|
|
Még egy alig észrevehető sóhaj, aztán szeme örök tekintetté meredt. Kőbarna arcára fagyott az idő, és a Cino Petro már csak emlék maradt. Sokáig tartó emlék, amelyről Cino Petro lánya, az öreg Liza, hosszú éjszakákon mesélt. Meséi azokat az emlékeket idézték vissza, amikor az időt nem hónapokkal, nem napokkal mérték, hanem virágzással vagy lombhullással. Apám felett, mondta, százegyszer hullott le a lomb.
Azok voltunk, akiknek a vérébe tüzet rakott az élet, sem a szelek, sem a telek, bármilyen mogorvák voltak, nem oltották ki lángját. Lizát kis, töpörödött asszonynak ismertem, aki csak a földön szeretett ülni. Állát felhúzott térdére tette, ha beszélt, szár nélküli pipáját állandóan tenyerében szorongatta. Tökéletesen megőrizte az elmúlt századokat. Idegen volt előtte ez a világ, a helyhezkötöttséget rabságnak érezte. Ahhoz már nagyon megöregedett, hogy beilleszkedjék, a tizenkét év, amit eltöltött nálunk, egy másodpercre sem tudta kizökkenteni előző életéből. Fázott a legforróbb nyári napokban is. Felső szoknyája palástszerűen fogta körül vállát, maga alá húzott lábakkal kucorgott, fáradhatatlanul szívta a füstöt. Télen sokszor a pitarban aludt, nem 'tudta elviselni a putri fülledt levegőjét. Ha apám megdorgálta érte, mert szégyellte, csak legyintett.
- Oda se nézz neki, fiam, hadd beszéljenek ezek a roraungorók,1 ők megszokták a robiát,2 de én köhögök, nem tudnak tőlem aludni a gyerekek.
Soha nem hallottuk, hogy egyszer is elköhögte volna magát.
Csípte szemünket a füst, ha rossz irányból fújt a szél, kéményünket egy elhasznált bádogkanna helyettesítette, ö a sárból rakott sparhelt előtt guggolt, nézte a sípoló nyers akácgallyakat, hogy kunkorodik habos végük a lángok között. Talán még szerette is, ha füstölt a pór.
Alig várta a tavaszt. Minden este felseperte néhány lépésnyi udvarunkat, összeszedett minden éghető anyagot, rongytól a száraz lótrágyáig. Sokáig azt hittük, azért, hogy tiszta legyen.
Apámnak is ragyogott az arca, mint aki imát mond, amikor letelepedett a kesernyés füstű tűz mellé.
Engem ez az érzés nem tudott hatalmába keríteni, csak könnyeim folytak össze az orromból kicsorduló nedvességgel, amit Mámi nem győzött törülgetni a szoknyája aljával.
Később megszoktam, és az egész napi ugrabugrálás fáradtságát a tűz mellett pihentem ki. A cserebogárszínű mogorva öregek elküldték maguk mellől azokat a gyerekeket, akik zavarták gondolataikat vagy beszélgetésüket. Mindig úgy tetszett, mintha mesélnének. Oly messziről idézték emlékeiket, amelyeket ebben a korban már csak őik értek el. Mélyre nyúló gyökerük még abból a világból táplálkozott, ami mások előtt rég történelemnek számított.
Ök maguk egy-egy ciklusként vallottak, mint elsárgult pergamenlapok, évszázadok históriáiról. Nem rohant át rajtuk az idő, az apák, nagyapák ifjúkori történetei éltek, hűséggel őrizve a letűnt századokat.
Néma ráncokba szorított szájuk a múltat mesélte, bámulták az apró lángokat, mint vad lovaik toporzékolását. Szemük, akár a bujkáló holdvilág, hol felhőkbe burkolózott, hol kiragyogott, boldog, tiszta fénnyel, ha egy-egy kedves emlékhez értek a múlt sáros, poros országútjain. Erdők, hegyek illata áradt gondolataikból, félcsörgött ereikben a vér, hallani vélték a fürge patakocskák hangját, melyeknek partjain hajdan megpihentek.
A nagyvíztől a nagyvízig jártunk. Mámi nem mondta, hogy tenger, talán nem is tudta, csak annyit mondott: bári pályi.3 Aztán, hogy ez az út a Fekete-tengertől az Adriáig tartott, vagy a Fekete-tengertől a Földközi-tengerig, soha nem tudtam meg. Fiatal korából a legkisebb emléket is fényesre csiszolta. Úgy emlegette elődeit, mint a bátorság és az ész megtestesült mintaképeit. Csacso rom,4 mondta róluk. A későbbi nemzedéket gyáva, elkényelmesedett, sem időt, sem veszélyt nem bíró cigányoknak nevezte.
- Télen nehéz volt az út, de a mi szekereink nem szakadtak le, jó lovakkal jártunk. Bizony, aki lemaradt, elpusztult, annak a vármegye ette meg a fejét. Ungorothem5 egy volt a robiával,6 de itt találtuk a legjobb lovakat meg a vastengelyes könnyű szekereket.
- Ha száz sárkány őrizte, akkor is elvittük. A Cino Petro ott termett, ahol nem ismerték a félelmet. A saját járásába senkit nem engedett, ha valaki bement, vérét vette. Mindenki a maga útján mehetett, aki a másik útjába belépett, arra „kriszi"7-t tettek. Cino Petrót alacsony termete miatt hívták Kis Péternek;, de nem fék, a kígyó szájába is beleköpött -dicsérte Mámi.
- Egyszer - mindig így kezdte meséit -, késő ősszel, pi- ros sapkás cigányok jöttek hozzánk Szirbikóban. Rossz ponyvás kocsijaikban igazi paripák ficánkoltak, de asszonyt vagy gyereket nem hoztak magukkal. Egy öreg, ősz szakállú cigányt vetlek le a kocsiról. Betegnek látszott. Nagy tisztelettel kérlek mieinket, hogy az öreget leültethessék a tűz mellé.
Ülj csak le, öreg! - mondták a mieink. - Mesélj, mi hozott közétik? Nekünk ieitűnt, hogy a piros sapkák alatt mindegyikük tarka kendőt visel.
Kik ezek? - kérdezték egymástól a mieink. Jól beszéltek a nyelvünket.
Az öreg őszszakállú lassan levette sapkáját, kendőjét, előbb az egyik arcát, majd a másikat tartotta a tűz felé. Mindkét fiile helyén seb tátongott, vízben úsztak szemei, mint a fekete szőlőszemek. A többi is leoldozta a kendőjét, egynek sem volt füle. Zokogtak, nem tudtak beszélni a sírástól. A mi asszonyaink bocskorokat égettek, beszórták sebeiket hamuval. Az érkezettek csak nagy sokára tudták elmondani, mi történt velük.
- Sok katona vett körül bennünket - mondta az öreg -, mit tehettünk? A gyerekek, asszonyok miatt menekülésre nem gondolhattunk. A férfiakat egy csoportba verték, behajtottak az erdőbe. A vezetőjük valamit beszélt, nem értettük. Mutatta, hogy levágja a fülünket, a gyerekeket, az asszonyokat megölik, minket meg elengednek.
- Akkor vette el az isten az eszünket. - Megpróbálta lenyelni könnyeit, a zokogástól csak a szája remegett.
- Ügy értettük, ha a fülünket le hagyjuk vágni, elmehetünk. De ha nem, megölik a gyerekeket, asszonyokát. Hát mit tehettünk? Jajszó nélkül tűrtük. Véresen, szégyenkezve indulniuk a tábor felé, még ott voltak a katonák, de a gyerekeink, asszonyaink és lovaink vérében térdig gázoltunk. Egy élőlényt sem hagytak meg, csak minket, levágott füllel, hadd lássa mindenki, hogy így jár, aki odateszi a lábát. Amikor megláttuk a halottakat, fogainkkal estünk a katonáknak, sokat megöltek közülünk, de végül nekik kellett elmenekülniük. Ezek itt katonalovak, de mit érünk velük, bár ne élnénk mi sem. Dolmutánkat8 tönkretették, magunk meg a cigányok magányos kutyái leszünk, akiket senki nem fogad be. Ki hiszi majd, hogy ezt a csúfságot nem a saját fajtánk tette rajtunk valami árulásért?
- Fogjátok ki lovaitokat - mondta Cino Petro -, üljetek közelebb a tűzhöz, majd hoz a holnap valamit.
Reggelre az öreg cigány meghalt bánatában. Nem csináltak neki nagy temetést, kocsirúd ját kettétörték, aztán békésen elsimították a sírját. A többiek ott maradtak, árván várták, hogy meghívja őket apám a dolmutához.
Még azon a délutánon nekik adta az özvegyasszonyokat, a férjhez menendő lányokat,, és útjukra eresztette őket.
A Cino Petro dolmutája megváltoztatta útirányát, délről egyre feljebb húzódott Magyarországon és Románián keresztül Oroszország felé, de a zord időjárás, a szőrös, kis termetű lovak és a nyomorúságos orosz falvak nem sok reménnyel kecsegtették őket. Mámi ott ment férjhez először, emlékül egy Iván nevű fiút hozott magával. Ez volt az első gyereke. A fületlen dolmutával csak 1870 körül találkoztak Magyarország déli részén, akik megsokasodva ,,Péterestyok"-nak9 nevezték magukat, mert a Cino Petro dolmutájából születtek újjá.
Sokáig nem tudtam, hová tegyem a „járás" szót az öregek elbeszélésében. Az európai cigányok, akik főleg a Balkán felől vándoroltak, Bulgáriánál két ágra szakadtak. Az egyik ág Románia keleti oldalán, a másik Szerbián át húzódott fel észak felé, mindkét esetben érintve Magyarországot. A törzsek dolmutákra oszlottak, ami nem szétesést jelenteit, csupán azt, mint a század, amely szakaszokra, vagy a szakasz, amely rajokra tagolódik. A dolmuta eredetileg törzset jelentett. Ezek a kis csoportok azonban a törzseknek már csak egy-egy kis töredékét alkották.
KI lehetne várni, hogy e sok kis csoport tartozzon valahová, nini összefogja őket, rendszert teremt közöttük, és irányitűst ad. Az érdekesség az, hogy itt nincs egy főtörzs, mely ezt a szerepet betöltené. Ezért van a dolmutáknak önálló törzsi énekük, noha egyenként nem alkotnak törzset. Néhány jel mintha arra utalna, hogy egy törzsi közösség törvényeinek a betartása a másik csapat részére nem volt kötelező, sőt olykor nem is ismerték azokat, Ez azonban korántsem volt így. Minden törvényt, amely életüket szabályozta, a különböző törzsekhez tartozástól függetlenül, mindenkinek be kellett tartania. Ezt az is mutatja, hogy járásaikat, amelyeket ,,piripé"-nek neveztek, más dolmuta nem haszn ilhatta.
Apámtól több esetben érdeklődtem a ,,piripé"-re vonatkozó dolgok iránt. Velem mint gyerekkel szemben mindig tartózkodott, hogy felvilágosítson azokról a cigánytitkokról, amelyeket önmagamtól nem tudtam kideríteni. Több esetben azzal tért ki a válasz elől, hogy ha majd nagyobb leszek, megtudom. Hallgatása csak fokozta érdeklődésemet. Mámi úgy tett, mintha nem értené, miről van szó, de látszott, hogy ő sem akar beszélni. Úgy rémlett, ez a szó is - a ,,piripé" -titok. Sokat kellett nyafognom, hogy megtudjak róla valamit, apám néhányszor össze is szidott, de aztán hamarabb megunta a hallgatását, mint én a követelőzést.
A dolmuták vándor cigányai azoknak az országoknak a vidékeit, melyeken átjártak, felosztották maguk között - ma sem lehet megállapítani, milyen alapon. Biztos, hogy nem csupán elfoglalással, mert területi viták soha nem voltak. Bármilyen gyönge, akár egy szekérből álló volt is a dolmuta, a legvénebbek sem ismertek olyan esetet, hogy az erősebb elvette volna a gyengébb területét. Pedig a későbbi, azaz a közelebbi korban a gazdagodási vágy a cigányokat is hatalmába kerítette.
A ,,piripé"-t - mondta apám - mindenkinek tiszteletben kellett tartania, ha valaki megsértette, a dolmuták közösen léptek fel ellene. Ugyanis ezek a területek a szó jó vagy rossz értelmében vadászmezőknek számítottak, s a vándor életmód feltételét biztosították. Mindez elég bonyolult volt nekem, nem tudtam, hogy melyik melyikért volt. Ahhoz, hogy vándorolhassanak, feltétlenül létalap kellett. Emellett a tárgyaikat, eszközeiket, ha elhasználódtak, valahonnan pótolni kellett. Ha a vándorlás volt minden életcéljuk, akkor a ,,piripé"-knök mint ,,vadászterületek"-,nek alárendelt jelentőségük lehetett. Ha viszont azt gondolom, hogy a vándorlás nem az ösztönök hatására történt, hanem azért, hogy beszedjék törvénytelen vámjukat, akkor miért nem vették el egymás területét? Apám/csak rám nézett, amikor erről érdeklődtem, és nem tárgyált velem tovább. Ilyen esetekben én sem maradtam adós, napokig nem vittem a lovait legeltetni.
- Miért nem Mamitól érdeklődől? - dühöngött. - Egyet azért megmondok neked, és ezt jól vésd az eszedbe: ha sokat fecsegsz, a cigányok ki fogják vágni a nyelvedet.
Talán ez segített a titoknak tűnő szavak felderítésére. Hallgattam a ,,piripé"-ről. Éreztem, hogy a nyelvkivágás erősen összefügg vele. Apám nem csupán azért figyelmeztetett, hogy lerázzon magáról; hallgatása igazi aggodalom volt.
Bár ezek a vad, primitív ítéletek már régen nem vonatkoztak a települt cigányokra, azonban a beidegződött és vérévé vált ősi szokást apámnak nem volt könnyű elfelejtenie, hiszen húszéves korában hagyta ott a dolmutákat. Utána még hosszú ideig küzdött magával, míg végül a sok gyermek összeroppantotta, ós ő végleg lemondott a vándorlásról. Én nomád életükről szinte semmit nem tudtam, csak elbeszéléseik alapján építettem fel magamban azt a világot. Maminak adtam igazat, szinte nehezteltem apámra, mert felcserélte szabad életét egy putri nyomasztó rabságával. Meglopott, megcsaltként búsultam sorsom felett, rám is ez vár, pedig egyáltalán nem én tehetek róla.
Reggelenként sokszorosan éreztem hatását, amikor anyám kiugratott a fészekből, mert iskolába kellett mennem. Néha megoldódott azzal, hogy apámat bezárták, az iskola és a levente elmulasztásáért kiszabott pénzbüntetést dutyira változtatták át. Nem bántott érte, szívesebben vállalta, mint én a tanulást, csak anyámmal voltak kellemetlenségeim. Tudott az ostorral bánni. Olyankor apám fajtájának mondott, akiknek sc országuk, se hazájuk nincs.
- Nemhiába az úton születtél!
Ezt mindig kiemelte, mintha arról is én tehettem volna. Megérik az ember körme, aztán nem várja meg, amíg az anyja hazasétál a másik faluból. Meglettem, és hazavitt a szoknyájában. Apám is így született, mondta Mámi. Ö tizenhatszor szült, egyszer sem kellett bábaasszony.
Mámi vigasztalt.
- Ha eljönnek majd Zsidóék, elmegyünk vele, fiam, az utakra, itthagyjuk ezt a bánatot.
Egyébre sem gondolt, csak még egyszer kocsira ülni.
- Mámi, miért szokták kivágni az ember nyelvét? Igyekeztem kihasználni a bizalmas beszélgetést.
- A tiédet nem vágják ki, fiam - simogatta hajamat -, téged majd szeretnek, mert tudói írni, olvasni. Ha megnősz, mindenki rád hallgat. A mieink megbecsülik az okos embereket.
- Mámi, mi az a „piripé"?
- Az, fiam, a dolmuták járása, ahonnan aranyat, lovakat meg ruhákat csóréinak.10
- Nektek is van ilyen járásotok?
- Van, csak mi már nem járunk arra.
- Miért nem megyünk oda lakni?
- Soha nem laknak ott azok, akiké a terület.
- És ha mások elfoglalják? - aggódtam.
- Mért foglalnák el? Mi sem mentünk a más területére. Próbálják csak meg, kriszi elé mennek, majd megtudják, mi az a cigánytörvény.
Próbált megnyugtatni. Ahogy én ismertem a cigányok törvénytiszteletét, nem nagyon győztek meg Mámi szavai.
- Miért csóreltátok el a mások lovát meg aranyát, amikor az nem a tietek volt? Nem féltetek a csendőröktől?
- Ügy jártunk, hogy ne találkozzunk velük. Ha kevesen voltak, őrizkedtek tőlünk, ha sokan jöttek, elszedték mindenünket, felégették kocsijainkat, szétkergettek bennünket, aztán kénytelenek voltunk a tönkrement holmik helyett újat szerezni.
- Én nem szeretem a lovakat - vallottam be őszintén.
- Hát akkor? - nézett rám meglepődve. - Gyalog akarsz járni? Ügy csak a fódozók járnak. A lovat jobban kell szeretni, mint a feleségedet, mert az becsaphat, megcsalhat, de a jó ló sohasem hagy cserben. Látod, ha apádnak nem lennének lovai, mehetne vályogot vetni. A mi fajtánk csak akkor érzi jól magát, ha hajtószár van a kezében. Te meg még arra sem vagy képes, hogy elvidd a lovakat legeltetni! Pedig emlékszel, mit mondott az öreg Fardi? Ha majd erre jönnek, megtanít csengőt önteni. Az nem rossz mesterség, bejárod vele a világot, akármerre jársz, egy igazolvány lesz a kezedben. Másként mindenfelé űznek, zavarnak. Nem úgy van már, mint valamikor, évekig nem találkoztunk csendőrökkel, most meg minden lépten-nyomon őket látod.
- Mámi, apád is tudott csengőt önteni? - ütöttem a vasat, amíg meleg.
- Azok harangot öntöttek, fiam, a papoktól kaptak igazolványt. Még a komisszár is megemelte nekik a sapkáját. Soha nem kerültek bajba, csöndes, békés dolmutának ismerték őket. A Cino Petro tudta, hogy kell csinálni, nem úgy, mint Golyó, aki már nem ismert se testvért, se istent. Apád azért hagyott el bennünket, mert nem fért össze vele. Golyó mindig veszélybe vitte az embereket, nem akart félni senkitől. Fényes nappal kifordította az urak hintaja elől a lovakat, mert csak azok jártak igazi lovakkal, örök menekülésben voltunk. Kést húzott, ha szólt valaki neki. Az erős emberek közé tartozott, de nem szerette az igazságot. Az öccsét, az apádat, utálta, mert apád nem félt tőle. Sokszor botra mentek; az olyan fiatalember, mint a te apád, nem termett botra a cigányok között, és leverte Golyót, mint a kutyát. Sokszor megkegyelmezett neki, mert Golyó olyankor gyáván könyörgött az életéért. Pedig ő, ha szerét teheti, megölte volna apádat. Mérgibe"aztán apád megnősült, leszakadt tőlünk. Sirattuk mindig, és amikor Golyót agyonlőtték, eljöttünk érte. Te akkor még nem voltál meg, csak a bátyád meg a nénéd, de ő már nem hagyta a gyerekeit.
- Mámi, igaz, hogy neked mindenfelé vannak gyerekeid? Egy ideig a fejével bólogatott, csak nagy sokára mondta sóhajtva:
- Van bizony, Szirbickában is, Romániában is. öket már soha nem látom. Ki tudja, Fardiék mikor kerülnek erre, hogy hírt hozzanak róluk. Szanaszét züllöttünk a világba, amikor Cino Petro lehunyta a szemét.
- Tudod, én már négy év múlva tizenöt éves leszek, megmondom apámnak, adja nekem a kiscsikókat. Addigra azok is megnőnek, aztán elviszlek Szerbiába. Én is szeretném megismerni Durajékat.
Amikor apámnak elmondtam a tervemet, csak mosolygott.
- Jó . . . - mondta - de akkor mától kezdve te gondozod a csikókat.
Életemben először pucoltam lovat. Igaz, idegenkedve, de mikor kis puha szájával úgy tett, mintha megcsókolná az arcom, megbarátkoztunk. Este már jött utánam, mint a kutya. Együtt ettük meg a paszulylevest, a húsba csak belefújta az orrát, aztán otthagyta. Azon gondolkodtam, mitől nőne meg leghamarabb.
Éjjel vártam, hogy mindenki elaludjon. Mámi mindig ülve gubbasztott, mint a bagoly, nem lehetett tudni, alszik, vagy ébren van, de tőle nem féltem, mindig azt akarta, amit én.
- Nem alszol? - kúsztam mellé halkan.
- Nem. Mi a bajod, beteg vagy?
- Dehogy vagyok. Van fonva gatyamadzagod? Szegénykém, nem tudta elképzelni, mi történt velem, de szó nélkül előkotorta a feje alól.
- Megyek a csikómnak heréért.
Választ sem várva kisurrantam a putriból. Napközben kiszemeltem a határban jó fonnyadt, zöld lucernát, kitűnő csemegének látszott. Éjfél után egy-két óra lehetett, tiszta, holdvilágos nyári este, még langyos volt a szekérút lisztté taposott pora, félig meztelen bőrömön mégis lúdtorsok képződtek, azt hiszem, a félelemtől.
Összekötöttem a kenderből font gatyamadzagot, takarosan porciózni kezdtem a fonnyadt, harmatos lucernát. Nem zörgött, nem pergett a levele, sorban szedtem a rendet, mintha a mienk lenne. Már nem gondoltam a félelemre, de arra sem, hogy mennyi a bíróképességem. Az első porciót meg sem tudtam mozdítani. Ez a tolvaj mesterség átka, hogy nem bír annyit az ember, amennyit akar, még ha van is miből. Másodszor már nem vitt rá a lelkiismeret, hogy kitegyek belőle. Alábújtam, vastagra dagadt nyakerekkel mentem, hol az orromra, hol a kezemre támaszkodva. Félúton kiesett a gatyamadzag-ból, aztán már csak cincáltam, de hazavittem. Mámi kint ült a kunyhó előtt, hang nélkül fenyegetett öklével.
- Megöl apád, ha megtudja.
- Ha megtudja - lihegtem diadalmasan. - Elintézik ezt a csikóim reggelre.
Igen ám, de úgy látszott, hogy a csikók nem szokták meg a korai evést. Ímmel-ámmal majszolták, talán én is többet tudtam volna enni belőle, ha el nem alszom. Nem tudom, hogy kerültem Mámi vackára, csak már jól fent ragyogott a nap, amikor a legyek meg apám hangos káromkodása felébresztett.
- Hol voltál, legény, az éjszaka? - szidott, pedig ezt ritkán tette. - Tudod, hogy itt járt a csősz? Hazáig jött a herecsur-gatáson, elment a csendőrökhöz.
Eleinte bambán pislogtam, aztán minden tisztálkodási előkészület nélkül eltűntem hazulról.
Egész délelőtt a Kiskerezsen fürödtem. Délután már nem tudtam sem a kíváncsiságomnak, sem a hasamnak ellenállni. Untam a famászást, a büdös, poloskaízű epertől hascsikarást kaptam, meztelen bőröm összehasogatták a gallyak, ragadtam a fekete eperlétől, mint a légyfogó. Jó lenne tudni, anyám otthon van-e, vagy elment a csősz előtt? Nem, szokása kimélni az ostort. Egy marék zöld szilva után már ez sem érdekelt. Óvatosan hazasomfordáltam, leültem az ablak alá füle lni, apám a kunyhóban dudorászott pólyás kishúgomnak. Altatta. Néhány lépés, és már a pitarban kutattam ennivaló után El kívántam kerülni minden neszt, nehogy kiverjem a kicsi sze méből az álmot, sajnos, egymásba hullt minden mosatlan, mi re előhalásztam közülük a kistálam. Apám nem szólt, dúdolt tovább, megvárta, amíg behörböltem a krumplilevest, csak akkor csitított, amikor beszóltam böfögve.
- Van dohányod, hé? - közben lábammal félretoltam a pi-tar földjén szétgurult mosatlan edényeket.
- Ne kiabálj! - énekelte halkan.
- Adjál dohányt! - suttogtam újra.
Kidobta a disznóhólyagból készített zacskót, még a sóssta-niclin találtam egy cigarettához való papírt, aztán hanyatt fekve füstkarikákat eregettem Mámi vackán.
Az altatódalra majdnem elaludtam, de a kicsi megelőzött. Apám halkan kijött.
Hallod, hé - mozgatott a lábával -, fel kell menned a csendőrökhöz, kijött érted a kézbesítő.
Ijedtemben a fellobbanó cigarettát sem tudtam kivenni a számból, rémülten néztem körül, úgy éreztem, kikívánkozik belőlem a krumplileves.
- Jobb, ha felmész, fiam, mert csak rosszabb lesz. - Látta, mi zajlik bennem.
Nem nagyon szoktam engedni a rábeszélésnek, de most nem tudtam ellenállni jóindulatának, bár szorongó érzéssel, de belenyugodtam sorsomba.
- Vesd le magadról ezt a piszkos gatyát, vedd fel az újat. - Kihozta a klottgatyát egy barna atlétatrikóval. Ezt arra szánta anyám, ha majd iskolába megyek, ne legyek rongyos. A számból megmosakodtam, kellemetlen hideg csíkok ereszkedtek végig a bőrömön, ahogy a fejem bepacskoltam vízzel. Apám ritkán szokott a tisztálkodásunkkal foglalkozni, most szolgálatkészen állt a koszos gatyámmal, megtörölgette az arcomat, hátamat. Még a fésülködésben is segített. Jól lesimított, választékot húzott, mint a muzsikus cigányoknak.
- Azt mondd, hogy a kiscsikónak hoztad! - szólt utánam. Vissza sem néztem, simogattam az új gatyát, a cigányok rám bámulitak, felemelt fejjel mentem, még a lépésre is vigyázva, nehogy port kavarjak.
A községháza kapujában már éreztem, hogy a fejemben dobog a szívem.
Átmentem a hűvös folyosón, többször átvillant agyamon a menekülés gondolata, egy pillanatig időztem a rendőrszoba előtt, de nem bírtam annyi bátorsággal, hogy visszaforduljak.
Bekopogtam. A hűvös kézbesítőrendőr-szobában kongó léptekkel sétált Bacsa törzsőrmester.
- Kézit csókolom! - mondtam halkan a csendőrnek.
A falon kardok, kulcsok, bikacsökök függtek. Lúdbőrös lettem.
- Kézit csókolom! - ismételtem még félénkebben. Bacsa hátrafordult, talán jobban illett volna rá a kacsa név, mert az orra úgy állt, mint a rucának.
- Szervusz, kisfiam, kit keresel? - kérdezte atyáskodó mosollyal. Vállam közé húztam a nyakam, valóban nem tudtam, kit keresek.
-- No mondd csak, hogy hívnak?
Elsuttogtam, ahogy eszembe jutott, látszólag nem mondott neki semmit, ha lehet mondani, még bátorítóbban mosolygott rám.
Na, ne butáskodj - simította le ágaskodó hajfürtjeimet, mondd csak, ki küldött.
- A heréért... - motyogtam sírva.
Arcáról eltűnt a mosolygás, mint aki nyársat nyelt, kihúzta magát.
- Ó! A Boncza fia!
Bólogattam, most már mindegy, kinek a fia vagyok, a keresztvizet nem kerülöm el. Pontosan azit a bikacsököt választotta ki, amit én kinéztem.
- Tartsd a körmöd!
Az első ütés nagyon fájt, a második is, a harmadiknál már nem éreztem semmit, pedig a csontok végeit püfölte. Az ujjaim között végigfolyó vér apró pontokban fröccsent a padlóra, sziszegve kaptam hátra minden ütés után, aztán visszanyújtottam.
- Tartsd a másikat! - ordította.
Nem számoltam, mennyit adott, azt hiszem, ő sem. Beleizzadtam az erőlködésbe, hogy a hányingerem visszatartsam; a jóízűen behörpölt krumplileves nem érezte jól magát.
- Ne találkozzunk többé! - mutatott az ajtó felé kifulladva, még rásózott az új atlétámra, aminek foszlányait ecetes ronggyal törülgették ki a húsomból. Nem tudom, a hajam hogy borzolódott össze, de előretartott, vértől csöpögő kezekkel úgy mentem, mint a holdkóros. Gondolataimat már idézni sem tudom, de az biztos, hogy lemondtam a csikóról.
Mámi elájult, amikor meglátta sallangokra vert ujjaimat, szerencsére, mert ő pókhálót vagy meleg lószart rakott minden sebre, hogy a vérzés elálljon.
Anyám aztán kitett magáért. Kiabálására odacsődült az egész cigánytelep.
Apámat mindennek elmondta, csak apámnak nem, húgomat hátba vágta, mert feldöntötte a fazekat, amiben ecetes vizet kotyvasztott. Mámi, amikor magához tért, fujkálni kezdte az ujjaim hegyét, csókolta a kezeimet, mintha ezzel könnyíteni akarna a fájdalmon. Egész éjjel nem tudtam aludni, két kezemet a mellettem levő fazekakban tartottam, de minden percben ördögök táncoltak előttem. Reggelre gombásra áztak a sebeim, be kellett menni az orvoshoz.
Bocz doktor előbb megnézte a ruhámat, hajamat, tetűt keresett, csak aztán kérdezte, mi tetszik. Amíg valami sárga, csípős kenőccsel beecsetelte ujjaim hegyét, cigánynótákat kellett neki énekelnem.
Néhány napig nem mozdulhattam el hazulról, jöttek a barátaim, Mámi bottal fenyegette őket.
- Nem mentek el innét! Hagyjátok a beteg gyereket, nem akarom, hogy belevigyétek megint valami rosszba.
Mintha ők felelnének érte. Hát igen, minden bajért bűnhődni kell valakinek azok közül, akik nem bűnösek. Mámi becsületére váljon, hogy saját magát sem hagyta ki, állandó lelkiismeretfurdalás gyötörte, mert ideadta a gatyamadzagot.
A szerbiai utazás mindkettőnk részére fuccsba ment. Apám néhány hét múlva eladta a csikókat, de én egy percig sem mondtam le arról, hogy Mámi meg a rég nem látott fia között kapcsolatot teremtsek.
Az új gatyával úgy voltam, mint akinek evés közben jön meg az étvágya. Most már bárhova mentem, kicsíptem magam. Valahogy megnőtt a családban is a tekintélyem. Apám mellé ültem az ülésre, anyámmal helyet cseréltünk. Eddig én kuksoltam a kocsi derekában, pántlikásra szaggatott gatyám-ban, aminek jóformán csak a korca volt, hol dróttal, hol madzaggal megkötve. Atlétásan jártam, és a trikómon csak egy varrás látszott, ahol a bikacsökkel szétvágták.
Kocsink a piac melletti zugban állt minden piaci napon, a postával szemben.
- Hé, bemegyek a postára - mondtam apámnak.
- Mit csinálsz a postán?
- Megnézem, hogy lehet levelet küldeni Szerbiába. Dörmögött, de nem zavart a véleménye.
Vékony, ötven év körüli postáskisasszony ült az ablak mögött, rám nézett, nem szólt semmit. Türelmesen vártam, nem kellett tolongani, egyedül voltam. Tíz perc is eltelhetett, amikor félretolta az ablakot.
- Mire vársz? - Barátságtalan hangjából ítélve, őt jobban idegesítette a várakozásom.
- Szerbiába szeretnék levelet küldeni!
- Hol a levél? - Hangja hasonlított a csendőrökéhez.
- Még nincs megírva.
- Akkor írassátok meg, és hozz egy pengőt. Az ablak becsapódott.
- Jézus Máriám, egy pengőt? - mondtam hangosan. Kétségbeesésem nem zavarta a postáskisasszonyt, dolgozott tovább.
- Na, mi van?
Apám látta, hogy valami nincs rendben.
- Egy pengő kéne.
- Egy pengő? Azért elmehetnél gyalog is Szerbiába. Tudtam, hogy rá nem számíthatok, ritka madár nála a pénz.
Elindultam a piacon, titkon azt remélve, hátha lelek egy pen: gőt. Előfordulhat, a tojáskofák helyén már találtam két fillért, miért ne lelhetnék egy pengőt.
Majd kinéztem a szemem, de nem találkoztam a szerencsével.
A többi cigánygyerekek egy dinnyerakás mellett somfordáltak, integettek a dinnye felé, de én most fütyültem rá, más gondom volt.
Tele torokkal kiabált egy ferde szájú kaszakőárus, dicsérve portékáját, ami a kutyának se kellett, mégis ott tolongtak körülötte a ráérő, kíváncsiskodó emberek.
Ötven fillérért ajándék! Tíz évvel tovább él, aki smirgli kaszakövet használ! Magyar parasztok, itt az alkalom! Üvöltözött, habzott a szája, egy ócska kaszát pengetett.
- Idenézzetek, khandel11 parasztok, magyar parasztok, még ilyet nem láttatok.
A kaszaköves mellett Bóber állt, az egyik barátom. Tátott szájjal nézte, hogy borotválja szőrös kezét az ócska kaszával. Egy ilyen követ rá lehetne sózni apámra, de hogy kellene egyet lopni? Ha Bóbernek szólok, hogy csóreljon, megérti az árus, mert a khandel is cigány szó, büdösét jelent.
- Magyar parasztok, khandel parasztok, idenézzetek!
Nézni sem tudtam, ahogy végighúzta kezén a rozsdás kaszát. Sokáig integettem Bóbernak, mire észrevett a tömegben. Vigyorgott, hogy közelebb áll a mutatványoshoz, mint én. Már attól tartottam, a kajszaszájú észreveszi az integetésem, mert Bóber csak a vállát rángatta, nem értett.
- Csáreszko bár12! - szóltam neki cigányul.
A „csáresz" azt jelenti, hogy „nyald", gondoltam, így hátha nem érti meg az árus. Elvett egy kaszakövet, nézegette jobbról-balról, a bazáros félretolta maga elől, mert takarta a mutatványát. Bóber újra visszatolakodott, aztán félénken szájához emelte a követ, mégnyalta, és visszatette.
- Ne zsírozd az árut, Jóska, mert levágom az orrod. Üjra félretolta Bóbert.
Azt hittem, rosszul leszek a méregtől, odavan ötven fillér, már majdnem a zsebemben éreztem. Otthagytam.
Néhány lépéssel odébb színes tollú agyagmadarakat, papírdudát, tarkabarka játékot kínáltak az árusok.
- „Asszonyok, lányok, gyerekek, gyertek a Tónihoz, vegyetek, tizennégyért a bazár, Tóni bácsi licitál" - énekelte rekedt hangon Tóni bácsi.
Közel furakodtam a bazárosasztalhoz, megálltam egy alacsony, pocakos néni mellett, aki kézen fogva sápadt kislányt vonszolt, hogy válasszon magának játékot. A melles köténye zsebéből kikandikáló sárga pénztárca láttán talpig elöntött a forróság, nem hallottam, nem láttam magam körül semmit, csak a pénztárcát. Még egy pillanatig vártam, amíg a tömeg megnyomott, aztán a tárca már az atlétám derekában lapult. Egy hórihorgas parasztlegény furakodott közénk, hangosan kacagó, hosszú copfos lánnyal.
A pénztárcás néni az égimeszelő inggallérjába ragadva kiabált segítségért.
- Ellopták a pénzemet, segítség! Csendőrség, segítség! Ez állt mellettem, tolvaj!
A fiatalember megpróbálta magát kiszabadítani, de a kis kövér asszony kezéből nem tudta. Még a tömegben álltam, amely bezárult a kiabáló asszony és a férfi körül.
- Ütni kell a tolvajt!
Óbégattak, de csak messziről, senki nem merte megközelíteni.
- Hagyja, jóasszony - lépett hozzá Tóni bácsi. - Ez a legény éppen akkor került maga mellé, amikor galléron ragadta. Annak előtte egy barna kendős menyecske állt mellette.
Hát ez a szemtanú. Kár, hogy nem mutatott rá valamelyik asszonyra, majd csak kikaparta volna a szemét. A sápadt kislány ott reszketett anyja mellett, csapzott szőke haja lucskos lett könnyeitől. Sírt az anyja, sírt ő is.
- Jaj, istenem, a kislányomat akartam vinni az orvoshoz, már mindenemet elpusztítottam, mitévő legyek, honnan vegyek pénzt újra! Az utolsó nyolc pengőm volt, megölték a gyermekemet!
A kislány kétségbeesetten nézett körül, azt sem tudta, miről van szó.
Két hüvelykujjammal meghúztam a gumis gatya korcát, a nagy sárga tárca, mint valami patkány, végigfutott a combomon, hang nélkül koppant a lábam fején. Vártam pár percet, aztán lehajolva mindenáron egy bácsi lába között akartam átbújni.
- Ott a buksza! Ott a buksza! - ismételgettem sikító hangon.
A bámulok meglepődve nyitottak utat, felkaptam a tárcát, és színlelt örömmel futottam az asszony felé.
- Néni, ez a maga bukszája?
Az asszony talán nem is szaladt, hanem repült felém.
- Ez, egyem a lelked! - Mosolygott, könnyeitől alig tudta megszámolni a benne levő pénzt.
Átölelt, megcsókolta az arcom.
A fiatalember, akit eddig a nyakánál fogva tartott, sértődötten megrántotta a vállát:
- Máskor nézze meg, kivel áll szemben! Az asszony rá se figyelt, velem foglalkozott.
- Egyem meg a húsod, de ügyes vagy! Áldjon meg az isten, gyermekem!
Hálálkodás közben kivett egy pengőt.
- Nesze, kisfiam, ezt neked adom.
Néztem az asszony kezében a fényes pengőt, jajgatása még a fülemben csengett.
- Na, vedd el! - kínálta újra.
- Nem kell - utasítottam vissza határozottan.
A vézna kislány közelebb lépett hozzám, az öröm egy kis pirosságot adott az arcának, megfogta a kezem, szemeiben biztatás ragyogott. Megfordultam, otthagytam őket. Nem megy ez így, gondoltam.
Jó piac volt, anyám vett vagy tizenöt kiló tollat. Apám két hatalmas dinnyét hozott a kezében.
- Gyere, segíts, legény! - kiáltott messziről.
Máskor cigánykereket hánytam örömömben, most épp hogy eléje cammogtam. Már reggel éreztem, hogy nem lesz jó napom. Álmomban Verge Icukát láttam, anyaszült meztelen, aki már sorba erőszakolta a nagyobb cigányfiúkat. Minden reggel elmondtam Maminak az álmom, most eltitkoltam, mint aki nem álmodott semmit.
Apám előtt gyanúsnak túnt a kedvetlenségem, de nem tudta kiszedni belőlem az okát.
- Hallod, anyja, adhatnánk a fiúnak egy pengőt, nagy szüksége volna rá!
- Jó, majd ha terem.
Anyámtól pénzt! Ha azt mondja, húzasd ki egy egészséges fogadat, könnyebben ráhajlik.
- Itt van húsz fillér - mondta nagylelkűen -, igyatok egy féldecit.
Apám eltette a pénzt.
- Majd a Hangya előtt megállunk.
Kezembe nyomta a hajtószárat. A két fiatal pej leszegett fejjel vágtatott. Apám csak mosolygott mellettem.
- Jól mennek ezek a lovak, hé! - Bólintottam rá, mint a székely gyerek. - Ezeket nem is adjuk el, fiam, késő őszig. A két kehest hajnalban beszereljük, a vén kancát még ma délután megfiatalítjuk, aztán holnap továbbadunk rajtuk Ladányban. Ott jó vásár szokott lenni. Most te árulod a lovakat, azt hiszik rólad, valami parasztgyerek vagy. Ha jó vásárt csinálunk, ősszel egy jó zsírosbőr csizma lesz a díja.
Igen, ha rajtad állna, gondoltam, de a kapitány itt ül a kocsi derekában. Lehet, hogy belém látott az öreg, vagy tán hangosan gondolkodtam, mert hátrapillantott anyámra.
- Szóljon csak bele, az ostornyéllel szakítom be a fejét. Majd amit Hajdú Sándortól örökölt, abban rendezkedjen.
A nagypapának kilenc gyereke van, három fia, hat lánya, aztán hatvankét unokája. Ebből tizenkettő az ő nyakán. A legidősebb fia örökké a börtönben él, Sopronkőhidán csücsül már hat éve. A másik katona. Van harapófogó bőven az öregnél. Kevés örökségre lehet számítani. Na de úgyse igaz, amit apám mond, a végén mégiscsak anyám dönt.
- Állj meg! Hajts lejjebb az útról! Bemegyünk Ginszler úrhoz, nézünk neked nadrágot.
Apám leugrott a kocsiról. Én még gondolkodtam, megéri, hogy leszálljak? Ha anyám azt mondja, nincs nadrágra pénz, akkor csak veszekedés lesz belőle.
- Na gyere már! Mit dévánkozol?
Meg akartam akasztani a gyeplőt, anyám nyúlt érte.
- Majd én megfogom, aztán jó nadrágot válasszatok, kicsi ne legyen!
Meglepett az engedékenysége.
- Jó napot kívánok, Boncza úr - udvariaskodott az öreg zsidó -, tessék parancsolni.
- Valami jó priccses nadrágot adjon ennek a fiúnak, Ginszler úr.
Egy tucat cajgnadrágot tett elénk, aztán néhány darabot a jobb szövetből.
- Próbáld fel!
Kiválasztott egy szürke színűt. Soha nem éreztem magam jól nadrágban, ez jónak látszott, de én a legszívesebben mindig meztelen jártam volna.
- Maradjon rajtad!
Kifizette, aztán elhajtottunk a Hangya kocsmához.
- Nem jössz be, asszony?
- Nem, csak igyekezzetek, éhesek otthon a rajkók!
Tele volt a kocsma potyaleső cigányokkal, nagyot köszöntek apámnak egy féldeci reményében, ö visszaköszönt, aztán kiment a budiba. Oda is csak időtöltésből, percek múlva visszajött, a húsz fillért zsebembe csúsztatta.
- Meleg van most pálinkára, menjünk!
A pénznek jobban örültem, mint a nadrágnak. Ha holnap Ladányban jó vásárunk lesz, ott is kicsalok apámtól vagy ötvenet, aztán már nem sok kell hozzá. Lánytestvéreim irigységből majd letépték a nadrágom, ők csak dinnyét kaptak.
Egész délután égette zsebemet a pénz. Csábított a pesszerelés,13 de féltem, hogy elveszítem. Már rég gondoltam olyan pénz készítésére, amivel soha nem veszíthetek. Nem nehéz, csak két darab kétfillérest úgy kell elvékonyítani, hogy a kettő egy pénz vastagságú legyen, ha ezeket összeragasztom, kifelé a koronával, akkor bárhogy dobom, mindig felül lesz a korona.
De ez a pénz még nincs meg. Lehet, ha játszom, így is nyerek, szerencse dolga. A pesszerelésnek ismertem minden csínját-bínját, de a többit is megkenték minden hájjal. Nehéz köztük okosnak lenni.
Megtapogattam a húsz fillért, szerencse, hogy nem tudják, mennyi pénz lapul a zsebemben, nehéz lenne ellenállni kihívó megjegyzéseiknek. Bulyák állandóan huzakodik velem.
- Ni. . . niiiincs . . . pé . . . péé . . . pénzed . . . ko . . . koooo-mám? Csak ú ... ú ... új nadrágod?
- Igen, ú . . . ú . . . új nadrágom - utánoztam dadogva. -Azért van, mert én nem hugyozom össze, éjjel is kimegyek, nem a vacokba eresztem, mint te.
- Nem baj, de van pénzem, hehehe . . . Egy marék kétfillérest mutatott.
Ezt már tiszta méregből tette.
Én is dühös voltam saját magamra, mért nem vagyok képes négy fillért feláldozni, most egy dobáson elnyerhetném a pénzét. Legalább nem dicsekedne ez a hugyos Bulyák. Úgysem adja az anyjának, pedig nagyon ráférne. Amióta az apja megsüketült, alig látják pénznek színét. Jó prímás volt az öreg. Most már tippan14-szedésből élnek, meg abból, hogy hébe-hóba egy-egy cigánygyereket tanít.
Apám nekem is elég sokat mondta: ha már a lovakat nem szeretem, legalább tanuljak meg muzsikálni. Eszemben sincs, annyit tudok, amennyire szükségem van. Inkább megtanulom a csengőöntést, mihelyt Fardi bácsiék idejönnek. Azzal legalább bejárhatom a világot. Ha megnövök, akkor csengőgyárat alapítok. Fardi bácsiéknak, ha tízszer annyi csengőjük van is, elkel, mert igazán jó hangú csengőt csak a cigányok csinálnak. Azt mondja Mámi, hogy az öreg Fardi fogadásból sarkantyút nyitóit a tojásra. Senki nem tudta utánozni, a gróf egy csikót adott neki érte.
Jó lenne, ha apám is mindent meg tudna csinálni, de ő csak a lovakhoz ért. Igaz, olyan külső hályog nincs, amit le ne venne a ló szeméről, aztán, ha eret kell vágni, vele csináltatják, mert az állatorvos nem vállalja. Most is valami ilyesmiben foglalatoskodott.
Az öreg kanca már összekötözött lábakkal feküdt az udvaron, száját szétfeszítette apám egy nyomott O alakú vassal, amit szájifeszítőnek nevezett.
Úgy dolgozott, minit a fogorvos.
- Hol csavarogsz? - kérdezte tőlem. - Mért nem tartod itt az orrod?
Csurgott róla a veríték.
A szerencsétlen ló nyögött. Anyám egy kilyukasztott edényt tartott a kanca szája felett, hogy vékony vízsugár folyjon a fogakra, amiket apám egymás után elvagdosott olyanra, mint egy hatéves lóé.
A fűrészeléstől égett szaruszag érzett, hiába hűtötték vízzel, csak bemelegedett. A fűrészelés után apám kis vajatokat vésett a fogakba, ezekbe hipermangánszemcséket rakott. A fogászat elég hosszú ideig tartott, minden fogat szabályosan egyforma méretre reszelt, látszott rajta, hogy nem először csinálja. Amikor feloldozták a vén kancát, enni próbált szegény, de a hosszú fogakhoz szokott szájból kihullott a takarmány.
- Na, hé, most válaszd ki, melyik a kanca járlata! - Levél-táicáját elébem tartotta.
- Ez - mondtam.
- Olvasd fel, mikor született!
- Ezerkilencszázhuszonegyben.
- Melyik számot lehet úgy kijavítani a két utolsó közül, hogy ne lásson rajta a javítás?
Egy darabig gondolkodtam, huzigáltam a vállam. Apám nem járt iskolába, mégis tudta, melyik számot milyenre lehet hamisítani.
- Nézd csak az egyest! Abból, ha ügyes vagy, olyan kilencest csinálhatol, mint a másik kilences. Akkor ezerkilencszázhuszonkilencben született, nyolc évvel fiatalabb, mint rendesen. Igaz? Egy ilyen sok iskolát végzett fiúnak hamarabb rá kellene jönnie - mondta szemrehányóan. - Na, rajzolj az egyesből kilencest! De olyan legyen, mint a másik! Vigyázz, oda ne érjen a pennád, ahol írva van, mert az meglátszik! Csak fejet csinálj a kilencesnek! - Végeredményben egy kis félkört kellett az egyeshez rajzolni, meg az alsó szárát bekanyarítani. Olyan jól sikerült, hogy magam is büszke lettem rá.
- Na, így kell ezt! - mondta megelégedve. - Hajnalban beszereljük a két kehest.
A beszerelést már ismertem, többször jártattam kehes lovat. Mikor beadták neki a belindekmagot, utána addig zavartuk, amíg le nem izzadt. Tizennyolc-húsz óráig senki nem állapította meg, hogy kehes. Nem fújtatott, nem köhögött, teljesen letagadta. A belindek nemcsak kehes lovaknak, hanem fogfájásra is jó, akinek lyukas foga van. Csak arra kell vigyázni, hogy le ne nyelje, mert két napig is bolond tőle. Zolién kibírhatatlan büdös tud lenni, szinte hányingert csinál, de amikor megszárad, semmi szaga nincs. A fiatal kehes lovakat végleg kigyógyítja, csak türelem kell hozzá. Sokszor beletelik egy hónap, mire teljesen rendbe jönnek. Van, amelyikben egykét órára lehet elállítani, azt a lovat nem szabad tartani, mielőbb túl kell adni rajta, mert egy szorítás, és megfullad.
Sokfajta lóbetegségnek a gyógyítását megtanultam. A hajfestéket is alig ismerték még, amikor mi már használtuk.
Kerültek hozzánk olyan lovak, amelyeknek a jegyei nem voltak rajta a passzuson, azokat el kellett tüntetni a lóról, mert nem mindig az igazi passzusokkal jártak. Egyszer vettünk egy lovat, amelyikről csak egy hét múlva tudtuk meg, hogy kesely. Bekenték a lábát festékkel. A ló aztán úgy vándorolt egyik kézről a másikra, festett lábbal. Többször megvettük. Apám úgy tett, mintha nem ismerné, jó olcsón megvette, aztán rávizelt a ló lábára, ha nem hajfestékkel kenték be, leázott. Ott helyben visszakérte a vételár felét. A gazdája nem mert ellenkezni, félt, hogy a bíróságon jobban ráfizet. Nem tudom, a vén kanca kit boldogít fiatal ló gyanánt, de aligha lesz benne öröme.
Úgy alkonyattájt lehetett, amikor Hermina néni megitta a zóldányt15. Szerelmes volt Kókába. Az ura börtönben ült, a gyerekek nagyapámnál, ő meg élte világát az emberekkel. Az előző hetekben Kóka már nem ment hozzá, hanem vak Terussal foglalkozott. Minden cigány tudta, hogy faképnél hagyta a nagy orrú Herminát. Annak előtte sem szerette, csak a pénze meg az ennivalója kellett, amit a faluból hozott. Azon az estén mindenki azt hitte Hermina néniről, hogy ittas. Kiállt a cigánytelep közepére dalolni. Körülfogták a cigányok, énekeltek, muzsikáltak neki, sajnálták is, nevették is, tudták, hogy szerelmi bánata van. Egyébként nem lehetett azt mondani, hogy rossz alakja van, csecse, fara még gömbölyödött, pedig nyolc gyereket nevelt neki nagyapám. Sírt, dalolt, úgy tett, mint aki mulat.
- Gyere, Kóka, igyál! - csalogatta hűtlen szeretőjét.
Egy zománcos kancsót lötyögtetett, azt gondolták, bor van benne.
Kókának úszott a nyála az italért, de vak Terus, aki egyébként nagyon jól látott, csak bandzsa volt, mindenáron meg akarta verni Hermina nénit. Sarkára kellett állnia Kókának, hogy a két asszony össze ne menjen. Másként lehet, hogy elfogadja a bort.
„Elválunk egymástól csendben, ahogy illik" - rezegtette a húrokat Tátos. Akkoriban minden szerelmi bánatos ezt énekelte.
Hermina néni csendre intette a zenészeket.
- Isten éltessen mindenkit! - emelte magasra a zománcos kancsót.
- Téged is - mondták a többiek irigységtől szemrehányóan, amikor látták, hogy fenékig kiissza a tartalmát.
Már nem tudta megköszönni a jókívánságot, hátratántorodott, mint aki tényleg részeg, aztán elvágódott, orrán-száján ömlött a vér. Az összes cigány odacsődült.
- Zóldányt ivott - kiáltozták -, tejet, tejet!!!
Felfordult a cigánytelep, mindenki sikított, de legjobban az apró pulyák jajgattak, mert kitépték szájukból az indát, amivel anyjukon csüngtek. Aki hozzáfért, Hermina néni szájába fejte mellét. Apám elhajtott az orvosért, hátha az jobban segít.
Hermina néni Kókának integetett, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a száján. A maró szóda szétroncsolta nyelőcsövét, a vérzés mintha elállt volna, de befelé biztos vérzett.
Az orvos, amikor megérkezett, a kancsóban maradt folyadékot nézte.
- Igen, lúgkő - mondta -, nem tudok rajta segíteni. Adok neki egy injekciót, valahogy vigyétek be a kórházba.
Nagynéném, aki mindenben nagy tudósnak képzelte magát, megpróbálta az orvost jobb belátásra bírni. Doktor úr, hát. . .?
- Mit hát, nincs más lehetőség, fogadjatok valami járművet.
Mindenki apámra nézett.
- Hát - ismételte az orvos - ott még segíthetnek rajta, jó lovaid vannak.
- És ha meghal az úton? Rántott egyet a vállán:
- Mentőt hiába hívok, már délután megpróbáltam egy beteghez, azt mondták, elromlott.
Nem volt mit tenni, felrakták a dunyha ját, párnáját, nagynéném mellé ült, én meg apám mellé, elindultunk.
Hosszú, erdővel szegélyezett út vezetett Dobozon át Gyu-, Iára. A holdsugár áttört az összehajló lombok között, mint egy óriási, tarka hátú kígyó tekergett az út. Kúszó némaságából a kerekek egyenletes pergése riasztotta fel. Egy-egy fácán hangos jajgatással menekült, mint akit üldöznek.
Összeszorult torokkal bújtam apám mellé, hol hideg, hol meleg öntött el a félelemtől.
Hermina néni elaludt az injekció hatására, hátra sem mertem nézni, magam előtt láttam, ahogy vonaglott, és a szájából kibuggyanó vértől vörös lett a réklije.
- Hörög, ne forduljunk vissza? - kérdezte nagynéném. Apám suhintott egyet az ostorral.
- Az orvos azt mondta, hogy a kórházban még segíthetnek rajta.
Egész úton nem esett több szó. Mindnyájan gondolatainkkal voltunk elfoglalva, csak a beteg hörgött egyre hangosabban. Ha meghal, gondoltam, soha nem ülök többet erre a kocsira. A félelem még jobban hatalmába kerített, pedig tudtam, hogy apámnál pisztoly van, de mi az egy halott ellen?
Apám beleizzadt, annyira fogta vissza a lovakat, fújtak, prüszköltek, mint az őrültek. Fél tizenegy lehetett, mire beértünk a kórházba.
Az orvosok csak a fejüket csóválták.
Visszajövet apám belehajtott a Körösbe, lemosta a kocsiról a vért.
- Hajnalra úgyis hazaérünk, nem tesz rosszat a lovaknak sem, legalább felfrissülnek.
Az út mellett jó illatos herét raktunk a kocsira, belefúrtam magam, mint a malacok, de nem jött álom a szememre. Apám sóhajtva mondta:
- Megverte az isten, ahol egy kurva van a világon, megkeseríti maga körül a levegőt is. Nincs a mi fajtánknak párja, azok tüzes vassal égették ki a kurva fenekéből a rosszaságot. De a te bátyádtól, mert olyan, mint Táltos Jankó, azt csinálhatott ez a kosorrú asszony, amit akart. Ez lett a vége, nyolc gyereket hagyott árván.
- Mért most hagyta volna őket árván? - kérdezte nagynéném sértődötten. - Eddig sem törődött velük, csak amíg kiszarta őket, aztán apámék gondoskodtak róluk. Nem óhajtották azok az anyjukat egy percig sem, csak majd az apjuk, ha meghallja ... A tűzbe belement ennek az asszonynak a szavára. Most is miért van bezárva? Nyolcvan fillér árú vasért kapott háromévi dologházat, és már hat éve bent van. Onnan soha nem szabadul, ha legkevesebb szót szól, már megtoldják egy évvel, ö meg nem az az ember, aki megállja, hogy vissza ne beszéljen. Világéletében mindig a semmiért raboskodott, gyümölcsért, tyúkért, fáért. Ott fog elrohadni ő is a börtönben.
Pitymallott, mire hazaértünk.
- Lőttek a vásárnak - mondta apám. - Ezek is elfáradtak - simította végig a leizzadt lovakat.
- Feküdj le, fiam, lesz még vásár máshol is.
A cigányok egy része felébredt a kocsizörgésre, jöttek érdeklődni, mi van az asszonnyal?
- Nincs ott élet, mire bevittük, haldoklott. Az orvosok a fejüket csóválták, kár volt bevinni. Na, de az ember mindig azt hiszi, hogy vannak csodák.
Sem apám, sem a többiek nem tudtak megbarátkozni Hermina néni halálának gondolatával. Pedig tudták, hogy nincs hozzá remény. Megpróbáltak másról beszélni, végül mindig a haldokló asszonyhoz tértek vissza.
Bántott, hogy lemaradtunk a vásárról. Bebújtam Mámi meleg vackába, ő se hunyta le a szemét egész éjjel, aggódott miattunk. Szidta, ahol egy kurva megterem a földön, mert nem tud a vérének parancsolni.
- Ne szidd, Mámi, te is voltál fiatal!
- Voltam, de én ilyet nem csináltam soha.
- Látom - mondtam félálomban -, csak hozzámentél a magyarhoz.
- Ment a pusztulat, fiam, engem erőszakkal vett el.
- Majd ha felébredek, elmondod.
A válaszára nem emlékszem, a dúdolása nagyon távolról még eljutott hozzám, mint kisgyermek kori emlék, egész halványan, nem hallottam, csak éreztem. Alvásból páromat ritkítottam. Kialudtam volna a halat a vízből, ha a nyüzsgő cigánypárizst föl nem kavarja a távirat.
Hermina néni reggelre meghalt.
A legidősebbek sem emlékeztek, hogy valaha is ilyet tett volna cigányasszony. Eseményszámba ment, pedig elég sűrűn járt itt a halál, vitte az apró, zöld, puffadt hasú gyerekeket meg a nagyon öregeket, akikért nem búsult senki. Felkavarta mindenkinek a lelkét, már nem kurvázták, hanem siratták.
Kóka mosott, tiszta ingben indult el a temetésre gyűjteni. Összetörte az eset, nem akart emberek elé kerülni, azonban úgy illett, hogy ő tegye érte a legtöbbet, hisz hozzá állt a legközelebb. Ha ugyan sem a férfiak, sem a nők nem szólták meg. Nem köthette magát olyanhoz, akit nem szeretett. Hogy elszedte a pénzét, meg vele hált? Azt mondják, ha kurva nincs, lator sincs. Sajnálták a megholtat, mást úgysem tehettek, ő is tudhatta, hogy nyolc gyerekkel nem tart örökké a szerelem, annyi koldus kaska meg a világon sincs, ami pótolni tudná.
Könnyen számított a gyerekekkel, mert Hajdú Sándor, a nagyapám, elszedte alóla, mint a kismalacokat.
Szinte a szegénységükből csípték le azt a néhány rézkrajcárt, amiből emberségesebb temetést rendeztek a halottnak. Én is odaadtam a húsz filléremet. A pénzből, ami összegyűlt, nem futotta hazahozatalra, no de áldott a föld mindenütt. Itthon is csak egy gödör meg egy krepp-papír takarná a szerelmét. Az emlékek meg annál hamarább elmúlnak, minél távolabb esnek az embertől.
Nem borult gyászba a telep, a késő nyári esték elmostak mindent. Fél éjszakákat kinn danolásztunk, aztán összeálltak a csapatok, ki-ki a maga bandájával végigjárta a kertet. Jól ismertük a szőlőparcellákat, tudtuk, melyik milyen ízű szőlőt terem. Főként azt, hogy mikor érik. Vegyesen jártunk, fiúk, lányok együtt. Verge Icuka kivételesen jó szolgálatot tett a csoportnak. Úgy vette le az öreg csőszöket a lábukról, ahogy neki tetszett. Nagyon kedvelte a fiúkat, kevés este múlt el, hogy le ne menjen valamelyikkel a vályoggödörbe. Bámulatosan jó természettel áldotta meg az élet, nem válogatott, és a végtelenségig türelmes tudott lenni a legtaknyosabbakkal is. Korához képest nagy gyakorlata volt, mesteri módon szabadította fel a fiúkat. Ki tudja, meddig folytatja, ha egyik délután Ginár nem nyirbálja meg a tekintélyét.
Icuka az udvaron hevert, hanyatt, fejét egy kertiseprűbokor alá dugta. Erősen sütött a nap. Jól megnőttek a bokrok, felsőtestét teljesen eltakarták, csak vastag, meztelen combjai ragyogtak ki, mint egy-egy frissen háncsolt kerítésoszlop. Szeretett ábrándozni, és ilyenkor apjától örökölt hangján úgy öntötte ábrándjait dalba, hogy a kutya is megveszett tőle. Szokása szerint mindig halkan kezdte, válogatta a nótákat, amíg meg nem tetszett neki valamelyik, aztán ha megtalálta, zengett tőle a környék.
Ginár ment a hang irányába. A terebélyes kertiseprűbokrok simogatták csokoládészínű bőrét.
Icuka mezítelen combjait ütemesen nyitogatta, ahogy azt a „Julcsika-Tercsike" nóta meg a maga diktálta ritmus megkövetelte. Látta, hogy Ginár megáll előtte, most aztán istenigazában rázendített, az ütemek már nem érdekelték, amennyire forgócsontjai engedték, szétterpesztette combjait, nagyobb szüneteket hagyott, aztán, mint a kutya, amikor elkapja a feldobott ételt, és csattanva összezárul az állkapcsa, úgy verte össze térdeit.
Ginár egy fej fokhagymát rágcsálva pislantott minden csattanásra. Fonnyadt szája körül ott ült a tüdőbetegség letörölhetetlen, úgyis-mindegy mosolya, amitől jó- vagy rosszkedvét nem lehetett felismerni. Erős kolbászillatot terjesztett maga körül, mert az asztmáját csak fokhagymával tudta könnyíteni.
- Hallod - szólt Icukának -, kilátszik az a nagy torkos állat.
- Aki lássa, rágja, édesebb a szája - énekelte Icuka, egy lére az előző énekkel.
Ginár májfoltos arcáról eltűnt a keserű mosoly, ő már legénynek érezte magát, tenyerébe köpte a bagónak gömbölyített, rágott fokhagymát, és csak úgy vaktában Icuka lába közé csapta. Talán a véletleneknél nincs pontosabb találat, ahogy a lány ijedtében felugrott, a fokhagyma teljesen beszorult. Ginár összehúzott nyakkal eltűnt a bokrok között, igyekezett minél távolabb kerülni az ordítozó lánytól, aki jajveszékelve ugrált, egymásra font lábakkal.
Álmos lustaságából felriadt a telep, de a körésereglett cigányok legnagyobb segítő szándékuk ellenére sem tehettek semmit; olyan helyen fogta, amit nem éppen illett kiteríteni közszemlére.
- Jaj, jaj! Csíp!
Tanácstalanul sajnálkoztak körülötte.
- Darázs vagy kígyó - találgatták a bölcsebbek. - Vinni kell gyorsan a doktorhoz. Nem tréfadolog ez, ebben a nagy gazban mindenféle féreg megfordul, még az életébe is kerülhet.
Verge Margit lélekszakadva tolta húgát egy sáros talicskában az orvoshoz. Nem jártak szerencsével, Bocz doktor megpofozta mindkettőjüket.
Nem kellene neki annyi kolbászt tömni bele, fene a húsodat, akkor nem csípné.
A lépcsőt végigtörölték a fenekükkel, ahogy a doktor kirugdalta őket.
Ez az eset sokáig kísérte Icukát, később már csak fokhagymásseggűnek hívta mindenki. Tönkrementek azok a szép estéi, amelyeket az egyik vagy a másik fiúval eltöltött.
Ginárnak viszont megnőtt a tekintélye, mindenki helyeselte, amit tett, legalább elvett valamit Icuka nagyvérűségéből. Egyébként is nagyon szerették a telepen. Csenevész, tüdőbajos létére tele volt életvidámsággal. A legjobban tudott táncolni. Rajongott a hegedűért, többször megkönnyezték, amikor énekelt. Kicsit rekedtes hangját akaratlanul is irigyelték. Az urak egész éjszakákat elmulatoztak vele, egy úri mulatságból el nem maradhatott.
Abban az időben két vadászcsoport működött, az egyiket Komlódv méltóságos úr vezette, a másikat Rácz igazgató úr. Ginár mindennap megfordult Rácz igazgatónál mint a mindenes vadászmestere, komornyikja, bevásárlója, udvari bohóca. Úgy is mondták, hogy a jobb keze. Ezért ellenszolgáltatásként egy-egy elhasznált ócska ruhával tisztelte meg Ginárt, aki naponta megebédelt nála, és vadászati napokon megkapta a rendes hajtópénzét. A görbe estéket a vadászszerencse rendezte, és ez őt sem hagyta érintetlenül. A vadásztársaság tagjai olyan urak voltak, akik mindennek akkurátusan meg tudták adni a módját.
A tanítási év rég megkezdődött, nehezen viseltem a kötöttséget, mint Mámi a putri fogságát.
De akartam, nem akartam, egy, az enyémnél sokkal erősebb akarat kényszerített. így aztán barátaimmal csak esténként találkoztam. A tanulásban kevés érdekes téma akadt, amiről beszélgetni lehetett, meg nem is érdekelte a fiúkat. Esetenként megkérdezték, mit ettem. Az egészben az ért valamit, hogy az iskola konyháján étkeztem. Hetenként vágtak disznót. Ha ezekről a zsíros napokról beszéltem, szemükben felcsillant a vágyakozás, még soha nem láttak disznótort.
Ök viszont hetenként háromszor eljártak vadászni. Fél éjszakákat beszélgettek a határról mint jól berendezett éléskamráról, ahol dinnyét, gyümölcsöt, szőlőt rogyásig gátlástalanul lehetett enni. Ilyen élmények mellett eltörpültek az én apróka iskolai dolgaim. Állandó szemrehányásokat kaptam, a felnőttek sem értették anyámat, mit akar azzal a sok iskolába járatással, amikor a többi gyerek az őszi vadászatok alkalmával hetenként egy pengő ötvenet is megkeres. Ez engem sem hagyott izgalom nélkül. Anyám hallani sem akarta, hogy egy napra is kimaradjak.
Esténként teljesen függetlenítettem magam, nem szabták meg, mit csináljak. Tanulni nem kellett, a leckét sem kérdezték sem az iskolában, sem odahaza, természetesnek tűnt, hogy én soha nem írom le. Nem is lett volna mire. Könyvnek, füzetnek színét nem láttam. De ha jött a tanfelügyelő bácsi, velem bizonyították az osztály tudását.
A tanító mindig ázzál kezdte:
- Na, halljuk a kis Négust, meg tudja-e mondani, hogy . . .?
És én megmondtam.
- A nadrágon a gomb vasból meg rézből van, és a kétfilléres is, amit a tanfelügyelő bácsi a kezében tart, mert Magyarország gazdag ország, mindene van.
Nekem adta a két fillért.
Rám az iskolai rendszabályok kevésbé vonatkoztak, ezt részben apámnak is köszönhettem. Egyáltalán nem emlékszem vissza, mikor kezdtem el a dohányzást, de biztos, hogy már elsős koromban szívtam. Talán pár hónapja járhattam iskolába, amikor a tanító bácsi eldobott cigarettáját felvettem, és szívni kezdtem.
Kis pajtásaim felháborodva futottak árulkodni, meg sem várva a szünet végét, hogy tettemért, mint affajta szentségtörésért, elnyerjem méltó büntetésem. A többszörösen kilátásba helyezett agyonütés legnagyobb ámulatukra megint elmaradt, pedig már így is idejét múlta. A tanító bácsi csöngetés után kényelmesen felkuporodott a pad tetejére, engem a nyitott kályhaajtó elé állított, aztán megkínált egy Hunniával. A Hunnia közismerten az olyan erős és büdös cigaretták közé tartozott, amivel nemcsak patkányt, hanem görényt is lehetett irtani.
Nem akartam kosarat adni, annak ellenére, hogy jól ismertem víziborjúölő hatását. Szívtam máskor is Hunniát, ha nem volt jobb dolgom. Passzióval eregettem a füstöt, hol az orromon, hol a szájamon. Néha egy-egy füstkarika szabálytalan körvonalai láttán ellenségeimben is felülkerekedett az elismerés, ujjongva követelték ismétlését.
Amikor elszívtam, átnyújtott egy másikat. Megpróbálkoztam a legszerényebb kifejezésekkel tudtára adni, hogy gyomrom és fejem miatt arra már csak a következő szünetben vállalkozom. Nem használt. Az égetett végű nádpálcával rám erőltette.
Elszívtam becsületesen. Az én baráti körömben nem számítottam kezdőnek, mégis úgy éreztem, imbolyog velem a padló.
- Ez figyelmeztető - mondta a tanító bácsi -, ha még egyszer cigarettázol, tízet szívatok el veled.
Komolyan vettem a figyelmeztetést, több éven át csak az utcán és odahaza mertem dohányozni.
Úgy történt, hogy harmadikos koromban új tanító nénit kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Amikor tudomást szerzett egészségtelen életmódomról, néhány helyen beszakította a fejem.
Ezzel a módszerrel apám nem egészen értett egyet. Egyszer és mindenkorra kikérte magának, ha ő nem tiltja nekem a dohányzást, másnak sincs hozzá joga. Lehet, hogy nem éppen ezekkel a szavakkal mondta, de használt. A következő években már senki nem vetette a szememre. Olyan természetesnek tartották, mint azt, hogy Domokos tanító bácsi állandóan részeg.
Éjszakánként moziba jártam, és ha anyám nem vette észre, napokig elkerültem az iskolát. Egyedül ő nem értett egyet önálló életmódommal. Ezért aztán magánügyeimet igyekeztem véka alatt tartani. Nos hát ezzel a határozott tudattal döntöttem el, természetesen magamban, hogy másnap elmegyek nyúlhajtani.
Barátaim legalább úgy ismerték anyám ostoros természetét, mint én, mert ha együtt kapott bennünket, soha nem ismerte meg a saját fiát. Amikor beavattam őket gondolataimba, nem mertek volna mérget venni elhatározásomra. Ami igaz, az igaz, egyszer-kétszer én is fontolóra vettem a dolgot, de az elhamarkodott kijelentés már kötelezett. Este azzal álltam anyám elé, hogy holnap kirándulni megyünk.
- Jól van - mondta, és azon nyomban megkaptam az utasításokat. - Nehogy a fákat masszád! Azt pedig nem akarom hallani, hogy valamerre elcsavarogtál vagy veszekedtél, mert akkor haza ne gyere.
Szürkületkor elhagytam a jó meleg fészket, fázósan lapultam az útszéli árokban, míg barátaim csoportba verődve megérkeztek.
- Hurrá! - kiabálták nagy elismeréssel. Kár lenne tagadnom, a büszkeségtől egy kissé szűkebb lett rajtam az ing.
Az ősz már a végét járta, de a délelőttök még napfényesen sárgállottak, a kusza sugarak szembesütősdi melege már nem izzasztott meg bennünket. Emitt-amott akadt némi dércsípte gyümölcs is, és ha szerét tehettük, nem kíméltük miatta a nadrágot.
Óriási bozótokon, széltépte kukoricatáblákon törtettünk át, hangos happ-happ kiáltásokkal űztük a vadat. Akadt bőven, sokkail több, mint amit le győztek lőni. Ebédre egy elhagyatott tanyaudvarban pihentünk meg.
Véget-hosszat nem érő dicsekedéssel láttak ebédhez az urak, aznapi vadászszerencséjüket nem tudták hova tenni. Azoknak a puskáknak is kijutott a dicséretből, amelyek lépten-nyomon csütörtököt mondtak. Mi türelmesen, félrevonulva vártunk, amíg a vadász és kutyája jóllakik, számolva a maradékra. Ami azt illeti, nem rontottuk el a gyomrunkat. Ebéd után magasra ívelt a jókedv, Ginár szorgalmasan bontogatta az üvegeket, ő volt az urak bennfentese. Rácz igazgató vörösödött a sok bortól, nagyokat röhögött, mint a szomjas ló, ivott.
- Gyertek, dádék - kiáltott felénk -, danoljatok Hojlesz-nak, hadd táncoljon.
Ginárt hívta így. Ugrottunk minden ismétlés nélkül, abban a reményben, hátha leesik valami. Sajnos,nem esett le semmi, de azért fújtuk a talp alá való cigánynótát: „Kinek piros a ruhája, hojle." Erről nevezték el Ginárt Hojlesznak.
- Gyerünk, Hojlesz - kiabálták -, hadd menjen! Üssed, vágjad! Hopp, hopp! - Nagyokat húztak az üvegből. - Appá, appá, hojle, hojle, hojle! - ismetelték az állandóan visszatérő refrént.
Ginár járta, aprította a táncot tüzesen, viharosan. Tenyerével apró ütemeket pergetett lába szárán, csapásai szinte együtt éltek a nóta lélekrázó ritmusával.
- Gyerünk, Hojleszok, hadd menjen! - biztattak bennünket, ök maguk is topogtak, verték lábukat a földhöz, egyre gyorsabb és gyorsabb iramot diktálva, amíg ki nem rugdalták nyelvünk alól a ritmust.
Hojlesz már kifulladt, késett az ütemekkel, csapásai nem csörögtek, és a dal, elveszítve ütempásztorát, valamerre a farkasüvöltés felé rohant. Ginár összeesett. Nem használt a biztatás, elterülve a földön, álarcszerű nevetése alatt arca ráncokba torzult, megpróbált fölkelni, kezei remegve összebicsaklottak, visszahanyatlott a földre. Mi fújtuk tovább, Ginár kidőlésével újra ütemre kaptunk, dübörögtek a hátbaverések, amíg Bóber be nem perdült a körbe. Frissen magasra rúgta maga körül a port. ö félannyi ideig sem bírta, gyorsan kiesett az ütemből, egy ideig kergén forgott, aztán elterült, arcizmaival együtt szemei is félelmetesen rángatóztak. A vadászok nagy kacagásban törtek ki, ahogy Bóber görcsbe merevedett, és szája szögletén habos nyál buborékolt ki. Fölforrt agyukban a bor, fékevesztett röhögéssel kényszerítették a következőt, aki a kezük ügyébe akadt.
- Hojle, hojle!
A cigánygyerekek gyorsan feltalálták magukat, látva, hogy a szórakozó uraknak nem táncolni kell, azon már rég túlitták egymást, hanem összeesni, vonaglani, mint a ledurrantott vadak.
Bóbert valahogy sikerült kihúzni a körből. Rácz igazgató minden kiszédült táncos tiszteletére egy-egy díszlövést adott le hatlövetű Winchesteréből, és ilyenkor égig csapott az üvöltésük.
Dörzsölgettem Bóber szíve környékét, amíg el nem ernyedtek megmerevedett tagjai.
- Vizet! - mondta még magánkívül.
- Vizet? - kérdeztem kétségbeesve. - Honnan? - A számban galuskává gömbölyödött nyáltól alig tudtam beszélni.
- Vizet adjál, komám! - könyörgött, kezemet odaszorítva szíve fölé. Ismertem betegségét, többször magához térítettük egy-egy szaladás után vagy játék közben. Ha könnyei eleredtek, megszűntek görcsei. Most ez a látvány egész másként hatott rám, mint máskor. Állt a tivornya, már csak Bada táncolt, mókásan, nevettetve az urakat, üvöltötték körülötte a hojlét.
- Vizet hozzál! - könyörgött Bóber.
- Kapaszkodj a nyakamba, a kanálisban van víz. Nem lesz semmi baj - biztattam, nehogy újra rosszul legyen. Nehezen felálltam vele, előrekúszva tántorogtam, amíg visszanyertem az egyensúlyomat. Félúton már rogyadoztak inaim, de megnyugtatóan motyogtam, biztattam, mindjárt odaérünk. Az erőlködéstől tüzes karikák táncoltak előttem, nyomást éreztem, mintha fel akarnának repedni a füleim.
Elhallgattak az ütemes üvöltések, Rácz káromkodása megállított. Inkább éreztem, mintsem hallottam, lehet, hogy éppen a nagy csend okozta kíváncsiság fordított hátra: Rácz célzott, a fegyver csöve körül füstkarika jelent meg, aztán csak egy halk dübbenést hallottam, ahogy Bóbert leejtettem a nyakamból. Égető, forró érzés borította el testemet, sűrű ködbe zuhantam, amelynek felejthetetlenül kellemes illatára szétesett minden porcikám. Eltűnt a fáradtság, könnyen, láthatatlanul lebegtem, mintha szürke köd lennék, aztán megszűnt minden velem együtt, csak egy sípolás maradt belőlem, mint amikot kioldanak egy felfújt luftballont. Sem időt, sem fájdalmat nem éreztem, csak a síp szólt, mérhetetlenül, idő nélkül folyt át halk embersuttogásba. A hangok erősödésében újraformálódott a testem, színtelen lángokban égett a húsom, az orromba szúrós ecetszag csapott. Egy zsákon feküdtem meztelenül, Stefán Péter térdelt mellettem, a vadőr, óriási békanyúzó bicskája hegyével vájkálta a testembe fúródott ólmokat.
- Fáj? - kérdezte. Minden kibányászott ólom helyébe ecetet öntött.
- Csíp - mondtam.
- Ezt így szokták, másként könnyen ólommérgezést lehet kapni. Majd ha Ginár visszajön a faluból, bekenjük orvossággal. Nem lesz itt semmi baj - vigasztalt. - Szerencséd, hogy nem közelebbről ért, akkor rosszabb lenne.
Bóber ott sírt mellettem, ő is kapott pár sörétet. Vágtában berobogott a hintó, Ginár meg sem várta, hogy megálljanak a lovak, egy üveg jóddal a kezében leugrott.
Nem szóltál senkinek? - kérdezte Rácz. Ginár úgy tett, mint akinek a fülére ültek, átadta, a jódot Péter bácsinak. A galambtojás nagyságú dudorokat bekenték jóddal, aztán felöltöztettek.
- Na, most kaptok egy-egy pengőt - mondta Rácz -, aztán egy szót se senkinek. Megértettétek?!
Nem válaszoltunk.
- Irt egy szűzmáriás. - Egy darabig farkasszemet nézett velünk, aztán ledobta a földre, gondolva, mindjárt egymást marjuk a kétpengős miatt. Álltunk mozdulatlan.
- Hojlesz, szólj nekik, vegyék fel!
Ginár felvette, aztán teljes erejével elhajította. Rácz elkékült fejjel nekiesett Ginárnak, egyik pofon érte a másikat.
- Te rohadt cigány, kisült tőlem a kenyered!
Ginár felvette agyonviselt, madártollakkal ékesített kalapját, halálsápadtan Kiss Gézához támolygott.
- Nagyságos úr, vitesse haza a gyereket!
Befejeződött a vadászat, Kiss Géza szólt a kocsisnak, csináljon helyet nekem is a vadszállító kocsin.
Odahaza már mindenki tudta, mi történt velem. Tömegesen vártak a telep szélén. Anyám nem kiabált, nem jajgatott, felültettek a kocsira, elvittek az orvoshoz. Kovács doktor meg se nézett.
- Ah, nincs semmi komolyabb baj, két nap múlva rendbe jön. Feküdj le, és ne kelj fel két-három napig.
- Doktor úr, valami gyógyszert nem ad a gyereknek?
- Minek a gyógyszer, mondtam már, hogy nincs semmi baja.
- De csupa seb az egész teste és lázas.
- Mi ez - förmedt anyámra -, te is orvos vagy? Na, mars ki!
A ruhámat a folyosón kellett magamra szednem. Még fel sem szálltunk a kocsira, amikor Mucsi László odalépett hozzánk.
- Jó estét kívánok - köszönt apámnak.
- Jó estét, nagyságos úr - emelte meg apám a kalapját.
- Mi történt a fiúval?
- Meglűtték, nagyságos úr.
- Mit mondott az orvos?
Itt anyám vette át a szót. Kiismerhetetlen változékonyságával úgy tudott a csendes hallgatásból eszelősségbe átcsapni, mint derült égből az istennyila. Mucsi nagyságos úr csak hallgatta anyám féktelen nyelvének pergését, ami egyáltalán nem dicsérte Kovács doktort. Nyilvánvaló, hogy Rácz igazgató megelőzött bennünket.
- Na, jól van - nyugtatta anyámat -, hajtsatok Bocz doktor úrhoz, majd ott megbeszéljük.
Nem nagy bizalommal indultunk, ismertük az általánosan bolondnak mondott doktort. Azt viszont nem tudtuk, hogy Mucsi és ő külön úri társasághoz tartoznak, és a két vadászcsoport tagjai nem nagyon férnek meg egymással az úri kaszinóban.
Két orvosa volt a falunak, mind a kettő kötözni való őrült.
Doktor Kovács Imrét, a Rácz-féle társaság tagját, egész orvosi praxisa alatt legjobban a futball érdekelte. Volt rá eset, hogy a foghúzásra váró beteg tátott szájjal várta végig, amíg a doktor úr a futballmeccsről hazajött. Vagy a receptre két pár futballcipőt írt.
Intézője volt a helyi sportkörnek.
Vitéz Nagy Bocz Elek épp az ellentéte volt, utálta a futballt, de szenvedélyesen vadászott. Mint a Komlódy méltóságos úr vadászkörének tagja, kötelességének tartotta, hogy amivel csak tud, borsot törjön a másik csoport orra alá. Most rajtam keresztül erre alkalom kínálkozott, nem is akármilyen.
Ezt csak akkor tudtuk meg, amikor Mucsi protekciójával meglepően jó fogadtatásban részesültünk a doktornál. Egy kis hízelgő szemrehányást is tett, amiért nem őt kerestük fel először.
Anyám arra hivatkozott, azt nézte, melyiküket éri el előbb, mert a sebesülés súlyosnak látszik.
- Súlyos? Nagyon súlyos - ragadta meg a szót -, én mondom, hogy nagyon súlyos, és ez drága lesz Rácz Jóskának. Azt hiszem - fordult Mucsihoz -, ez volt az utolsó lövése.
Előbb belém nyomott két injekciót, aztán egy hatalmas tűvel sorra kotort minden sebet. A maradék ólmot, amit elért, beleszedte egy gyógyszeres fiolába. Ordítani nem mertem, csak markoltam a csikónak nevezett műtőasztalt, minden pillanatban közel voltam ahhoz, hogy bepisilek. Legalább egy óráig turkálta a sebeket. Megállapította, hogy a bal oldalamon hetvenhárom egy centiméter mélységű lőtt seb van, ami sürgős orvosi beavatkozást kíván, állapotom életveszélyes, és az ólommérgezés lehetősége fennáll.
A látlevélre saját maga ragasztott bélyeget.
- Még ma éjjel be kell hozatni a fegyverét! - javasolta Mucsi.
- Ez csak természetes. Ilyen ember kezében nem maradhat fegyver, ki vállalna érte felelősséget.
Bekente a sebeket fehér kenőccsel, aztán átküldött a csendőrségre. Ott kis híján kikaptam, Bacsa még nem felejtette el, hogy valaha lucernát loptam. De megjelent Komlódy méltóságos úr Bocz doktor kíséretében, és minden más irányba fordult. A jegyzőkönyvet csak alá kellett írni. Szigorúan megparancsolta anyámnak, hogy egyezkedni csak az ő jelenlétében szabad.
Másnap erősen belázasodtam, a doktor két újabb injekcióval próbált megnyugtatni. Rácz igazgató szobalánya óránként jött hozzánk, apámat hívatta, de ő egész délelőtt nem volt odahaza. A doktor sugalmazására délután visszaüzente, hogy nem ér rá.
Este Rácz személyesen jött el hozzánk.
Apám nagyon nyugodtnak látszott, annak ellenére, hogy délután zsebre vágta a pisztolyt, azzal a szándékkal, hogy Rácz igazgatót agyonlövi, ha meghalok.
Azt mondták, nagyon rosszul áll a szénám. Az egészből semmit nem tudtam, csak azt éreztem, hogy meghalok a szomjúságtól.
Senkit nem engedtem magam mellé Mamin kívül. Titokban megnedvesítette a kendője sarkát pálinkával, hogy láztól megduzzadt, cserepes számat megpuhítsa. Aztán nemcsak kívül, hanem belül is megtörölgette.
A fejemnél ült leeresztett hajjal, fáradhatatlanul mormolt cigányul egy imát, amiben bűnbánástól az áldozatígérésig minden volt. Az ellenségeinkre szórt átkokat mmdig a Miatyánk első sora követte. Amaro dad Devla, kon szan and o cséri.16 A többit rögtönözte. Nehéznek éreztem a fejem, szememet nem tudtam nyitva tartani. Az injekció hatása alatt még órákig bódultan feküdtem, aztán egy jó alvás után könnyebben éreztem magam.
Lámpagyújtás ideje lehetett, amikor Rácz, megunva az üzengetést, eljött. Egészen más volt az arca, mint amilyennek eddig ismertük. Nem lehetett könnyű napja.
A fegyverét elkobozta a csendőrség, meg aztán neki sem volt mindegy, mi lesz a sorsom.
Ginárt kora reggel magához hívatta, nyilván, hogy hírt vigyen az állapotomról.
Este már nem bírta idegekkel.
Még a telep szélén járhatott, amikor anyám kezdte köszörülni a nyelvét.
- Jöjjön csak ide, ezzel a fazékkal verem szét a fejét. Éppen az edényeket mosta.
- Na, vidd ki innen az edényeket, ne karattyolj annyit -szólt rá apám. - Aztán nem szeretném, ha a nyelved behallana!
- Te is rendesen beszélj az igazgatóval - fordult hozzám -, mégiscsak művelt ember.
Rácz kellemetlenül érezhette magát, amíg átjött a telepen, elég sok durva megjegyzést kellett lenyelnie. Kertelés nélkül az arcába mondták: Te gyilkos, megölünk, ha a gyerek meghal!
Nem lehetett rajta csodálkozni, hogy alig találta nálunk a kilincset. A falut keresztben-hosszában átjárta a hír, hogy Rácz agyonlőtt egy cigánygyereket, már kint van a hullaházban.
Apám hellyel kínálta, aztán kiment.
Mámi a fejemnél ült, mint egy vén bagoly, nem szólt, csak a hajam simogatta.
Rácz nyomasztónak érezhette a csendet, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Sokáig izgett-mozgott, míg végül is nagyon bátortalanul megkérdezte:
- Hogy van a gyerek?
- Így - mondta Mámi szomorúan.
Egyáltalán nem lehetett okosabb a választól, de legalább megtört a csend. Már engem is idegesített, csak lestem a takaró alól, nyaltam a számat, ami akkorára nőtt, mint egy májas hurka.
- Milyen gyógyszert kap?
- Ott van - mutatott a vakablakra -, a szagától is meg lehet betegedni.
Anyám bejött, vizes ruhát tett a homlokomra, aztán szó nékül kiment.
Azon gondolkodtam, apám miért nincs itt. Egy félóra is eltelt, mire bejött.
- Hát így vagyunk, uram. Gondolom, jól megnézte, mit csinált.
Rácz csak a fejével bólogatott.
- Én is vadásztam emberekre, csakhogy a háborúban.
- Mivel lehetne helyrehozni? - Az igazgató hangja nagyon bátortalanul csengett, tekintete még mindig a vakablakon járt.
- Ha meggyógyul, szerencséje van, igazgató úr. Két fiam halt meg, és nem volt kin bosszút állni. Talán lehetett volna, talán nem.
- Igaza van - mondta Rácz halálsápadtan.
- Azok az emberek vagyunk, akik sok mindent el tudunk tűrni, de van, amikor minden megtelik, és nem fér bele semmi. - Ezeket a szavakat apám úgy mondta, mintha nem is Rácz igazgatónak szólna.
- Meglátják, ha a sebláz elmúlik, nem lesz semmi baj -próbálta vigasztalni az öreget.
- Isten kezében vagyunk.
- Ügy van - helyeselte Rácz -, de szeretnék valamiben segíteni, hogy a gyerek meggyógyuljon. Aztán, ha az állapota megváltozik, gondolom, szót értünk.
Apám elnyelt valami goromba szót, mert csak ennyit mondott:
- A bíróság dolga, nem az enyém.
- Igen, igen ... de ha a bíróság a felekre bízza a döntést? Hajlandók lesznek kiegyezni egy bizonyos összegű fájdalomdíjban?
Apám tudta ugyan, hogy Rácz miért keresett fel minket, mégis meglepte az ajánlat.
- Nézze, uram - mondta elsápadva -, az élet sok mindenre megtanított, főleg arra, hogy jó emberismerő legyek. Nagyon csalódottnak érezném magam, ha tévednék.
- Nem értem, mi köze ennek a mi ügyünkhöz?
- Sajnálom, uram, de azt tudnia kellene, hogy nem velünk áll szemben.
- Hanem?
- Önhöz méltóbb ellenfelekkel. Gondolja, hogy akár az első lépést meg tudjuk tenni magunktól? Már Kovács doktornál befejeződött volna az ügy. Mit számít egy koszos cigánygyerek? Most is csak arra jó, hogy önök bosszút álljanak egymáson. Nagyon lekötelezett Bocz doktor úr, mert talán megmentette a fiamat, de vajon ez a lényeg, vagy az, hogy magától elvegyék a puskát?
Mind a ketten elhallgattak, sok minden fordulhatott meg Rácz igazgató fejében, mert nagyon messzire nézett.
- Gondolja - szólalt meg nagy sokára -, hogy ők borzolták fel az ügyet?
- Biztos vagyok benne. Egyébként tudja, mit mondott volna? Azért beteg a gyerek, mert a budi háta mögé jár szarni. Ezt mondja minden cigánynak, miért lettünk volna mi kivételek.
- Járt maga iskolába?
- Nem jártam, uram, de ne higgye, hogy ez teljes vakságot jelent, talán mi is emberek vagyunk.
- Ne értsen félre, én tanító vagyok, nem szoktam ember és ember között különbséget tenni. Ezt Hojlesz is megmondhatja.
Ginár a sparhelt mellett állt lesütött szemmel.
- A Hojlesz? - apám sokáig nézte Ginárt. - Igen, meg tudná mondani.
Ha valamiért ideges volt, olyankor a pipába mindig beljebb akarta nyomni a szárat.
- Állítom, hogy az igazgató úr nem lőtte volna le a kutyáját, ha nem ugrik az első füttyentésre, de egy cigányt, aki elrontotta a játékát, kutyának sem nézte . . . Tudja, ki volt az én apám? Boncza János méltóságos úr. Erőszakgyerek vagyok. Egyszer arrafelé jártunk, semmit nem akart anyám, csak megmutatni azt az embert, akiről elneveztek. De a méltóságos apám korbáccsal vert ki bennünket, és összemaratott a kutyákkal.
Mit tehettünk, és kihez mehettünk panaszra?
- Olyan a mi igazságunk, mint a koldus köpenye - mondta apám sóhajtva -, a sok folttól és kosztól nem látszik a posztó.
- Nézze, jóember, én elismerem, hogy igazuk van. Ezért szeretném valamivel kárpótolni magukat.
- Mivel gondolja, igazgató úr, pénzzel?
- Igen, mással aligha tudnám. Szegény emberek, ráfér magukra . . . meg, hogy ne haragudjunk egymásra - még egy engesztelő mosollyal is megtoldotta.
- Szegény emberek vagyunk, ez igaz, de annyira nem, hogy a gyerekünk vére árán csak egy fillér értékűt is le tudjunk nyelni. Az meg, hogy haragszunk vagy nem, mit jelent önnek . . .? Intézzék el egymás közt. Ha két magukfajta ember összevesz, mindig egy harmadik issza meg a levét. Ne kívánja tőlünk, hogy mi legyünk azok. Ha Bocz doktor megtudja, hogy magával tárgyaltunk, be sem enged többé a rendelőjébe.
Az egészből alig értettem valamit. Nem tetszett a csendes beszélgetésük. Miért nem pofozza meg Rácz Jóskát? Nem lehetett rajta eligazodni. Máskor kis dolgokért is pofon verte anyámat, ezzel meg olyan szépen beszél, pedig majdnem agyonlőtt.
Beszélgetésük egyre inkább eltávolodott az eredeti témától, mintha eltévedtek volna. Apám beszélt, Rácz néha kérdezett.
Észre sem vettük, hogy tele lett a putri. Anyám is bejött, de nem szólt bele a beszélgetésbe, csak engem molesztált egy darab kenyérrel.
A legkisebb húgom mindenáron a fülembe akarta dugni a lába ujját, mintha az már nem fért volna el a vackon.
A gyenge petróleumlámpa fényénél még sötétebbnek látszott a cigányok arca, olyan föld színűek voltak. Fekete szemük ragyogása átszelte a füstös levegőt.
Virrasztás alkalmával szoktak ennyien lenni. Éppolyan suttogva beszéltek, mint amikor a halott lelki nyugalmát féltik, hogy meg ne zavarják.
Apám néha körülj ártatta tekintetét, helyeslést vagy bólintást várt, aztán mondta, szinte kifogyhatatlanul.
Tisztelték az öreget, nem beszélt feleslegesen, amit mondott, abban senki sem kételkedett.
Ritka alkalom cigányoknál az ilyen találkozás. Az itt elhangzott témák messze túllépték az egyszerű család és kenyér határait. Apám nem tett szemrehányást, nem is alázkodott meg, de keserű igazságaitól az igazgató úr sokszor elpirult. Kénytelen volt azokra a szavakra is bólogatni, melyek közvetlenül őt érintették.
- Kiegyezni jöttem - mondta, mintha most ébredt volna -, de látom, igazuk van. Nem érné meg, hogy ügyvédhez menjünk, maguk is a bosszú áldozatai lennének. Megvárjuk, amíg a legény jobban lesz.
Apám is így szokta mondani, de az más. Egyáltalán nem tetszett az igazgató hízelgő beszéde.
- Most hatodikos a fiú, ugye? - kérdezte, felém pislantva, Rácz.
- Igen - mondta apám.
- Minden évben az állam költségén egy-két szegény gyereket gimnáziumba küldünk azok közül, akik jó tanulók, vagy valamiben tehetségesnek látszanak. Ha akarják, akkor a fiút előjegyzem továbbtanulásra.
Na csak ez hiányzik, gondoltam, így is alig várom, hogy megszabaduljak az iskolától.
Apám anyámra nézett, akinek ragyogni kezdett a szeme, oda sem figyelve, hogy én akarom vagy nem, csak a kendőjét igazgatta zavarában.
- Erre már mink is gondoltunk, igazgató úr - mondta megilletődve -, bizony, ha lehetne, elküldenénk felső iskolára, nem bánnánk, ha mink rongyokban járnánk is, csak tudnánk kitaníttatni. De én nem nagyon hiszem, hogy cigánygyereket felvegyenek oda.
Az utolsó szavaknál elszomorodott.
- Ezt bízza rám - nyugtatta Rácz -, csak szeressen tanulni. Akkor semmi hiba, gondoltam, mert én aztán nem szeretek.
- Na arról majd én gondoskodok - nézett rám anyám fenyegetően, mintha kitalálta volna a gondolatomat.
A szavak hallatára nagyon elszomorodtam. Nem elég, hogy majdnem agyonlőtt a tisztelt igazgató úr, most egy másik iskólát akar a nyakamba akasztani. Ez az ember mindenképpen el akar pusztítani.
Sokáig nem tudtam aludni. Lehet, hogy nem kell készpénznek venni, amit Rácz ígért, de anyámnak bogarat tett a fülébe, most már nem nyugszik, amíg véghez nem viszi vágyálmát.
Hányszor fenyegetett azzal, hogy odaad kovácsinasnak vagy asztalosnak. Most meg bele is pusztulna, ha nem tanulnék tovább. Még reménykedtem abban, hogy addig majdnem egy év van hátra. Talán egy hónap is beletelik, mire iskolába mehetek, ha megbukok, mit tudnak csinálni? Ennek reményében, ha nehezen is, de elnyomott az álom.
Jegyzetek:
|
|