|
|
Csendesek voltak a késő őszi sárba fulladt éjszakák. Amióta Hermina néni visszajár, megszűntek az éjszakai tivornyák. Mindenki behúzódik a putriba, naplemente után már félrevaló dolgukra sem mernek kimenni a cigányok.
Az öreg Éva a szomszéd házban lakott, minden éjjel látta, amikor Hermina néni szelleme megérkezik. Tiszta fehérben jár, egy fehér krepp-papír szemfedővel a nyakában, ami csak a hasáig ér, nagy, hosszú, fehér lábain úgy csörögnek a körmök, mint amikor kavicsot szórnak.
Éjjelenként az edényei között kutat, keres valamit, biztosan a zománcos kancsóját, amiből megitta a lúgkövet.
Azt pedig hiába keresi, még akkor elvitték a csendőrök.
A cigányok megpróbáltak egy ugyanolyan kancsót adni helyette, igaz, hogy csak bedobták a pitarába, amelynek nem volt ajtaja, mert a házába fényes nappal sem mertek bemenni.
Ügy látszik, nem kellett neki.
Nem könnyű egy halottat félrevezetni, az még az emberek gondolatát is tudja.
A zenészek éjjel messze kikerültek a csordalegelőre, nehogy megközelítsék a telep szélén álló házat.
Már alig akadt cigány, akit a halott asszony meg ne kísértett volna.
Szinte kivétel nélkül mindenki látta.
Nincs annyi pénz a világon, amennyiért valaki bemerészkedne lámpagyújtás után a házába.
De olyan cigány sem, aki éjfél után ki merne mozdulni a sajátjából. A kísértő szellem éjszakánként bezörgetett az ablakon, az eltorlaszolt vagy bereteszelt kunyhók ajtaját feszegette, úgy ugrott keresztül a háztetőkön, mintha nem is lennének.
Ha nappal kiejtették a nevét, akkor is végigfutott a hideg a hátakon. Bodré, mert ez volt a gúnyneve, rettegésben tartott mindenkit. Csak telne már le a kilenc hét, sóhajtoztak, mert addig mindig búcsúzik, még az elhullott hajszálaitól is.
Miután Rácz igazgató elment tőlünk, apámék még sokáig beszélgettek, meghányták-vetették a dolgot. A végén még sajnálták is az igazgatót.
Estétől reggelig égett nálunk a lámpa, félig leszítva, hogy a világosság ne zavarjon bennünket.
Apró gyerekek voltak, bármelyik felébredhetett, és a gyufát sem adták ingyen.
Apám a zsebóráját lefekvés előtt felakasztotta a szegre. Öreg jószág lehetett, mert mindig igazítani kellett a vonat fütyüléséhez. Apám minden este kivette a pisztolyát a kanapé alól, és a feje alá tette. Nem volt rá engedélye, de nem tudott nélküle meglenni.
- Vásárokra járó ember vagyok - mondta, sokat járok éjszaka, nem lehet tudni, mikor találkozom rossz szándékú- emberekkel. Jó, ha van, ami bátorságot ad.
A csendőrök néhányszor feldúlták már a pisztolyért a putrit, de nem találták, pedig csak a kanapét kellett volna felfordítaniuk, mindig a pereme mögött csüngött egy szegen.
Már mindenki aludt, amikor valaki megkopogtatta az ajtót. A kopogás nem volt hangos, hanem apró, sűrű. Nagyon a számra állt, hogy megkérdezzem, ki az, de eszembe jutott Hermina néni, és inkább nem szóltam.
Néhány perc múlva hangosabb lett a kopogás, mintha egy kemény tárggyal ütögetnék az ajtót.
Félelmemben beleragadtam Mámi szoknyájába, aki a fejemnél elborulva aludt. Pillanatok alatt kivert az izzadság, hallottam, hogy a gyenge deszkákból tákolt ajtó recseg.
- Apám! - ordítottam, aztán belebújtam a takaróba.
Az öreg felült, előbb azt hitte, álmodta a kiáltást, de a szi-pogásra odajött hozzám.
- Rosszul vagy megint?
- Nem - mondtam fogvacogva. - Hermina néni be akar jönni.
Alighogy elsuttogtam, óriási dübbenésekkel már a háztetőt döngette. Megdermedve néztünk a hang irányába, ahogy apró lóvágtához hasonlóan oda-vissza járt a ház gerincén.
Apám kikapta feje alól a pisztolyt, és mellém kuporodott.
- Az előbb a konyhaajtót feszegette - suttogtam. Rengett belül a ház, vártuk, melyik pillanatban szakítja be. Én egyre Mámi szoknyáját rángattam. Mit ér a pisztoly egy halottal szemben, őt már nem lehet agyonlőni, de Mámi biztos el tudja küldeni. Mi soha nem bántottuk Hermina nénit.
Csak á lábát tudnám Maminak idehúzni, gondoltam, megharapnám, mert másként nem fog felébredni. Biztos álmot hagyott rá a halott.
Mindenki horkolt, csak mi hallgatóztunk, alig mertünk lélegzetet venni, vártuk, mikor ront be. Apám lövésre készen tartotta a pisztolyt, de benne sem dühöngött a bátorság.
Végre Mámi felriadt, amikor majdnem bekaptam a lábujját.
- Mi az? - kilencvenéves létére elég fürgén ült fel, az arcomat kezdte simogatni, de érezni lehetett, hogy félig alszik. Hiába suttogtam neki, rám se figyelt, vizes ruháról meg pálinkáról beszélt.
Ablakunk egyetlen üvegkarikából állt; amikor a dübörgés megszűnt, apám feljebb szította a lámpát, hirtelen az ablakra célzott, de mielőtt elsütötte volna a pisztolyt, eltűnt a leselkedő.
Egy pillanatra én is láttam a lámpa megvilágította mész-színű arcát, amit sűrű szőr borított. Még a szaladást is hallottam, cuppogott a sár, amikor elfutott az ablaktól.
A hirtelen világosság Mámi szeméből kiverte az álmot. Ijedten kérdezte, mi történt.
- Ez a kosorrú asszony minket is megkeresett.
Apámnak remegett a hangja.
- Hány óra? - kérdezte Mámi.
- Fél egy.
- Hagyd a bánatba fiam, a rosszakkal úgysem tudsz semmit csinálni. Ott esteledjen, ahol virrad. Feküdj le nyugodtan, majd elátkozom én a háztól, ne féljetek, nem jön ide többet.
Levette a felső szoknyáját, réklijét, közben elmondta a szelleműző varázsszavakat: - Mit állsz, mit vársz, miért kísértesz bennünket, minden jó lélek dicséri az urat, hát te miért nem dicséred?
Aztán magára szedte a ruháit, a visszájával kifelé fordítva. Jóformán be sem fejezte a fordított öltözködést, amikor az apró kopogás újra hallatszott.
- Itt van - mondtam halálos rémülettel, azt hittem, kiugrik a szívem a félelemtől.
Apám megmerevedett a vacok szélén, a kopogás többször megismétlődött.
- Kelj fel, Hajdú Sanyi tegyen rajtad erőszakot! - bökte oldalba anyámat, aki tátott szájjal horkolt.
- Mi az, mi az? - riadt fel.
Amit magyarázatkéni elmondott neki apám, azt nem illik leírni.
- Kelj föl, hozd a lámpát! Előreszegezett pisztollyal elindult az ajtó felé.
Anyám úgy ment utána lámpával a kezében, mint egy alvajáró. Semmivel sem volt szebb látvány, mint Hermina néni a fehér krepp-papír szemfedővel.
Annyi erőm volt, hogy Mamihoz bújjak, ö rendületlenül mondta átkait, imával és sóhajokkal vegyítve.
A ház ajtaját egy tolózárral reteszeltük be éjszakára.
Nedves idő esetén annyira bedagadt, hogy sokszor gondot okozott a kirángatása.
Apám káromkodott, majd kitépte ajtófelestől.
A konyhaajtó már könnyebben nyílt, de egy lélek sem volt kint.
Anyám gondolkodás nélkül követte, bevilágított az istállóba, aztán paprikás hangulatban került elő, mint akinek kiverték szeméből az álmot.
- Miért vagy annyira megijedve? - kérdezte apámtól, aki falfehéren megállt a sparhelt előtt.
Anyám nem tudott semmit, csak akkor izzadt meg, amikor nagy dörrenéssel beszakították a konyhaajtót.
- Mi az?
- Hermina - mondta apám egykedvűen, lemondva a szellemüldözésről.
- Hermina? - csak most fogta fel, mi történik körülötte. Rám nézett, reszketve tapadtam Mamihoz, aki kifordított maskarájában, önmagától megtépázott hajjal hányta rám a keresztet.
Apám leeresztett karokkal állt, összetörve, tehetetlenül. Anyám kikapta kezéből a pisztolyt, mire észhez tértünk, már kint volt a házból. Egy dörrenés hallatszott, aztán fájdalmas, gyermeksíráshoz hasonló hang.
- A fene egyen meg gazdástól.
A cigányok kitódultak putrijaikból.
- Ki volt az, Boncza? - kiabáltak.
Apám állt szóitanul, a földöntúli hatalmaktól inába szállt bátorsággal, rájuk sem figyelt, eszelősen bámulta a fehér kecske tetemét.
A putrijaikból kicsődült cigányok nagyon bátortalanul közeledtek, messziről panaszkodtak, hogy egész éjjel a házak tetején mászkált.
- Engem is imajdnem felöklelt - szidta anyám -, pedig egypár este elostoroztam a háztól.
A kecske reggelig az udvaron hevert, várták, majd csak jelentkezik a gazdája. De senki nem jelentkezett.
Apám közre akarta adni, de senki nem hitte, hogy a kecske nem rossz lélek.
Éva néni nyilván ezt a hófehér szemfedős alakot látta a lakatlan putriban, amint a félredobált edények között keresett valamit.
Még többször álmodtam azután is Hermina nénivel, de már korántsem féltem annyira, mint azon az éjszakán.
Három hét múlva teljesen rendbe jöttem, csak akkor ugrottam az ágyba, ha jött az orvos. Nagyon lelkiismeretesen kezelt, és szorgalmasan jegyezte, hányszor jött el hozzánk. Nem érdektelenül, később Rácz elmondta, hogy százpengős orvosi számlát kellett kifizetnie.
Mikulásra kaptam egy pár új bakancsot. Nem kis öröm volt, hát még apámnak. Addig ugyanis az ő csizmáját hordtam esténként a jégre, ezért hetenként új patkót kellett ráveretni. Arról nem is beszélve, hányszor merítettem vízbe. Nem mindig bírt meg a jég, de ki látta azt éjjel.
A nyűhetetlennek látszó bakancsot egy hét múlva el kellett vinni javíttatni, leázott a talpa. Később apám maga tákolgatta. Mire igazán hideg lett, elnyűttem a cipőt.
Amióta gimnáziumi felvételt ígértek, elmúlt a jó életem, tanulni kellett. Szigorú házirendhez kötött anyám. Elővette a kaszni fiókjából az iskola által használatra kiadott könyvet, most már nem számított, hogy hetven fillérbe kerül. Egyébként csak akkor láttam, amikor ideadták, meg amikor vissza kellett adni. Ezek a könyvek évenként vándoroltak egyik kézből a másikba, azt hiszem, senki nem forgatta őket, mert ha bajuk történt, irgalmatlanul behajtották az árukat.
Az első napokban még érdekelt. Végignéztem az egész könyvet, a régi tananyagban sok újdonságot találtam, de néhány hét múlva azt is tudtam, mi hányadik oldalon van.
Azok a napok hoztak változatosságot, amikor anyám visszakérdezett. Szigorú tanító lett volna. Kezébe vette a könyvet, aztán szóról szóra kérte, úgy, ahogy le volt írva. Két lehetőség volt: vagy tudtam, és öt cigarettát kaptam, vagy nem, és elmaradt a cigaretta. Igyekeztem elkerülni a kellemetlenségeket, mert az elmulasztott anyagot anyám odacsapta a másnapihoz. Szabad mozgásomban az gátolt, hogy csupán este tudtam megkaparintani valami érdemesebb lábbelit. A telepet körülfogó gödrök mesés jégpályáikkal csábítottak. Gyakran előfordult, hogy nem tudtam ellenállni vágyaimnak, mezítlábra kötöttem fel a fakorcsolyát, aztán amíg bírtam, száguldoztam. A bölcs természet tudta, hogy nincs cipőm. Nem élt vissza lehetőségeivel, a náthát vagy köhögést nem ismertem. Ha a mezítlábas csúszkáláskor felhasogatta lábam a jég, vagy ha véresre dörzsölte a nagy csizma, kitelt a maga foltjából.
Kárpótoltak mindenért az ezüstfényű éjszakák.
Suhantam a tükörsima jégen, szabályos hatosokat húztam a kovácsolt patkóval, szinte vihart kavartam magam körül, elszabadult csikó vágtáját utánoztam, ha a kiálló jégdarabkák miatt végigtöröltem a nadrágom fenekével a jeget, tízszer megismételtem, amíg úgy nem sikerült, ahogy én szerettem.
Nem bírtak letörni a kudarcok. Két szó visszhangzott bennem, „akarni" vagy „nem akarni". És ha akartam, nem ismertem korlátokat, gátat vagy akadályt, csak a célommal törődtem.
Ennek aztán elég sokszor éreztem a visszahatását. A célt ugyan elértem, de utána gondolkodhattam, mi lett volna jobb, saját érdekemben lemondani, vagy . . .?
Sajnos ezek a gondolatok legtöbbször későn jelentkeztek. Ha este kitettem hazulról a lábam, a hajnal vetett haza, étlen csavarogtam végig a telep kunyhóit.
Általában este főztek mindenhol, kevés este talált otthon az evés ideje. Sokszor korgó gyomorral hallgatóztam az öreg Khandi ajtaja előtt, ahonnan a hézagos ajtóhasadékokon átszivárgó kellemes gőzből főtthússzag áradt.
Mindig számolnom kellett a támadással, ha apám vagy anyám ott fogott, mert nem akartam elmaradni egy érdekes élménytől, amit kár lett volna elmulasztani egy evésért.
Az öreg Khandi apámról unokanagybátyám, anyámról sógorom volt. Ősztől tavaszig tollfosztással foglalkozott. Kunyhója egyetlen olyan helye volt a telepnek, ahová mindenki eljárhatott, és nem kellett sajnálnia az átvirrasztott éjszakát. Nóták, táncok, játékok és mesék váltották egymást, mint az örök vigadóban. Néha nem akadt tenyérnyi hely, pedig nem a kis putrik közé tartozott. Khandi kis termetét, ősz haját és szakállát tekintély övezte. Talán nem is csak a korát tisztelték, hanem határtalan fantáziáját. Minden este más és más történeteket öntött belénk. Elbeszélései estétől reggelig tartottak, tele izgalmas kalandokkal, vitézséggel és szerelemmel.
Áhítattal hallgattuk, egy percig nem kételkedett senki a történet valódiságában. Hittük, mert nekünk éppen csak annyit nyújtott az élet, hogy szűkösen elfértünk egymás mellett; át kellett menekülnünk egy másik világba, ahol óriások éltek, bűbájos öregasszonyok nyargalták a seprűt, és jó vagy rossz szellemek döntöttek sorsunk felett.
Hittük, hogy az a világ létezik, képzeletben ott futkostak táltos lovaink a narancsszínű nap birodalmában, ahol eleven karddal, melyet a bőrünk alól húztunk ki, szembeszálltunk a sárkányokkal is. Alig vártuk az estét, hogy beleringassuk magunkat rejtelmes világába, megszűntünk létezni, mert vágyaink zavartalanul követhették a mesék csodálatos tájait.
Féltünk, és. szerettük azt a világot, szellemeket idéztünk, hogy hírt hozzanak róla, mert szűk világunkban sem hír, sem esemény nem volt. Az agyonraszögelt sánta asztal fél éjszakákat táncolt, olvastuk félelmetes kopogását, amelyen keresztül vallottak elhalt barátaink, testvéreink. Megtudtuk, hogy megy sorsuk a túlvilágon, és hogyan a mienk itt, mert azt sem tudtuk.
Nem akartuk látni a jövőt, mint mondják, az nem jó, de azért megkérdeztük: - Jöjj el, lélek, jöjj! Minél hamarabb jöjj! Ha ideérsz, koppants egyet - könyörgött Jenő bácsi a szellemnek.
A hét személy keze idegesen simult a durva deszkalaphoz, szívdobogva figyeltük, mikor emelkedik az asztal lába.
Remegtünk az izgalomtól, apró lélegzeteket vettünk, szemünket pirosra csípte a verejték, de néztük, nem is pislantottunk, tekintetünk szinte karmolta az asztal lábát, amíg fel nem emelkedett.
- Ha ideérsz, koppantsál egyet! - és koppantott, minden szavára. Mikor jól, mikor rosszul. Vannak rossz szellemek is. Sőt néha párosan jöttek, egy jó, egy rossz.
Olyankor aztán nem várhattunk túlságosan pontos válaszokat.
Igaz, kicsire nem sokat adtunk. Mi nem láttuk, hányan vannak, de Jenő bácsi tudta. Vagyis ő értett hozzá a legjobban.
Álmélkodtunk, ahogy kikopogtatta életéveinket. Bár néha úgy éreztük, hogy melléfogott, de vitatkozásra nem volt idő. Végeredményben az sem volt biztos, ki tudja jobban: a szellem vagy az illető saját maga.
Azt viszont el kellett ismerni, hogy sokan innen tudták meg, körülbelül hány évesek. Annak előtte soha nem gondoltak rá. Az egész szellemidézésnek egy bűne volt, az, hogy csak éjfélig lehetett a szellemekkel normálisan társalogni. Éjfél után már jöttek esőstől, akkor is, ha nem hívták őket. Jenő bácsi úgy beszélt velük, mint a barátaival. Ha valamelyikük nem a kedve szerint kopogott, elküldte, és másikat hívott.
Előfordult, hogy a szellem nem akart engedelmeskedni, na az aztán hallgathatta, amit mondott neki.
- Erősebben! Borítsd rájuk az asztalt! - mondta, ha egy kedvére való engedékeny szellem akadt. Az asztal engedelmeskedett, két lábra állt, mint egy csikó. Jajgattak, kacagtak a körülötte állók, sokuknak egy zabszem sem fért a seggibe, nekem sem, de azért csináltuk. Ez a félelem más volt, mint a többi, biztonságban éreztük magunkat, legföljebb fölborul az asztal, vagy levesszük a kezünket, és a szellem elmehet a dolgára.
Sokat foglalkoztatott a gondolat: miért akkor van ereje, ha rajta a kezünk? De kísérleteim nem jártak sikerrel, ha felemeltem a kezem, akkor is táncolt, semmi nem változott.
Szúrta az oldalam, mindenáron a végére akartam nézni a titoknak. Érdeklődésemmel azt értem el, hogy Jenő bácsi nem engedett többet az asztalhoz.
- Ha valaki nem hiszi, amit csinál, ne is csinálja. A hitetleneket elkerülik a jó szellemek. Ne rontsd a többit! - utasított el, ha ajánlkoztam. Kénytelen-kelletlen meghúztam magam, mert ha visszabeszéltem, hazazavart.
A vén Khandi megpróbált beavatni, de magyarázatától nem lettem okosabb.
- Az idegességek bejutnak az asztalba, és így táncol. Ne higgy a Jenőnek, semmi köze a szellemekhez, azért beszél a halottaknak, hogy akinek a keze rajta van, jobban féljen. Az idegeink csinálják.
- De neked jobban kellene tudnod - tett szemrehányást -, te iskolába jársz.
Ezért a megjegyzéséért elfutott a méreg. Ha valamit megkérdeztem, teneked jobban kell tudni, iskolába jársz - mondták. Mintha ott mindenre megtanítanának, a számok hamisításától a szellemidézésig. Kilencven-száz évet leél némelyik, egy betűt sem ismer, nekem meg azt is tudnom kellene, mi megy végbe az asztal lábában tánc közben. Miért nem mondja meg Jenő bácsi? Fél, hogy valaki elveszi a tudományát, vagy ő sem tudja, csak csinálja? Olyan hazug, mint a nagyapja, a Ráncos Gábor. Az is akkora halat fogott, hogy tizenkét bika nem tudta kihúzni, de ő az unokájával kihúzta. Abból épített házat, a szálkái szarufa vastagságúak, a pitykéi cserép nagyságúak voltak. Ha karikás ustorát elcsördítette, meghallották a bakonyi erdőben is a ibetyárok, ez Ráncos Gábor, mondták, ós menekült, ki merre látott. Pedig a Bakony mihozzánk legalább háromszáz kilométer. Egymaga szembeszállt egész betyárbandával, egyik kezében karikás, másikban tőrkés, a harmadikban lándzsa, a negyedikben gyigya, az ötödikben ki tudja, mi, addig sorolta, míg harminckét kezet nem számlált.
Úgy is hívta mindenki, hogy harminckét kezű Ráncos Gábor.
Jenő bácsi nagyon a nagyapjára ütött.
- Ne mérgelődj - békített Khandi. - Majd hozok a faluból könyveket, mindent megtudhatsz belőlük.
- Azokat a könyveket se szeretem, amik nekem vannak -tiltakoztam.
- Ezek nem olyanok. De csak úgy hozok, ha itt ülsz mellettem, és hangosan olvasod, hogy halljam.
Egyébként is mindig mellette ültem az ágyon, nyomkodtam a lábát. Sokat járt egész nap, fúrót árult a faluban. Fáradtan kuporgott este az ágy tetején, hosszú, bő gatyára vetkőzve, kinyújtott lábait erősen megszorongattam, sziszegett, de állta. Azt mondta, az tesz neki jót.
Heteken keresztül nem seperték ki a lefosztott tollcsokányt, vastag alomként terítette be a putri földjét. Az esti vendégeknek kényelmes ülőhelyet biztosított, akár heverészni is lehetett rajta, ha valaki nem akart hazamenni.
A kunyhóban éjjel-nappal égett a tűz. Az öreg mindennap hozott egy száraz akáctuskót, ami széthasogatva kemény, tartós tüzet adott. Különben se járt senki a fadepóba tüzelőt vásárolni, az erdő alig félnapi járásra volt hozzánk, ha egy batyu fát hozott valaki, két napig tüzelhetett belőle.
Aztán, ha éppen szorult a kapca, a kertben kint teleltek a szőlőkarók. Előfordult, hogy rászorultunk, ha az időjárás nagyon komiszul viselkedett. Ezekben a putrikban állandóan tüzelni kellett, vékony falaikat átfújta a szél. Ha egy órára kialudt a tűz, a következőkben már belefagyott a víz a kannába. Hosszúra nyúlt a tél. Sok megpróbáltatást kellett kiállni. Becsületesen élni valóban nem is lehetett, a hideg meg az éhség mindenre rákényszerítette a cigányt.
Melegedni és enni! Ez volt a holnap gondja. Minden nap meghozta a maga kilátástalanságát, a korgó gyomrokat, és a sok apró éhes szájat ennivalóval, a ruhátlanságot és a hideget tűzrevalóval kellett enyhíteni. De mit lehetett tenni a házgerincig érő hófúvások idején? A napokig tartó szúrós szélviharokban a kutyát sem lehetett kizavarni. Itt az élet nem kutya, fütyölt rá, mit szabad, mi illik, mi nem illik. Követelte a magáét, hogy honnan, arról senki nem beszélt, még válogatási lehetőség sem kínálkozott. Élni, ez az egyetlen törvény, ami ellen nem lehet fellebbezés. Éhen halhatott, aki akart, de ahhoz el kellett viselni az éhséget vagy a megfagyáshoz a hideget.
A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság. Itt is az volt. A községet óriási grófi birtokok vették körül, szétterpeszkedett majorokkal, több helyen állattenyésztéssel, főleg sertéshizlalással foglalkoztak. A hosszú kutricasorok kisebbfajta falunak is megfeleltek, ahol falkával tartották a disznókat.
Amikor a dögvész közéjük ütött, hulltak, mint az érett gyümölcs. Mindennap kordéval hordták ki a dögöt. Csak nem volt könnyű megközelíteni. Nappal szó sem lehetett róla, rálövöldöztek, ha egy cigányt megláttak az uradalom területén. Éjjel is puskás ember őrizte a gödröt, nehogy elhordják a dögöt.
De ha hideg volt, a csősz is fázott. Éjszakára behúzódott a kunyhójába, aludta az igazak álmát.
A legrosszabb idő kedvezett a cigányoknak, s ebből egész télen nem volt hiány. Derékig érő hófúvásban törték át magukat, hogy megközelítsék a döggödröt. Csordában mentek, mint a farkasok, így könnyebben kikaparták körömmel a fagyos hantot, ami alatt az életet adó dögök hevertek.
Egész disznókat cipeltek haza a nyakukon, hat-nyolc kilométer távolságról. Pihenésre nem adódott lehetőség, ha egyszer felvette, nem tehette le hazáig, mert az úton maradt. Minél előbb haza, ez volt a jelszó. Erejéhez mérten választott mindenki, ha volt miből, ha nem, kettéosztottak egyet, de általában akadt miből válogatni.
Még azon az éjszakán elintézték a disznótort.
Kóstolóként egy-egy címert átjuttattak az ismerősökhöz, rokonokhoz, azokhoz, akik akkor éjjel nem tudtak részt venni a zsákmányszerzésben. Ez így volt szokás.
Ilyenkor sült vagy főtt hús szagába burkolózott a telep. A zsíros szájú emberek jóízűen nevetgéltek, még kolbásztöltésre is rászánták magukat.
Nem csináltak belőle szertartást, a húsdarálót egy jó éles balta pótolta. Tölcsért formáltak papírból, amin keresztül a hevenyében megpucolt belet megtöltötték, csak fokhagyma kellett meg só, hogy kolbász ízét keltse. Ilyenkor aztán meseország lett a mi országunk.
Egyik délután három hatalmas könyvvel fogadott az öreg Khandi.
- Na, komám - mondta kedveskedve -, ezeket nézd meg, azt mondják a magyarok, nagyon jó.
Iszonyattal néztem a fekete fedelű, rongyos könyveket, akkorák voltak, mint egy-egy ótestamentum.
Jarosinszky László: ,,A fekete lovas."
Attól az időtől kezdve megszűnt az asztaltáncoltatás. örültem, hogy Jenő bácsi szerepének vége, mert nagyon fenn hordta az orrát, még a felnőtteket is kiküldte, ha valamelyik elnevette magát, vagy kételkedni mert a szellemkopogásban.
A felolvasás már az első este megnyerte mindenki tetszését.
Esténként tömve volt a putri, összedobták filléreiket petróleumra, mert a zsírmécsesnél nem lehetett olvasni.
Izgalomban tartott mindenkit a történet, csak egy-egy cigarettaszünetre hagyhattam félbe, vagy amikor csoportostól kimentek pisálni. Egyre jobban ment az olvasás, hamar rájöttem, hogy az írásjelek hangsúlyozása fokozza az izgalmat.
Sokat dicsértek érte.
- Ügy olvas, mint a vízfolyás - mondták.
Itt nem az író kapta a babért, hanem az olvasó. Sóhajtoztak a szünetben.
- De jó, aki tud olvasni! Megnőtt a könyv becsülete.
Külön deszkapolcot szerelt fel Khandi, rajtam kívül senki nem nyúlhatott a könyvhöz.
- Hagyjátok, megharagszik a gyerek, ha elhajtjátok a lapot.
Ez volt életem első könyve. Megszerettem az olvasást, a cigányok is elszomorodtak, amikor véget ért a regény.
Sóvárogva néztem a trafikok ablakában kifüggesztett ponyvákat, csábítottak a véres regénycímek.
Egyre inkább elmaradtak az éjszakai csúszkálások.
Az is először fordult elő velem életemben, hogy karácsony szent estéjén kántálás helyett olvastam. Pedig a jó friss kalácsillat hozzánk is elérzett.
Mindenfele hangzott az „Istennek szent angyala".
Megrakott tarisznyákkal tértek haza a kántálok.
Tele volt a cigánypárizs kellemes töltöttkáposzta-szaggal.
Itt is karácsonyt ünnepeltek.
Aki ilyenkor nem tudott főzni, az a cigányok közt is szegénynek számított. Sokan eladták az utolsó takarójukat, hogy az ünnepet kellő tisztelettel fogadják.
Szívesen láttak mindenkit, kinek hogy tek szegénységéből. Mámi már éjfélfele sóhajtozott.
- Mi baja? - kérdezte anyám.
- Ha nekem nem fájna a lábam, lányom, most jól tartanám ezt a fiút meleg kaláccsal.
Tudtuk mindnyájan, hogy nem én vagyok rá éhes, hanem ő. Akkor már beteg volt. Kezdett gyerekessé válni, mindene fájt, de nem panaszkodott.
- Húzd le a párnacihádat, Mámi.
- Mit akarsz vele?
Anyámék is meglepődve néztek rám.
- Megyek kántálni.
- Ilyenkor? Mindjárt éjfél lesz.
- Azért megyek. Most készül mindenki a misére, talán jobban adnak, mint este.
Átmentem Zoltiékhoz, ő már egy kosár kaláccsal hazajött, de azért velem tartott újra.
Eleinte a szép, nagy házakat válogattuk, megpróbáltunk biztosra menni. Messziről kinéztük, hol van még világosság, rázendítettünk, de ahogy elkezdtük az éneklést, mindenütt eloltották a lámpát.
- Kapjunk már valamit, gazduram - mondtuk a könyörgőt -, csak ketten vagyunk.
- Annyi fele szaladjatok - kiáltozták a sötét ablakok mögül. Szitkozódva ballagtunk tovább. Már majd egy órája csavarogtunk eredménytelenül, amikor az egyik házból kijött egy segges gazdalegóny szakajtókosárral a kezében.
- Szeretitek az aszalt meggyet? - kérdezte.
- Szeretjük - hálálkodtunk. Az üvegezett verandán egy csapat fiatal, visszafojtva a nevetést, kuncogott valamin.
- No, tartsd ide a kosarad. Beleöntötte a Zolti kosarába.
- Adjon az Isten ezerannyit helyette - mondtuk. Menet közben Zolti nagyokat köpött.
- Lehet, hogy romlott, majd megnézzük a világoson.
Amikor a villany alá értünk, Zolti újra köpködni kezdett.
- Mondtam én, hogy ez nem igazi. - Kiborította a kosárból a birkaszart.
Elment a kedve a kántálástól.
- Megyek haza - mérgelődött.
- Eredj, én átmegyek a szikre, ott úgysem járt senki. Legalább a szegényeket is felköszönd valaki, ha már úgysem kapunk semmit.
Zolti még sokáig verte kosarát a járda széléhez, aztán utánam jött.
A sziken még mindenhol égtek a lámpák. Csend volt, a kutyákat megkötötték, mint ahol vendégre számítanak.
Egy öreg, nádtetős ház ablaka alatt megint rázendítettünk a „Mennyből az angyal"-ra. Két szólamban, úgy, mint aki nem kalácsért teszi, hanem mert karácsony van.
Nem oltották el a lámpát, kinyílt az ablak, egy fiatal menyecske a karján mosolygó kislánynak mutatott bennünket, és a kicsi apró kezeivel integetett felénk.
- Gyertek be - jött elénk egy bajuszos bácsi.
Jó meleg volt a szobában és áhítatos csend, négyen voltak, a két öreg meg a menyecske a kislányával.
- Itt énekeljetek - mutatott a karácsonyfa alá. Énekeltünk együtt, halkan, nehogy a szomszédban felébredjenek.
- Köszönjük, gyermekeim.
Két poharat nyújtott felénk a bácsi, tintafekete borral csorgásig töltve.
- Igyatok - öntötte a másodikat, harmadikat, amíg a kancsóban volt.
A néni egy cserép tál kalácsot osztott szét köztünk testvériesen. A kicsi négy fillért nyújtott át mosolyogva.
- Na, most már mennek a jézuskák - búcsúztatta tőlünk a kicsit.
Mire eljött a hajnal, alig bírtam összefogni a párnahuzat csücskeit, úgy megtelt kaláccsal.
A cigányoknál az a szokás, hogy karácsony reggelén csak férfi vagy fiú mehet be elsőként idegen házba.
Mi nyomban eleget is tettünk az ünnep tisztességének. Ilyenkor hosszú köszöntők hangzanak hízelgő jókívánságokkal, aztán, ha valakit megkínálnak, nem illik visszautasítani, jó szívvel adják. Nagyon lenézik azt, aki ünnepeken riem tudja megkínálni a vendégét. Ha máskor nincs, hát istenem, a szegénységet nem kell szégyellni. De karácsonykor igen.
Igyekezett is kitenni magáért mindenki. Már hónapokkal előtte készültek rá.
Káposztáért, egy kis avas csontért, ezért-azért, amit a jómódúak már nem fogyasztottak el, a cigányasszonyok megtapaszt-gatták a tyúkólakat, leseperték a padlásokat, kemencét, előtét csináltak, hogy biztosítva legyen az ünneprevaló.
A hagyományos cigányszokások tiltják egyes ételek fogyasztását. Nem szabad két karácsony között szemes terményből ételt főzni, babot, borsót, kásaféléket, mert kiütéses lesz tőle az ember. A két karácsony vízkeresztig, illetve oláh karácsonyig tart. Mindegy, hogy alakult ki, de nagyon jó szokás.
Senki nem akarja megszegni a tilalmat, igaz, hogy nem is nehéz betartani, mert annyi élelem halmozódik fel, hogy a tiltott ételeket könnyen nélkülözni lehet.
Sokszor gondoltam, bár mindig karácsony lenne. Ilyenkor van mit enni, és békesség van. Lehet, ha mindig volna mit enni, karácsony nélkül is békesség lenne.
A gondtalan napok azonban hamar elszaladtak, észre se vettük, hogy elmúlt az ünnep. Még volt száraz kalács, de éreztük, ha az újév is elmúlik, nagyon szűk napok következnek.
Ennek az előjelei már mutatkoztak, egymást érték a hóviharok, nyögtek bele az apró putrik, egy részüket eltakarta a hófúvás. A szelek jajongva siklottak végig a legelőn, magukkal hoztak minden szem havat, eltorlaszolták a viskók ablakait, ajtóit. Éjjel egy-két farkas is kimerészkedett a közeli nádasokból, panaszos ordításukat hozta a szél a szúrós hószemcsék között. A viskók hőmérséklete egyre alább süllyedt, hiába tömték a vályogsparheltek telhetetlen gyomrát. Az ablakokra rakódó vastag jégréteg sejtelmes félhomályba borította a nappalokat is.
Az összeköltözött családok magukkal vitték gondjaikat és gyerekeik kibírhatatlan viselkedését. Együtt hallgatták a gőzölgő hugy sistergését, a kuruttyoló, jajgató hascsikarások panaszos nyögéseit, melyek az ajtó mögé sepert szemétkupacok tetején felfalták a putrik gyér levegőkészletét.
Nem minden putri bírta el a súlyos hóterheket. Összeroppantak szőlőkaró vastagságú gerendáik.
A külvilágra merészkedők köré jeges hóbundát csavart a szél, és kopogósra keményítette nyers disznóbőr bocskorukat.
Ilyen időben jöttek meg Zsidóék, kékre fagyva, szinte ömlesztett állapotban, egymás hegyén-hátán, vastag pokrócokba bugyolálva. Nem lehetett felismerni, melyikük nő, melyikük férfi.
Az öreg Fardi, amikor lesegítették a kocsiról, bekötött fejével a fületlen dolmutára emlékeztetett, amiről Mámi mesélt.
Három kocsival jöttek, három istenverte kocsival, amelyekbe olyan lovak voltak fogva, hogy olyat ingyen adni is halálos vétek lenne. Nem fértek be hozzánk, annyian jöttek. Poggyászaikat az istállóba rakták. A vén Fardi kínjában ráfeküdt a sparheltra, órákig reszketett, mire kiment belőle a hideg.
Botos agyonütötte mind a három gebét, úgyis megfagytak volna reggelre.
- Egyetek, cigányok!
Soványak voltak, de a csontjaikban még volt egy kis zsír. Bőröstől szedték szét, a hidegben nem lehetett megnyúzni. Egy órán belül már csak három rakás bél meg három fej jelezte, hogy valamikor lovak voltak.
Sem az öreg Fardiék, sem apám nem ettek belőle.
Apám nem bánta, ha mi megesszük a lóhúst, de nem emlékszem rá, hogy ő valaha is megkóstolta volna. Ök azt tartották, hogy a ló nem tiszta lelkű állat. Éjjel is lát, bárhová elmegy, és megérzi a veszélyt.
Mámi nagyon örült, hogy még egyszer újra láthatta lányát, testvéreit, hallhatott szétszórt gyerekeiről, unokáiról.
Zsidóék nagy zsákmánnyal igyekeztek Magyarországra, de a határon saját magukat is alig tudták áthozni. A rossz lovakat, kocsikat a magyarországi cigányoktól kapták az úton.
Zsidó egy takaros, oldalt varrott csizmát hozott nekem, de csak egyet, mert a párját elhagyta. A férje, Botos, mindenáron azon volt, hogy adjon neki apám, embert csinál belőlem.
Erős, jól megtermett unokái voltak Fardi bácsinak, akik még azon az estén megházasodtak, kaptak rajtuk a cigányasszonyok-lányok, nem voltak csúnya fiúk. Egy héten belül aztán mind özvegyasszony maradt, férfiaik, ahogy jöttek, úgy el is mentek.
Három nap múlva az agyonvert lovak helyett remondának is beillő lovakat hoztak Romániából, aztán eltűntek, mint akik soha nem jártak nálunk. így volt mindig, nem tudtuk, mikor jönnek és meddig maradnak, de azt hiszem, ők sem.
A csendőrök csak hetek múlva keresték őket, ki tudta, hol jártak már, milyen névvel, milyen igazolvánnyal.
Mamit megfiatalította az öröm, úgy erőre kapott, mint aki meggyógyult, ö sajnálta legjobban, hogy a csizma párját elhagyták Zsidóék.
- Vegyél neki tintaport, fiam - nyomott a markomba tíz fillért abból a pénzből, amit a lánya hagyott itt neki. - Legalább egy rendes csizma lesz a lábadon.
- Hát a másikra? - tapogattam én is fájó szívvel.
- Arra kötök neked egy takaros kis bocskort, azt mondod, hogy fáj a lábad.
Ragyogott a szeme reggelenként, amikor felhúztam, mintha csak a lábamra szabták volna.
- Ha a másik is megvolna, úgy néznél ki, mint egy kis huszár.
Saját maga kente be minden este tintaporral, hogy fényes legyen, de nem sokáig telt benne öröme.
Egy reggel arra ébredtünk, hogy Mámi meghalt. Észre sem vettük, elaludt örökre.
Mamitól nem féltem, ott ültem mellette, míg el nem temették. Sokáig sirattam, vártam, hogy egyszer visszajön vagy meglátogat, de eleget tett a szavának. Mindig arra kért:
- Ha én meghalok, fiam, ne félj tőlem, sohasem fogok neked megmutatkozni.
Pedig vártam, hogy még egyszer megláthassam.
Igazi jó barátok voltunk. Ö tudta legjobban kiolvasni a gondolataimat, ha valamit akartam, ketten akartuk.
Keveset tudott magyarul, nyakatekert szavai mindenkit mosolyra derítettek, szerette minden cigány.
Előttem sokáig nem merték kiejteni a nevét, olyankor elszorult a szívem, akaratlanul is elsírtam magam.
De hát az élet nem állt meg, egyik baj után a másikat zúdította a nyakunkba.
Anyám hathónapos terhességgel elcsúszott a jeges úton, egy ló árát adta apám az orvosnak, mire meggyógyította.
Tavaszra a négy lóból a két rosszabb maradt meg.
Rácz igazgató, annak ellenére, hogy kibékült Komlódyékkal, betartotta a szavát: valóban előjegyeztek a gimnáziumba. Behívta apámat, nekem is be kellett mennem.
- Boncza úr - mondta az igazgató -, a vágyuk most teljesülhet, a fiút az iskola vöröskeresztes tanácsa javasolta továbbtanulásra. De azon kívül, hogy ingyenes tanításban részesül, a fiú rendes ruházatáról, tisztántartásáról és a felmerülő mellékköltségekről önöknek kell gondoskodniuk. Büszke lehet a fiára - simogatta a hajamat -, annak ellenére, hogy sokáig nem tudott iskolába járni, kitűnő, a kitűnők között is. Csak nehogy a szülők hagyják majd szégyenben. Maguk nem olyan szegény emberek, mint a többiek. Sok paraszt ember, akinek nincs egyebe egy kopott kapánál, irigyeiheti a maga lovait.
Apám csak bólogatott, látszott rajta, hogy boldog is, nem is. Nem szólt, de én mintha hallottam volna gondolatbeli válaszát:
- Az igazgató úr mennyire nem ért a dolgokhoz, nem tudja, hogy a parasztember kopott kapája és az én lovaim között csak látszólagos a különbség, ö nem adhatja el a kapáját, ha megéhezik vagy a fiának cipőt kell vennie mert akkor nem lesz mivel keressen másnapra kenyeret. Nekem is csak szerszámok a lovaim.
Napok óta nem volt ennivaló a háznál, amikor anyám beteg lett, megszűnt, aki kereskedjen, megállt minden, amit csak lehetett, feléltünk. Amikor elfogyott az eladható, megszűnt a vehető is.
Én jól jártam, mert az iskolában adtak enni, azért vittem magammal tarisznyát, hogy legyen miben hazahozni kistestvéreimnek a maradékot.
De ctpám nem mondott ellent az iskolának, megköszönte az igazgató úr szívességét.
Nem ujjongtam az örömtől, bár volt egy belső vágyam, csak még nem tudtam, mi az. A gimnáziumtol kimondottan féltem, de még jobban a környezetváltozástól, úri gyerekek között lenni, akik közt egy barátom sincs.
Hazajönni csak este lehet, mert vonattal kell járni.
Minden ízem tiltakozott ellene, érzésemet csak apám ismerte. Már szívesen lettem volna akár lókupec is, pedig utáltam gyomorból. De nem kettőnkön múlott. Apám vigasztalni próbált, de titokban neki is megszülettek a saját érdeke által diktált vágyai.
- Pakszusíró legyél, fiam, ha kitanulsz!
Nem tudott elképzelni nagyobb urat, azzal akadt legtöbb dolga a községházán, mindent el lehetett vele intézni, ha pénzt kapott. Anyám még nem említett semmit, csak azt, hogy men ni kell. Nem akartam érzésemmel elszomorítani, mostanában amúgy is betegeskedett, ö szilárdan kitartott az iskola mellett, abban látta a család minden jövőjét. Talán nem is szőtt nagy terveket, csak azt, hogy műveltebb, okosabb legyek, mint a többiek.
- Mink a szegénységen és a bajokon kívül nem tudunk rád hagyni semmit, de az okos ember a jég hátán is megél. Nem fogod megbánni - vigasztalt.
A cigányoknak is megváltozott az iskolával kapcsolatos véleményük, ki-ki a maga igényének megfelelő hivatást kívánt nekem. Orvos vagy főjegyző, ők voltak szemükben a mindenhatók. Arra senki nem gondolt, vajon teljesülhetnek-e ezek a vágyak. Csak a lehetőséget látták, kielégítette őket a gondolatok öröme. Nem volt még erre példa a mi világunkban.
Bennem hamar elmúltak az izgalmak, a vizsga után megadtam magam anyám akaratának, nem volt lehetőségem megakadályozni, dicsérettel vizsgáztam.
Amióta a gimnázium szó belerontott az életembe, gúnytárgyként kezeltek az iskolában. Mindenkinek retkes lehetett a füle, de az enyém nem, mert rajtam röhögött az osztály, a tanítóval együtt.
Sokszor sírva mentem haza, és elbujdosással fenyegettem anyámat, de falra borsó volt minden. Csak azt értem el vele, hogy korán reggel már súrolt. Le kellett mondanom a verekedésről, csavargásról. Akkor enyhült valamit a helyzetem, amikor a régi tanító néni két hónappal a vizsga előtt le babázott.
Helyette egy kedves tanítónőt kaptunk, aki Panna néninek hívatta magát, ö is néguskának nevezett, de másként, kedvesen, jólesően. Kivett az iskolakonyháról, és mindennap nála ebédeltem, saját cipőjét nekem ajándékozta, még a jó időben sem engedett mezítláb járni. Egyedül lakott, délutánonként, ha elvégeztem nála a kiskerti munkákat, az „Egri csillagok" olvasásával szórakoztatott.
Szinte a fiának tekintett.
A gúnyolódásoktól ugyan ez sem mentesített, de az ő hatására sok minden megenyhült, példaként állított a gyerekek elé.
Most már igazán tanultam.
Aztán, mint egy rosszindulatú daganat, jött az irigykedés.
A többi gyerek szülei veszekedve jöttek be az iskolába, hogy a tanítónő miért a cigánygyereket babusgatja? De neki nem vethettek a szemére se tojást, se hízott kacsát, ezért a szemük láttáta is szeretettel megsimogatott. Mint később elmondta, azért, hogy pukkadjanak meg az irigységtől.
Minden jónak és rossznak véget vetett a vizsga.
Visszakaptam korlátlan szabadságomat, egy hét múlva cselédkönyv lapult a zsebemben. A kéthónapi emberségesebb nevelés lepergett rólam, mint az ázott vakolat, de azért jó tanulónak bizonyultam. A munkáskönyvet, amivel napszámba lehetett járni, még aznap meghamisítottam. Barátaimat sem hagytam cserben, egyformán jól kinőttünk a sárból, mindenki megesküdött volna rá, hogy egy nappal sem vagyunk fiatalabbak tizenhat évesnél.
Sokat számított, mert gyereknapszám helyett asszony nap számot kaptunk. Csak a főpallér nem hitt a szemének, még írásnak se nagyon. Soha nem látott a nagygyantéi uradalomban, márpedig kevés cigány van a környéken, aki ott meg nem fordult.
- Dolgoztál már valamikor? - ijedtemben csak az igazat tudtam megmondani.
- Na lám.
- Mit na lám - kelt védelmemre Mili néni -, a gyerek felső iskolába jár, hadd dolgozzon, ha szeret a barátaival lenni. Elbír annyit, mint akármelyik girhes asszony. Nem hagyom a gyereket magamtól, rám bízta az anyja.
- Hol jár iskolába, a putriban? - kérdezte a pallér gúnyosan.
- Igen - álltak mellém az asszonyok -, több esze van annak, mint az összes béresnek Gyantén.
- Hát akkor meg tudod-e mondani - kezdte a vizsgáztatást -, mit mondott a vízről a vén Görög?
Hatodik osztályban már találkoztam Arkhimédész nevével.
- Na, itt ez a két kanna - mondta megbékélten -, te leszel az asszonyok vízhordója.
Százával gyülekeztek a környékbeli cigányok. Kellett a napszámos. A parasztok arattak, a borsó pergett. Ilyenkor nem válogattak, de azt ők mondták meg, napszámbért kinek mennyit fizetnek.
A hatalmas ököristálló megtelt messziről jött cigányokkal. Egy-egy öl avas szalmából helyet készítettünk, ami szó szerint csak hely volt, alvásra vagy pihenésre teljesen alkalmatlan. Egyébként sem lehetett aludni a legyektől. Éjjel nyűttük a borsót. Zengett a határ, éneklés, kiáltozás verte föl a csendet, szinte elzsibbasztott. Befeküdtem egy meleg, mezeipoloska szagú borsópetrencébe, reggelig aludtam. Mili néni megmerítette csatornavízzel a két büdös kannát.
- Itt lesz a víz, aki szomjas.
Jól telt az idő, ha akartam, aludtam vagy a lányokkal játszottam, úri gyereknek tartottak. Én meg a hamisított munkáskönyv szerint legénynek éreztem magam, ha ugyan az igazi legénységhez más is kellett volna.
Be kellett érnem csak a látszattal. Az is valami volt. Az öregek szemében komoly, jó gondolkozású fiúnak látszottam, aki nem ad semmit az önként jelentkező cigány kurvákra.
- Az én fiam - dicsekedett Mili néni - szóba sem áll velük, pedig majd megmásszak a lányok.
Milyen jó, hogy a gondolatok nem láthatók, megváltozott volna a véleményük.
Előfordult, hogy éjszakai eső után nappal kellett dolgozni, ezek sokkal unalmasabbak voltak, ilyenkor Mili néni madártojásokkal vagy pacsirtafiókákkal próbálta elűzni tétlenségemet.
A puha földbe kis fészket formált, hogy a fiókák megmaradjanak. Egy ideig szórakoztatott is, de valahogy úgy ült velem szemben, hogy akarva, nem akarva egy pamacshoz hasonló tincs elvette a figyelmemet.
A fészekformálás közben egy-egy gazszál ragadt rá, nagy erőfeszítésembe került, hogy le ne vegyem róla, lehet, hogy csak udvariasságból. Hiába, ez a világ ilyen volt.
Bár az erkölcs miatt szóban megvetették a nemiséget, életük igazi értelmét csak ez jelentette. A fiatalokat korántsem anyagi helyzetük kényszerítette az uradalmi napszámolásra, semmivel sem lettek különbek a körülményeik, mint enélkül, de szexuális vágyaiknak eleget kellett tenniük, és erre itt alkalom kínálkozott. Ezért éppúgy tömegesen vándoroltak ide, mint egyes halfajták, amelyek ezer kilométereket úsznak, hogy párzási ösztöneiknek eleget tegyenek. Igazán sajnáltam, hogy ezekből a gyümölcsökből nem szakíthattam. A rám ható ingerek és a kínálkozó alkalmak elől teljes kudarccal kellett visz-szavonulnom. A tizenhárom év, ami a hátam mögött volt, kevésnek látszott az üdvösséghez.
Barátaim, akik csak néhány hónappal vagy évvel voltak idősebbek nálam, nyakig vetették magukat az élvezetbe. Akinek alkalom ígérkezett, kihasználta. Nagyon kevesen voltak, akikre nem hatott ez a hangulat. Egyesek azzal is beérték, hogy a bokrok vagy kazlak tövében önmagukon végeztek előkészületeket. És ettől a lányok sem voltak mentesek. Sokszor meglestük őket, ha nem volt más, ez is jelentett valamit nekik is, nekünk is.
Az ököristállókban szertartás nélkül matatóestéket tartottak, csak azt tapogatták, kinek van hosszú, kinek rövid haja.
Biztosra mentek a fiúk, napközben elég volt egy tekintet, hogy tudtára adják egymásnak a légyottot. A tiltakozások inkább kéjes hörgések voltak, és az időt sürgették, mert rohant az élet. Kiinni, amit csak lehet, minden salakjával, fertőző nemi és tüdőbetegségeivel együtt. A kéjekben fuldokló éjszakákhoz, hívatlan résztvevőként, hozzátartoztak a tetvek minden nemű és rendű fajai, amelyek kijárták a kereszteződés magasiskoláit. A törekké tiport alomszalmában és a boglyas hajfürtökben a paraziták tökéletes gyűjteményét lehetett volna összeszedni. Egyik-másik páron még a rüh undorítóan gennyes sebei sem hiányoztak, ezek aztán szívhatták a fogukat, vagy csikorgathatták, mint az örök sötétségre kárhoztatott lelkek a világmindenség semmijében.
A férfiak és nők meghitt beszélgetéseit sokszor hangos viták váltották fel, mert titok nincs, nemcsak a szemek, hanem a fülek is tudják érzékelni a dolgokat. A következő éjszakán azután azokat is meglátogatták, akik sokat pletykáltak.
Miért beszéltek volna másért, ha nem irigységből, vagy azért, hogy őket is észrevegyék. Igaz, nehéz lett volna nem észrevenni őket. Sok megérdemelte, hogy bosszúból elhálják. Az más kérdés volt, hogy melyik fiúnak sikerült, de a lány másnap már csendben várta az ismétlést.
Az első napokban a lányok rokoni, barátnői kapcsolatok szerint, kis csoportokban, közösen almoztak maguknak. Egy-egy kotló fészekben közös takaró alatt feküdtek. Kifestett szájjal, amit krepp-papír kiáztatott levével sikerült elérniük. Összebújva nevettek, ha fiatal férfiak odatapadó tekintete lehúzta róluk a takarót. Másik este már külön fészket raktak, egyik azért, hogy őt is észrevegyék, a másik azért, hogy ne vegyék észre. Úgyannyira, hogy nem fértek el az ököristállóban. Sértődötten költöztek ki, önként vállalva az árvák és kivetettek sorsát, és még azt is elvárták volna, hogy sajnálják őket. De jó idő volt. Napok múltán elcsendesedtek az éjszakák, megszűntek a motozóesték, minden folt megtalálta a maga zsákját.
Eleinte vakon, csak a szagló- és tapintószervek észlelése alapján ment a választás, az volt a lényeg, hogy külön neműek legyenek. Aztán, ha fogyni kezdett a puskapor, egész éjszakai vagy két-három estét is betöltő, tartós kapcsolatok alakultak. Vasárnap kezdődött minden elölről. Újabb nők jöttek, újabb férfiak jöttek, a régiek közül többen otthon maradtak vagy kielégültek, és az egyébként sem szilárd kapcsolatok megszűntek. De az egymás szájába lihegett fotró szerelmi érzések tovább égtek az ajkakon, és az ököristálló levegőjét forrósággal, nőstény- és kanszaggal töltötték meg.
Ezeket a rajzási időn belüli találkozásokat soha nem a kölcsönös együttérzés hozta létre, hanem a biológiai szükségszerűség, ami ellen minden porcikájuk tiltakozott, de képtelenek voltak ellenállni, mint a fa, melynek előző évben letörte ágait a termés, de újra virágzik, rajta kívüli erők megtermékenyítették, hogy saját nedvéből táplált gyümölcse alatt összeroppanjon.
Én mindezektől mentesítve voltam, noha bennem is feszült ez az érzés, de a félelem és Mili néni, aki úgy őrködött mellettem, mint egy nőstény oroszlán, kizárt minden lehetőséget.
Anyám kérésének szó szerint eleget tett. Esténként csak annyi időt engedett, amíg eloltották a villanyt, aztán belebújtatott a szalmába, és reggelig el se mozdulhattam.
Hetek múlva megpróbáltam áttörni ezeket a korlátokat, mert untam barátaim gúnyos megjegyzéseit, amelyek állandóan Mili néni szoknyáját lebegtették előttem. Bár ezekbe a meg jegyzésekbe nemcsak gúny, hanem némi irigység is vegyült. Mindenkinek a szemében elismerten jó fiú voltam. Nemcsak komoly gondolkodásúnak és okosnak, hanem megfontoltnak és előrelátónak is mondtak.
Ez az általános körülrajongás a lányok szemében is tekintélyt szerzett nekem, teljesen befogadtak maguk közé, nem rejtették el előttem titkaikat, sőt sokszor tőlem kértek tanácsot. Lassan arról is elfeledkeztek, hogy fiú vagyok. Mondhatnám, nagyon sokszor én is. Éppolyan nagy kalapot csináltak nekem is kendőből, mint maguknak, kifestették a számat,
Sokszor azon kaptam magam, hogy a menésüket is utánozom.
- Nagyon jól áll neked az a pettyes kendő - amivel hátra volt kötve a hajam -, majd estére megnézzük, mi van alatta -cukkoltak a barátaim.
Megszoktam csipkelődéseiket, továbbra is szívesen barátkoztam a lányokkal. Sokkal mértéktartóbbak voltak, mint a fiúk, pedig egyáltalán nem csökkent a férfiéhségük, de ha valakit megkaparinthattak maguknak, azt nem kürtölték világgá.
Bármelyikkel végigalhattam az éjszakát, nem kellett erőszakosságtól tartania. Barátjuknak néztek. Ezektől Mili néni sem féltett, sokkal hamarabb rájött, mint én, hogy még egyik nemhez sem tartozom, és végtelenül boldog volt, hogy tekintélyemhez méltó pozíciót töltök be.
Akaratomon kívül kezdtem az éjszakák káoszában rendet teremteni. Mindkét nem bizalmát élveztem, titkaikat nem rejtették el előlem, és én, mint egy központi elosztó, mindenkit oda küldtem, ahol legszívesebben fogadták.
Mire rájöttem közvetítő szerepemre, már rég mindnyájan tőlem várták titkos vágyaik beteljesülését.
Elmaradtak a gúnyos megjegyzések, még a férfisorba tartozó hím oroszlánok is tőlem kértek tanácsot egy-egy veszélyesnek tűnő nőstény megközelítéséhez. Nem kevésbé így volt ez a nőknél, rám bízták titkaikat, hogy az áhított édent megteremtsem számukra.
Tettem hivatásom önzetlenül, föl sem fogva jelentőségét, szétromboltam az éjszakák aggodalmait, bátorságot sugalltam a bátortalanoknak. És, mint a jó tündér, a céltalanul csapongó méhecskéket virágoskerthez vezettem.
Ezek az egymásra találások nem múltak el nyomtalanul, napokon belül jelentkeztek az egész életre szóló nemi betegségek. És a keresetet, ha volt ilyen, hipermangánra kellett költeni.
Azért szombat estéken vígan zötyögtek haza az öszvérfogatok. A zsebekben lapuló néhány pengő feledtetett minden gondot. Hangosan koccantak össze a pásztornyakú üvegek.
- Kevertet - mondták a lécből tákolt kármentőn belül szorgoskodó kocsmárosnak.
- Kevertet! Kevertet! „Az én életemnek könnyes vándorútján oly egyedül járok."
Bugyogott beléjük a szesz, könnyet csalt a szemükbe, ellágyultan vedelték a töméntelen kevertet, amíg ujjal nem érték. Aztán gerinces rokonaikra még csak nem is emlékeztetve, csúszó-mászó, ökröndöző sejttömegként fetrengtek a lelket rázó szekerek derekában, bűzös hányás, könny, húgytói nedves rongyok kibogozhatatlan gubancai között. Gajdolás, zokogás érthetetlen zűrzavara vegyült a végtelennek tűnő öszvérfogatok csörömpölő zajába.
Másnapra csak annyi maradt az emberből, amit az orvos egy szegénységi bizonyítványra felírhatott, térítés nélkül.
Egy fecskendő és egy csomag hipermangán.
A kártyavitáktól hangos délelőttöket perlekedő asszonynyelvek segítettek véresre festeni. Az elmúlt hetek szemeteit addig hordták kupacba, amíg szét nem rúgtak közte a kakastollasok, mert a hangoskodó párizs zavarta a vasárnap ájtatos csendjét, és ilyenkor rendet kellett teremteni.
Mint mentőangyalok jöttek a hosszú vendégoldallal felszerelt napszámoskocsik, egyformán menekülhetett a bűnös és a bűntelen, elfeledtettek mindent a feledhetetlen éjszakák, mert nem múlt el semmi, csak szünet volt. Egy lélegzetnyi szünet, nem volt kezdet, csak folytatás.
Folytatása egy nagy, örökké tartó éjszakának, ahol a múlt összekeveredik a jövővel, ahol soha nem lehet tudni, mi múlt el, a tegnap vagy a holnap. Csak egy biztos, a ma. És ez bármit hoz, jót vagy rosszat, mindig elmenőfélben van, magával ragad bennünket szőröstül-bőröstül, perceinek, pillanatainak élünk, és ha a holnap képe ígérkezik, nem tudunk magunkkal vinni semmit, csak a mát, az örök mát, ami szétválaszthatatlanul összekeveredett a tegnappal.
Este értünk be a majorba. A nap még az égen lebegett, mint egy hatalmas pogácsa, szinte összefutott a nyálunk, ahogy kerek, rózsás, sült képét láttuk. Jó lett volna harapni belőle.
Csalánzsákjainkban lapuló korpakenyereinket csak tapogatni mertük. Hol volt még a szombat!
Egy ötkilós kenyér, amit nem tehettünk le egy pillanatra sem, mert megtámadták a patkányok, és két pakli nyolcfilléres dohány jelentett mindent.
A béreslegények vakítóan fehér, vasalatlan ingekben korzóztak az ököristálló környékén. Táncolhatnékjuk volt, a cigányok már pengették a hegedűt hívogatónak. Cuhárékat csináltak vasárnaponként, kenyérért, szalonnáért. Csoportokban jöttek a jószagú szappannal mosdott tanyasi lányok, kezükben fehér zsebkendőt szorongatva, meg a fizetést, mert azt mindig ők hozták a zenészeknek.
A csikóköröm nagyságú kenyerek láttán jókedvűen húzták a pattogóst. Dobhártyát rezegtető kurjongatásokkal forogtak a béreslegények, lucskosra táncolták magukat és a lányokat.
Mi is táncoltunk, csak úgy potyáztunk, tapostuk egymás lábát, de ismerkedésnek jó volt.
Életemben először próbáltam meg ezt a szórakozást, topogtam kétoldalt, mint a libák, hol ütemre, hol ütem nélkül. Kezem felcsúszott a lány hóna alá, izzadtam, ő is. Fordulásoknál csuklómon éreztem rugalmas mellét, csak mosolygott, pirultam, mint a szent, aki káromkodáson kapta magát.
Valami lassúbb, alig néhány éves slágert cincogtak. Közelebb bújt hozzám, már nem is fogtam, hanem öleltem. Izzadt nyakamra hajtotta füstszagú fejét, úgy tett, mint aki alszik, nehéz volt, de cipeltem.
- Veled alszok estére.
No, csak ez hiányzik, gondoltam.
- Elkéstél - próbáltam kimenteni magam.
- Hát holnap?
- Akkor is, és mindig.
- Ajjaj, ne mondd. Jobb a vénasszony mellett? Elfogott a méreg, otthagytam.
Nem jött zavarba, fogott egy másik fiút/ nálam idősebbet, az talán elfogadta az ajánlatát.
Nem volt csúnya lány Babi, kicsit szeplős, de jól állt neki. Azt beszélték, egyszer már férjhez ment, pedig nem sokkal volt idősebb nálam.
Mérgemben felültem egy trágyahordó lóré tetejére, onnan néztem a kavargó tömeget. Bántott, hogy mindenki Mili nénit mondja, pedig nem voltam vele sehogy. Majdnem olyan idős, mint anyám.
Adnék nektek, csak egy évvel lennék idősebb, de így kinevetnének . . .
Babi is azért barátkozott velem, ez volt a célja.
A legrendesebb lánynak néztem. Most, hogy a nénje nincs itt, őt is elragadta a vére. Jó volna tizenöt évesnek lenni.
Babi otthagyta a fiút, elindult a táncolók között, valakit keresett. Láttam, hogy körüljártatja a tekintetét, odajött hozzám.
- Haragszol?
- Igen, és akkor hány óra van?
- Azt mondják, te úrigyerek vagy.
- Szarok rá, hogy mit mondanak, azt is mondják, hogy Mili nénivel jóba vagyok. És akkor - néztem rá kérdőn -, én férfi vagyok, vagy nem?
- Nem. Te még gyerek vagy.
- Gyerek vagyok? Majd megtudnád! Babi elnevette magát.
Azt hittem, szétrobbanok a méregtől. Fel akartam ugrani, de visszanyomott.
- Addig nem engedlek, amíg azt nem mondod, hogy nem haragszol.
- Akkor reggelig itt csücsülünk. A cigányok is mennek aludni.
- Hadd menjenek, mi itt maradunk, vagy veled alszom.
- Velem? Hát te bolond vagy.
- Inkább bolond legyek, mint rossz bajos. Félek, hogy valamelyiktől elkapom.
- Nem erőszak a disznótor.
- De igen, erőszak. Úgysem tudnám megállni ennyi férfi közt, én is nő vagyok, de ha veled alszok, senki nem környékez meg.
- Ne fogadj meg engem csősznek, jó?
- Nem csősznek, inkább foghatod egész éjjel a mellem. Máskor is megfogtad, úgy csináltál, mintha véletlen lett volna, de én hagytam. Most is hagyom. Hadd aludjak ott, jó?
Úgy éreztem, hogy a lóré elindul velem, szédülés fogott el. Valóban sokszor megfogtam a mellét, bár játék közben. Kis kemény mellei voltak, be-benéztem a blúza alá, és most fizettetni akar érte.
- Nem lehet, Mili néni is fél.
- De lehet, már odakészítettem a helyem melléd. Azt mondta, vigyáz mind a kettőnkre. Ne haragudj, mérges voltam - mondta békítően -, én is vigyázok rád.
Nem tudom, mire gondolt, de szörnyen bántotta a hiúságomat.
- Énrám nem kell vigyázni, nem félek, hogy valaki felcsinál.
Mili néni már úgy keresett, mint a vizslakutya, be sem tudtam fejezni a mondókámat.
- Gyerünk aludni, gyerekek!
Babi karon ragadva behúzott az istállóba.
Még nyüzsgött a nép, igazgatták szalmáikat, hangosan csipkelődtek, beszélgettek, kacarásztak, sikítottak, visszakiabáltak a megjegyzésekre, birkóztak, tapogatóztak, előkészítették egymást az éjszakához.
Megkockáztattak egy-egy erősebb mozdulatot, de még korai volt.
Élcelődök partnereket kerestek, akiket ki lehetett rúgatni, röhögött az istálló, ha egy jól elsütött bemondás talált.
Nem voltak álmosak, azért pokolba kívánták a villanyt.
Mili néni játékosan szaladt utánunk, kezében egy kis pálcával. Valójában még nem volt öreg, harminchat éves lehetett, aránylag tisztán, pedánsan járt. Azt mondják, kuplerájban töltötte a fiatal éveit.
Babi az én szalmám foglalta el, a fejrészt egy rózsás ágytakaróval leterítette.
- Mili, férjhez ment a lányod, pedig oda akartam menni mellé.
- Majd énmellém gyere, megseggezhetsz.
Szabadszájú volt, aki vele kikezdett, hamar megbánta. Nem válogatta a szavakat. A kötekedőnek felhúzta a ruháját.
- Ezzel szórakozz - nyújtotta feléje kihúzott szőreit. Az illető hamar elhallgatott.
- Mi is ideigazítunk holnap.
- Nem pusztultok el innen? - fenyegette őket. - Tán fiatal hurkára éheztetek?
Nevetve szaladtak szét a lányok.
Zavartan ültem az ágyon, ahová Babi kényszerített, segélykérőn néztem Mili nénire, mint azok a lányok, akiket a nászéjszaka borzalmai rémítgetnek.
- Aludni.
Babi lehúzta ruháját, azt is fejünk alá terítette, hosszú vállú ingében anyáskodva rendezte a fejem alját. Nadrágostul bújtam a takaró alá.
Már jelzett a villany, néhány perc múlva el is oltották.
Félénken húztam össze magam a lány mellett, kezemet a combom közé szorítottam, alig mertem szuszogni.
Csak a fejem búbja érintette Babit. A vastag ágytakaró alatt elhasználtam minden oxigént. Ha elalszik, úgyis meglógok, kimegyek a szalmakazalba aludni. Friss levegő kell, lüktetett az agyam, meggyulladok. Ha kiegyenesedem, jobban magához húz, így is majd letépi a fejem, annyira szorítja a melléhez. Az ellenkezést meg sem próbálhatom, kész lenne birkózni, s ki hinné el, hogy nem én erőszakoskodom. Ha meg elhiszik, én maradok szégyenben, azt mondják, gyáva vagyok. Jobb, ha csöndben maradok, majd elalszik. Lehet, hogy addig megfulladok. Ki innen, ha csak egy percre is, könyörögtem magamnak.
Megfulladok ezalatt az átkozott daróc alatt. Meg akar ölni ez a ringyó, teljesen belapította az orrom a mellei közé, már csak a számon át kapok valami izzadságszagot, mert ennek semmi köze a levegőhöz.
Ki innen, amíg nem késő, lesz, ami lesz, teljes elszántsággal kiegyenesedtem. Hanyatt fordulva tele tüdővel lélegeztem. Mintha csak erre a mozdulatra várt volna, közelebb bújt hozzám, kézzel-lábbal magához szorított.
Nem volt nagy termetű lány, de kétszer olyan erős, mint én. Úgy játszott velem, ahogy kedve tartotta.
- Meleged van? Ellágyultan simogatott.
Szívtam a levegőt, sem tiltakozni, sem szólni nem tudtam. Hagytam, hogy végigsimítson a nyakamtól a hasamig.
Az államig húzta rövid derekú ingemet, verejtékező bőrömön fürdető gyakorlatokat végzett, aztán egynéhányszor szárazra törölte inge aljával.
- Mért nem teszed le a nadrágod, meggyulladsz. Megragadta a vállam, maga felé fordított.
Még mindig nagyokat sóhajtottam.
- Nem sírsz tán? - Kezem odatette a melléhez. - Na, jól van, fogjad szépen.
Amikor először megérintettem, kellemes bizsergés fogott el, szinte jólesett, és boldog voltam. Kerestem az alkalmat, ha csak hozzáférhettem, hogy megérinthessem. Alvás előtt mindig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nem Mili néni horkolna mellettem, hanem a Babi szuszogását hallanám. És most itt van.
Vajon minek vágytam rá? Lehet, ha nem sóhajtozok érte? . . .
Na, de én kértem. Nem volt kellemetlen érzés, ahogy ráborítottam a tenyerem. Eddig csak a durva ruhán keresztül éreztem, most csupaszon, szinte égeti a kezem.
Elmúltak ujjaimból a merev görcsök, kezem elernyedve pihent rajta, lágyan rászorította, lüktetett a kis labda, ahogy a szíve dobogott.
- Vesd le a nadrágod, nagyon szúr.
Térdét mindenáron a lábaim közé akarta fúrni. Nagyszerű, gondoltam, legalább félbehagysz az erőszakossággal.
A vastag téli nadrág átnedvesedett rajtam, csalánszerű szúrásaitól égett a bőröm, szívesen letettem volna, mert a bolhák telhetetlen lakmározásától én is szenvedtem, ahogy mozdulatlanságomban ki voltam nekik szolgáltatva. Választanom kellett, a mellét fogom, vagy vakarózom. Már engedtem a Babi kívánságának, amikor eszembe villant, olyan gatya van rajtam, amivel mások előtt nem illik dicsekedni, sem szára, sem feneke, csak a korca volt.
Babi észrevette, hogy megállt a kezem, miközben a nadrágkötőt bogoztam kifelé.
- Talán szégyellős vagy, csak a javadat akarom, megesznek a bolhák.
Már nem volt saját akaratom, teljesen ki voltam szolgáltatva neki, ahogy lehúzta rólam a nadrágot. Kidobta a takaró alól a bolhafészket.
- Így, ni.
Még közelebb húzódott hozzám. Hasamig hajtotta a rojtos gatyamaradványokat.
Gondolataimban teljes zavar volt, magam sem tudom, hogy a kezem hogy került vissza a mellére, ő tette vissza, vagy én, az biztos, hogy fogtam. Most már bátrabban, mint annak előtte, meg-megszorítottam, simogattam, és valamit kerestem rajta, kerestem azt a kis csúcsot, ami annyi sokszor zavarba hozott.
- Várjál, lehúzom az inget, akkor jobban tudod fogni. Már nem emlékszem, hogy húzta le, de kutatásom nem járt sikerrel.
- Mit keresel?
Valami őt is idegesítette. Szégyelltem kimondani, de anélkül is megértette.
- Jaj, de gyerek vagy.
Megpróbált útba igazítani, nem sokat éreztem, pedig az ujjaim nem voltak érzéketlenek, mert a kártyán a legkisebb körömnyomást is észrevettem, amivel a figurák meg voltak jelölve.
Most valahogy becsapva éreztem magam, olyan hegyesnek és csábítónak tűnt mindig, és most kiderül, hogy nincs is bimbója.
- Felizgatsz - súgta a fülembe kuncogva, mint akit csiklandoznak.
- Mivel, nincs is bimbód.
Észrevettem a sötétben is, hogy nem kedvére szóltam.
- Mért lenne bimbója, nem volt még nekem gyerekem.
- Akkor is kéne, hogy legyen - kezdtem vitatkozni.
- Látszik, hány nővel voltál életedben, azt sem tudod, hogy a lányoknak hogy nő meg a mellbimbójuk.
Most meg én sértődtem meg.
- Talán azt hiszed, hogy mindenféle kurvát felszedek? -Durcásan elengedtem a mellét.
- Most mit akarsz te a bimbóval?
- Semmit. Csak a ruhában olyan hegyesen kitűnik, azt hinné az ember, hogy igazi.
- Azt hiszed, én is kitömöm, mint a többiek, hogy jobban izgassa a férfiakat?
Szavaira nem válaszoltam, a sértettek magatartásával összeszorítottam a szám.
- Bimbót akarsz? Hallgattam.
- Na, bimbót akarsz?
Megemelte a mellét, és a számhoz illesztette.
- Ha megszívod, lesz rajta.
Átkarolta a nyakam, és mint a csecsemőnek, kínálgatta.
Nem voltam ura akaratomnak, valami olyan illatot éreztem, amilyet egy régen áhított gyümölcsnél lehet elképzelni. A sós és édes íznek azt a keveredését ízleltem, amit Ádám érezhetett, amikor a tiltott gyümölcsbe harapott. Pillanatok alatt a kígyóméreg gyorsaságával járta át testünket, remegtünk fellobbant vérünk hevében, amikor a két csupasz has egymáshoz simult, azt hittem, hogy a születés és a halál békepoharát ürítem, melytől az örökkévalóság léttelen anyaga testet ölt.
- Na, jól van, még valami bajunk lesz - csókolgatta az arcomat -, most már aludnod kell, holnap este újra a tiéd.
Cuppant a melle, ahogy kihúzta a számból.
Anyáskodása miatt nem tiltakozott bennem a hiúság, hagytam, hogy karjai között úgy ringasson, mint egy gyereket. Hozzábújtam, mosolyogtam a gondolatokon, amelyek átfutottak az agyamon. Gyerekes gondolatok, nem lehet az időt sem húzni, sem visszatartani. Jól elmúlt a reggel, amikor Mili néni felébresztett bennünket.
- Keljetek fel, szajhák, meddig aludnátok, nem volt elég az éjszaka?
De inkább betakart bennünket, mint ki. Babi már ébren lehetett, mert nevetett, amikor odabújtam hozzá.
- Esik az eső - súgta a fülembe. Délután értem jött az apám.
- Gyerünk haza, legény, a jövő héten iskola, megvesszük neked, ami kell, mert már nem sok idő van.
Nem mutattam, de nagyon fájó szívvel búcsúztam el az ismerősöktől. Babi megcsókolt, elkísért a kocsiig, sokáig láttam, hogy integetett. Szó nélkül ültem apám mellett, néztem a lovak lábát, mint aki számolja lépésüket, de minduntalan elfeledtem saját gondolataimat is. Néha hátranéztem, figyelve, hogy feltűnik-e egy ismerős alak, akit meg kell várni.
- Ki volt az a lány, aki megcsókolt?
- Babi.
Én sem tudtam róla többet.
- Nem volt csúnya.
A lovak nagyokat húztak az elázott kátyúkban. Mindenfelé tócsák csillogtak, ahogy délután kisütött a nap.
- Nagy vihar volt éjszaka, mindent felforgatott.
- Igen, nagy vihar volt, csengtek vissza bennem apám szavai, érzem, sok mindent felkavart. Behunyt szemmel próbáltam visszaemlékezni minden mozzanatra.
- Álmos vagy? - kérdezte apám haraggal. - Feküdj le a szénára.
Szó nélkül hátramentem, de nem sikerült visszaidéznem semmit, más elképzelni valamit, és más érezni. Izgattak a gondolatok, féltem önmagamnak elárulni az igazat, bevallani mindazt, hogy ami körülöttem történt, amiben éltem, azt mind szerettem, mindenestől, úgy, ahogy volt, sötét kegyetlenségével.
Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Ügy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb.
- Rágyújtasz, hé? - nyújtotta hátra apám a zöld levelű dohányt - ezután már úgyse nagyon szívod, ott aligha engedik meg. Azt mondják, nyolc esztendő sok. Majd elmúlik az is -válaszolt önmagának.
Elmúlik, gondoltam én is magamban, elmúltak már évszázadok is.
- El bizony - sóhajtotta.
Ő is csak magára gondolt, talán arra, hogy annyival idősebb lesz.
- Hány éves leszel akkor? - kérdezte.
- Sok.
- Bizony sok. Nekem akkor már feleségem volt.
Nekem is lehetne, gondoltam, ha csak fele elmúlik a nyolcnak.
- Te még ráérsz, majd úrinőt is kaphatói. Nem volt csúnya cigánylány az sem. Hozzád való lett volna, jó kis szegény lánynak néztem.
Nehezen lehetett eligazodni az ő gondolatain is, úrinőket ígért, és szegény lányokért sóhajtozott.
Anyám minden fillért megspórolt, amit a napszámoláson kerestem.
- Holnap megyünk a vásárba - jelezte, még mielőtt megkérdezhettem, miért kellett hazajönnöm.
Gondolhattam volna, egymást érték Okányban a kocsik.
- Ez is lehetne egy héttel később, legalább még ezt a hetet kihúzod. - Évek óta ez volt az első gondolata, amiben egyetértettünk. - A kicsiknek is kéne valamit venni, de most rád költünk minden pénzt.
- Te akartad, hogy iskolába menjek.
- Persze hogy én akarom, másként csavargó lenne belőled. Olyan vagy, mint az a cerhás fajtád, aki csak az útfélen érzi jól magát.
Nem szerette, ha szavait válasz nélkül hagyják, olyankor még nagyobb erővel kezdte, csak hogy kiverekedje a maga igazát.
- Tudom, nem fűlik a fogad a tanuláshoz, de nem rettegek majd miattad, hogy mikor kerülsz börtönbe.
Ez már a tetőfok volt, úgy látszik, nem akadt, akivel osztozzon, mióta napszámba járok.
- Jobban tennéd, ha nem veszekednél velem, mert te mész iskolába.
- Micsoda? - nézett rám anyám. - Gyere be, te cigány -szólt ki apámnak -, a fiad nem akar menni iskolába.
Apámnak kisebb gondja is nagyobb volt, nem először hallotta csetepaténkat, csak mosolygott.
- Azért mérte el a farkát, mert nem vagy képes megtanítani.
-. Mit tanítsak rajta? A te szád hangzik mindig.
- Az én szám hangzik? De azt nem hallod, amit a fiacskád mond?
Apám örült, ha helyette is megmo ídtam az igazat, boldoggá tette, ha többször is megismételtem.
- Nem mondtam semmit, csak azt, hogy ne csatíts.
- Mi történt ezzel a kölyökkel? - kérdezte anyám apámtól meglepődve.
- Sajnálja az asszonyt.
- Miféle asszonyt?
- Állítólag az este elvette a fiadat egy cigánylány.
- Elvette, kell is a cigánylányoknak ez a retkes. Vetkőzz le!
Egy fazék kopasztani való vizet zúdított a teknőbe.
- Na, mi lesz, mért nem vetkezel?
- Eredj ki.
Szólni akart, de megakadt a torkán a kérdés, sem lenyelni, sem kimondani nem tudta. Egy nagy kérdőjel lett, szemében forgott a világ, amíg egy könnycseppel ki nem esett belőle.
- Jól mosd meg azt a bozontos fejedet - szólt vissza halkan az ajtóból -, majd kisűrűzöm.
Este, lámpásnál nyírt meg Kóka, ő tudott legjobban nyírni a cigányok között. Olyan frizurát csinált, mint az öreg Vergének, csak elöl hagyott egy kis hajat, azt is elnyírta, mint a csikóknak.
Életemben összesen nem volt annyi ruhám, amennyit a vásárban vettünk. Még egy kézitáskára is volt gondja anyámnak, jó erős csizmaszárból készült.
Már számoltam a napokat, nagyon közel volt az idő.
- Mikor kell menned, fiam? - érdeklődtek a cigányok mély részvéttel.
A katonáktól szokták így kérdezni, akiknek kezükben a behívó, és katonakofferrel készen állnak.
A fiúk kerültek minden szót, amivel megsérthettek volna, velem együtt sóhajtoztak, megszűntek a tervezgetések, aztán már azt sem mondhattam, hogy holnap, mert az is elérkezett.
Fáradtan kezdtem az öltözködéshez, az egész éjszakát szó nélkül virrasztottam át.
Anyám sem aludt, órákkal előtte újra pucolni kezdte a ruhám, pedig este későig azt csinálta.
- Vigyázz a ruhádra - simogatta rajtam -, így a lányoknak is jobban tetszel.
Csak az ő szemében láttam magam, meg az arcán, ami ragyogott az örömtől.
- Na menj, el ne késs.
Nem akarta magát előttem elsírni, azért sürgetett.
Idejében elértem a vonathoz, már csak órák lehettek hátra, de adták a jegyet.
Sorban álltak a szülők, még nem kaptuk meg az igazolványt, majdnem minden kisdiákot elkísért valaki, dicsekedve mutatták be egymásnak szüleiket.
Csendben álltam a korlátnak támaszkodva, nekem nem voltak ilyen problémáim. Bár jött volna ki az anyám is, nem állnék itt egyedül. De mért nem jött, máskor az orvoshoz sem enged, mindenhova velem jön. Furcsa szeszélyei vannak, őt sem bírta volna más ember apámon kívül. Olyan, mint az időjárás, majdnem elsírta magát, de azért otthon maradt. Ami azt illeti, elég korán van.
Egyetlen ismerőst sem láttam a csoportba verődött diákok között. Úgy látszik, a mi iskolánkból senki nem jött.
Ezek már az anyagot mondják egymásnak, előre tudják. Nagyon hetyke gyerekek, pedig egyik sem öltözött különben nálam. Némelyiknek épp hogy be van kenve vasporral a csizmája. Ők gazdag fiúk, nem jártak érte napszámba.
Vajon ez a segges Molnár gyerek is iskolába jön, hogy fér ez be a padba? Olyan az apja, a bőrt lehúzná, akiről lehet. A fiát úgy meghizlalta, mintha le akarná vágni.
Már a cipőmre rápislantott, azért jött ki, nehogy a fiának maradjon az aprópénz.
Ezt akárhogy nézed, új cipő, igazán a sátorból vettük! Bárcsak a ruha is ilyen kényelmes lenne rajtam, de ezt anyám annyira kivasalta, le sem lehet benne ülni. Egész este azt rágta a fülembe, össze ne gyűrd az úton! Nem tudom, hogy gondolja, nyolc évig majd állva fogok utazni, ámbár sokan azt mondják, ez nem gyűrődik, mert igazi szövet. A fene sem törődik vele, szövet, nem szövet, de ha ez a nyakkendő kioldozódik, nincs mindenhol váróteremablak, meg sem tudnám kötni. Kit fogok én minden reggel felébreszteni, hogy kösse a nyakamra? Ha mind ilyen úrigyerekek lesznek ott, beszélhet anyám nekem holnap, hogy kössem fel. Kutyának való ez, meg a muzsikás cigányoknak, hadd uraskodjék, aki akar. Legszívesebben most levenném.
- Beszállni! Hátul van a diákkocsi.
- Ez diákkocsi, hé! - kiáltott rám a segges Molnár, mikor be akartam szállni.
Még szerencse, hogy volt időm felugrani egy másikba.
Ö benn ülhetett a dagadt fiával, engem meg kizavart.
Nagyon szigorúnak ígérkezett az iskola. A folyosón nem lehetett szaladni, ott állt egy fekete kabátos ember a csengő mellett, megfenyegetett mindenkit.
A tanító bácsi azt mondta, hogy tanár úrnak szólítsuk.
Egész nap egy szót sem tanultunk, ez - ez, ez - az, mutogatták be egymást. Este hazajöttem egy nagy táska könyvvel.
Egész héten nem ültem bele a diákkocsiba, de mikor az igazolványt megkaptuk, a jegykezelő áttessékelt. Még mindig kevés ismerősöm volt, az első C-be csak hárman jártunk, a dagadt Molnár gyerek meg Varjú Vajda. Kölcsönösen nem bírtuk egymást Molnárral, idegesített, hogy állandóan nevetett rajtam.
Neki csak volt barátja az osztályban, ott volt Varjú Vajda, aki szintén szegényalapon tanult. Szünetekben együtt röhögtek.
Teljesen egyedül voltam, ha valamikor mellém kerültek, menekültek tőlem, mint a rühestől.
A diákkocsiban segges Molnár végigjárta a padokat, odasúgott valamit, aztán röpködtek a megjegyzések.
- Melyik osztályba jársz, Molnár?
- A C-be.
- Az azt jelenti, hogy cigányosztály.
Még mielőtt elmegy a türelmem, gondoltam, átmegyek a másik kocsiba. Molnár elém lökte a lábát, cipőmet, amiben alig mertem lépni, és apám a hátán hozott ki a cigánypárizsból, hogy sáros ne legyen, összepiszkolta. Lehet, ha Molnár helyében vagyok, én sem teszek különbül attól a tekintettől, amilyennel én ránéztem.
Talán még sziszegtem is valamit a fogaim között, de Molnár ordításától saját hangom sem hallottam.
Miközben ki akartam venni a zsebkendőm, hogy megtöröllem a cipőmet, Molnár hanyatt vágta magát a padon, kezét, lábát az égnek tartotta.
- Jaj, ne, ne! - Bőgött, mint a bivaly, pillanatok alatt csupa húgy lett rajta a nadrág, amikor látta, hogy a cipőm dörgölöm a zsebkendőmmel, felült, és nevetve törülgette könnyeit.
- Mi történt veled? - kérdezték a többiek.
És a húgyot nézték, ami nagy tócsában úszott a padlón.
- Azt hittem, meg akar ölni. Azt mondta édesapám, ne barátkozzak a rigánnyal, mert azok el szokták vágni az ember nyakát.
Már elfeledtem, hogy mit tett, szánakozva néztem, mint egy hatalmas zsírtömeget. Visszaültem a helyemre.
Ha eddig nem volt barátom az osztályban, ezután mégúgy sem lett. Szünetekben egyedül kószáltam a folyosón, nem szerettem lemenni az udvarra, mert más osztálybeliek is mutogattak rám.
Most már nemcsak Molnár nevetett, hanem az egész osztály, még a tanárok sem tudták elrejteni mosolygásukat, ha eljöttek mellettem.
|
|