonban még ma is sokszor visszahúz, s ez megnyilvánul a városi ízlés szerint össze nem illő darabok viselésében és a színek összeállításában. Ezek a vonások még ma is különbséget jelentenek a városi felfogáshoz képest.

Tartalom

ÖSSZEFOGLALÁS

A magyar népviseletek a XIX. század folyamán különféle gazdasági, kulturális és társadalmi körülmények összejátszásának eredményeként alakultak ki. A tanulmány során részleteztük, hogy anyagban, szabásban és díszítésben mit jelentett a kivirágzás, és sorra vettük azokat a törvényszerűségeket, amelyek a kivirágzott viseletek hanyatlását, a városi viseletbe való beleolvadását okoztak és okozzák.
Az anyag elemzése azt mutatta, hogy a magyar népviseletek kialakulásában három tényező játszott szerepet: 1. a felsőbb társadalmi osztályok különböző történelmi korszakokból származó ruházata; 2. a keleti-nyugati hatások; 3. a saját megoldások.
Gazdasági, kulturális és társadalmi körülmények folytán a parasztság sorsa másként alakult, mint a felsőbb társadalmi osztályoké, s ez a paraszti ruházatban, a viseletben megnyilvánuló esztétikai-pszichológiai vonásokat megváltoztatta.
A parasztság a hozzáérkező hatásokat szelektálta, egyeseket átvett, másokat elutasított, bizonyos darabokat beengedett népviseletébe, bizonyos darabokat viszont - amelyeket idegeneknek érzett - távol tartott tőle.
Egyes formákra pozitíven reagált, hosszú ideig megtartotta őket, s ezek lettek a klasszikus viselet alapjai. Ilyenek a női viseletben a reneszánsz eredetű ing, a vászonpendely, a biedermeier eredetű, fordított T alakú hajválaszték, a ködmön, a török hódoltságból származó piros vagy fekete oldalvarrott szárú és fordított-varrott talpú csizma.
A férfiviselet állandónak tetsző darabjai a keletiesen egyenes darabokból szabott gallértalan és kézelőtlen ing, a bő és ráncolt gatya, a szűr, a suba, a ködmön, a XVIII. századi nyugati divatból származó nyakravaló, a bocskor és a nőihez hasonló formájú fekete csizma. A különböző vidékek variációs eltérései ezeken az alapformákon nyugodtak, s ezek ezáltal azt a látszatot keltik, mintha a magyar népviselet időtlen darabjai lennének. Ezek az alapdarabok a különböző magyar népviseletekben hasonlítanak egymásra, s anyagukat az állattartás és a földművelés adta.
Ezek mellett vannak ruhadarabok, amelyek a klasszikus népviseleteknek csak rövid ideig tartozékai, mégpedig területenként más és más időpontban. Ilyen ruházati elemek mindkét nemnél a fejviselet, a felsőruha, a különféle felsőszoknyák és nadrágok. E ruhadarabok különböző formái váltják egymást, és alattuk viszonylag egyforma az ing, a pendely, a gatya. E felsőruhák anyagát már a kézművesség és a nagyipar szolgáltatta. Ritkán készülnek házilag, általában inkább kisiparos műhelyéből kerülnek ki. Szabásvonalaik görbék. A népviseletek területek szerinti eltérése elsősorban a fejviseletben és a ruhákban nyilvánul meg.
Ahogyan az egyes területek népviseleteinek kivirágzási ideje más és más, úgy a viseleteket alkotó ruhadarabok élettartama is különböző. A fehér szűrposztó férfiöltözet például az Alföldön már a XVIII. század végén eltűnt, a Felföldön még vannak rá XIX. századi adatok, Erdélyben pedig még ma is él.
Az egyes területek parasztsága különbözőképpen reagált a felsőbb osztályok ruházkodására. Így a kék posztó férfiruhát a jobb módú magyar parasztok a Dunántúl északnyugati részén, a Kisalföldön, Sopron megyében és az Alföld mezővárosaiban már a XIX. század elején kezdik átvenni, tehát olyan időpontban, amikor ez a ruha a kisnemesi viseletben még élt. Másutt ez az átvétel jóval későbben történt meg.
A Sárközben a XIX. század közepén, a jobbágyfelszabadítás után kezd terjedni, a palócoknál az 1890-es évek körül, Szlavóniában pedig csak az 1910-es években kezdik viselni a kék posztót, amikor ez a ruha a felsőbb társadalmi osztályok öltözetéből már régen kiveszett. Erdélybe ez a divat csak igen későn és ritkán érkezett el.
Az aranycsipkés női főkötő az alföldi Kecskeméten a XVIII. század végén tűnt el, az Alföld egyéb részein és a Jászságban még XIX. századi adatok is vannak rá, a palócságnál napjainkban tűnik el.
Az elöl vagy kétoldalt a derékban feltűzött szoknya gótikus divatja még visszatér a XVIII. század úri viseletében. A magyar népviseletben egymástól távoli vidékeken fordul elő, így a dunántúli Sárközben, Faddon, Szennán, valamint a Felföld és Erdély magyarságánál. Általában a XIX. század végén tűnik el, de a felföldi Kazáron és az erdélyi Kalotaszegen még ma is él.
A különböző magyar népviseletekben megnyilvánuló hasonló jellegnek csak egyik okát képezik a hasonló alapformájú ruhadarabok. A másik ok az, hogy a XIX. század gazdasági, társadalmi és kulturális körülményei azonos hatást gyakoroltak a parasztságra. A különböző időpontokban virágzó viseletek hasonló fejlődési fokozatokon mentek át mindenütt. Országszerte szinte azonos a színbeli alakulás, a tiszta színek szeretete, sőt egy bizonyos színritmus felé törő tendencia is; országszerte bekövetkezett a sok szoknya, a vaskosodás, az anyag- és a díszítésbeli zsúfolás, a formák és díszítmények merevedése. A paraszti élet hasonló viseletbeli magatartást eredményezett.
A mai gazdasági, kulturális és társadalmi körülmények, a parasztság minden szempontú emelkedése, mind erősebb elvárosiasodása, az egységes társadalomra törő folyamat e réteg feloldódását eredményezi napjainkban. Fokozatosan ledőlnek a népi kultúrát elhatároló korlátok, és lassacskán eltűnik a paraszti esztétika egyik kifejezési formája, a népviselet is.

Tartalom