|
|
Hasztalan teltek a hetek, idegen maradt számomra minden és mindenki. A putriba, ami eddig hangos volt a beszélgetésektől, síri csend költözött. Olyan volt, mint egy kripta, ahol csak mutogató árnyak élnek, mert nekem tanulnom kellett. Korán keltem, későn feküdtem. Magam is csendessé váltam, a környezet szinte magával ragadott; alig vártam a vasárnapokat, hogy kiszakíthassam magam belőle. De már ez sem ment, nem voltak viharos vitatkozások, barátaim nagyokat hallgattak mellettem, mintha untatná őket társaságom. Meglepődve néztek rám, ha megfeledkeztem mindenről, és a régi akartam lenni. De azért ragaszkodtak hozzám.
Ha egy putriba bementem, dugdosták előlem szegénységüket, mint az idegen elől, megseperték az ágyat, vagy tiszta ruhát terítettek elém.
Napközben erős fejfájás gyötört, szédülve jöttem ki az órákról, mindig úgy éreztem, hogy a tanár nekem beszél, minden szavát elnyeltem az utolsó hangig.
Feleltetéskor átsiklott felettem, csak azt kérdezte, aki önként jelentkezett. Már alig volt rajtam kívül valaki, sokszor úgy éreztem, mindjárt én kerülök sorra. Az osztálynapló kinyitásakor mindenki rám nézett, ő is, aztán mást szólított. Szerettem volna már átesni a próbán. Hallani önmagam, lemérni a gyötrelmes éjszakák és nappalok eredményeit, de nem volt bátorságom, valamitől féltem, talán magamtól. Amíg mások magukkal hozták a bátorságot, az otthont, a levegőt, addig én gyáva idegen voltam. Mindennap azzal indultam el, hogy ma, de ma sem, holnap sem, talán soha, amíg az őrületbe nem kergettek a gondolatok.
És egyszer, önkéntelenül, minden tiltakozásom ellenére, felnyújtottam a kezem.
- Nicsak, nicsak, hát te is tudod? - kérdezte a tanár, mintha csak az utcáról lépett volna be egy idegen, akit most lát először. Lehet, hogy csak én hallottam úgy, lehet, hogy úgy volt, belegabalyodtam a szavaimba, és ha még soha életemben, most még nyekegtem is.
Egy szabadtéri színpadon éreztem magam, ahol én vagyok a bohóc.
- Ülj le - legyintett a tanár zsebkendőjével, amivel a szemét törülgette.
Nem volt rossz kedélyű ember.
Még ebben az órában leszámoltam mindennel. Gondolatban már otthon voltam a barátaim között, akik úgy fogadtak, mintha nagyon-nagyon messze földet jártam volna be, akiről már azt hitték, hogy nincs is.
Nem az én világom ez, gondoltam tisztán, józanul.
Délután összeszedtem mindent, ami nyomot hagyott volna utánam, nem búcsúzkodtam, nem is marasztaltak, pedig mindenki tudta, hogy csak voltam.
Segges Molnár nem mert egy kocsiban utazni velem, csönd volt a kocsiban is, tudták, hogy most már minden mindegy.
Anyám nem szólt egy szót sem, pedig első dolgom az volt, hogy bejelentettem a szándékomat, megvárta, amíg mindenki elaludt.
A tiszta abrosszal, mint mindig, leterítette a koszos asztalt, most nem kiabált, csendben beszélt.
- Jól van, fiam, én megértelek, tudom, hogy nem könnyű cigánynak lenni, de holnaptól kezdve már nem leszel az.
- Hát? - néztem rá érdeklődve.
- Semmi hát, csak az iskolában voltál az, ahol megvetettek, gúnyoltak, kinevettek, itthon más leszel, gyáva, bolond, akinek nem fog a feje, hiába szeretnék taníttatni. Csaló, aki becsapta a testvéreit, szüleit, fajtáját, mert ő nem akar cigány lenni. Ha csak ez volt a vágyad, akkor ezt elérted. Azt hiszed, ezután is úgy tisztelnek majd, mint eddig? Nem érted, hogy mindenki szeret, rajongva vesznek körül, mert azt hitték, hogy majd te, aki annyi voltál, mint ők, megmaradsz nekik, értük, velük. Ne akarjon az ember más lenni, mert úgysem lehet más, de az legyen, ami. Azt hittem, tudod, hogy cigány vagy, és ez elég útravaló lett volna ahhoz, hogy megmutasd, amit senki nem hisz el, most már én sem.
- Te is azt hiszed, hogy nem tanultam, nem minden éjszakát végigtörtem. Itt vannak ezek a könyvek, kívülről elmondom az egészet.
Csak a fejét ingatta.
- Nem, nem - tette hozzá -, amit én elmondtam neked, nem megtanultam, hanem tudom. Választhatsz te is, most lefekszel, vagy fenn maradsz.
Értettem, hogy nem az ágyról beszél, de nem is az ébren maradásról.
Szó nélkül vettem elő az órarendemet.
Ha ugyan nagyon kevés lapot olvastam el a könyvekből, de az ő szavai visszhangzottak bennem, ami többet ért az eddigi szajkózásnál. Eleinte csak kötelességből, de később már magamtól is rájöttem, hogy ha igazán fenn akarok maradni, akkor kétszer annyit kell tudnom, mint másoknak.
Ezután már önként vállalkoztam. Talán már nem is feleltem, hanem előadást tartottam az anyagból.
A tanár úrnak szájára fagyott az előlegezett mosoly, amikor a legegyszerűbb módon bizonyítottam azokat a tételeket, amiket ő nehezen érthetővé és bonyolulttá tett. Egyre emelkedő hangom elnyomta az osztály pusmogását, a kitörni készülő viharos kacagás előhírnökét. Lapos pajzsokká tágult pupilláikat átdöfte a bámulat, ahogy a következő anyag logikai összefüggéseit ismertettem.
- Kitűnő - mondta a tanár úr, akarata ellenére. Sokszor félve közeledett felém, mintha hipnotizálnám. Pedig csak a tudni akarás vágya volt bennem, megmutatni, hogy engem is anya szült, és emberek gyereke vagyok.
Ilyen percek sorozatai után sikerült magam áttörni a leg-jobbakon is. Anyámnak örömében eleredtek a könnyei, mikor a félévi bizonyítványomat meglátta. Azért legyűrte érzékenységét.
- így kell ezt, fiam. - Nem leptek meg a szavai, de mégis szokatlannak tűnt, hogy már felnőttnek tart, akit nem kell kényszeríteni, tudta, mit kell csinálnia, sőt azt is, hogyan.
A természetes kötelességtudás elismerése sokkal nagyobb örömet adott nekem, mintha körülbabusgatna, saját vágyának beteljesüléséért dédelgetne.
- Büszke lehetsz a fiadra, Irén, legjobb az osztályban -dicsért segges Molnár. Háromkilónyi savanyított káposztával, jött hozzánk.
- Ha a fiad segítene Pircsinek, nem maradnék adós.
- Miben? - Anyám úgy tett, mint aki nem tudja, miről van szó.
- Tanulhatnának együtt, míg a szünet tart. Zsófi nénéd mindennap főz, jut neki is egy tányér étel, úgyis elég girhes, aztán húsz kiló liszt lesz a díja.
Utáltam a dagadt Molnár gyereket, de húsz kiló liszt majdnem egyhónapi kenyeret jelentett nekünk.
Egyszer sem ettem náluk, mindig vacsorát főztek, amit én nem vártam meg. Pircsi reggel televerte magát fokhagymás kolbásszal, aztán aludt volna. Egy hét múlva szédelgett a fáradtságtól. Ha a másnapi lecke nem ment, tornagyakorlatokat végeztünk. Körüljártuk a tisztaszobát békaügetéssel, aztán félórákon át kucorogtunk lábujjhegyen. Nekem is nehéz volt, de mindig ő könyörgött. Néhányszor kilátásba helyeztem azt is, hogy leszakítom a fülét. Eleinte nem vette komolyan, de gyorsan meggyőztem, hogy nem tréfálok. Alig várta, hogy vége legyen az iskolai szünetnek.
A bátyja, aki tavaly karácsonykor birkaszart adott a kántálásért, velem íratta a szerelmes levelét. Járt ő iskolába, de már elfeledte, hogy kell írni.
Nem lett segges Molnár Imre kitűnő tanuló, de kijavította a félévi elégtelen bizonyítványát elégségesre.
- Aztán nem muszáj azt senkinek tudni, hogy te tanítottad Pircsit! - jelezte az öreg Molnár, amikor kimérte a lisztet.
Első év végén nagyon sokan kiestek. A parasztgyerekek közül azok maradtak, akiknek a szülei tudtak valamit nyújtani hazulról. Az élelmiszernek egyre nagyobb tekintélye lett. Erősen megfogyatkozott az osztály, de így sem fértünk el egymás mellett. Az én fekete világom ismeretlen putriszaga éppúgy riasztotta őket, mint annak előtte, amit csak gondoltak, de nem éreztek. Már nem gúnyoltak. A tornaórákon végzett félelmetes mutatványaim, amelyek a vándorcirkuszosok halált megvető bátorságát utánozták, a tornatanárt is bámulatba ejtették.
Fizikai erőm és vakmerőségem a nyílt gúnyolásoknak elejét vette, mindenki meggondolta, mielőtt elhatározta magát valami jó tréfára. Előfordult, hogy végső elkeseredésemben a hitetlenkedőkkel és túlzásba menő szemtelenkedőkkel szemben nem az illemszabályoknak megfelelően jártam el. Ez ideig-óráig növelte a tekintélyemet, de baráti köröm még inkább önmagámra korlátozódott.
Padtársam csak a fizikai szertárban akadt, ahol nem volt lehetőség a válogatásra.
- A cigánynak jó - mondták -, mert Túróczi tanár úr is az énekkarban vele énekelteti a szólót.
Azok az apró kis dolgok, amellyel egy-egy tanárnak megnyertem a tetszését, irigységet szültek az osztályban.
Mindenki szemében nekem volt a legkönnyebb helyzetem. Nekem könnyű volt tanulni, mert nincs más dolgom odahaza, könnyű volt mindennap tiszta ingben menni, mert a cigányoknak nem kell dolgozni érte. Koldulnak meg lopnak.
Bármit tettem, minden természetesnek tűnt, megtalálták rá a kellő magyarázatot. Ha az iskolaszolga azzal jött be, hogy valaki lepiszkolta a W. C-t, rajtam volt az osztály szeme, még az is megdöbbenve tekintett rám, aki éppen csinálta, és ha nem tudtam bebizonyítani ártatlanságomat, a tanárok megjegyzéseitől sem mentesültem.
Egyetlen ceruza nem tűnhetett úgy el az osztályban, hogy elsőnek ne az én zsebeim, táskám tartalmát kellett volna kiüríteni. Bár, soha nem volt rá példa, hogy bármit is nálam találtak volna meg, mégis mindig engem gyanúsítottak.
Egyedül Garabuczi tanár úr bízott meg bennem. Az ő szemében tehetségesnek számítottam.
- Előfordulhat, hogy valami diákcsínynek esel áldozatul -mondta jóindulatúan.
Csak később tudtam meg, hogy mire céloz. Volt, amikor véletlenek segítettek. Egyik alkalommal a nagykabátom zsebében idegen zsebkendőt találtam, amelynek a sarkába egy egypengős volt kötve. Először át akartam tenni egy másik fiú kabátjába, de mégis jobbnak láttam, ha odaadom Garabuczi tanár úrnak.
- Jó - mosolygott -, ne szólj semmit. Még magyaróra közben bejött az osztályba.
- Illik, hogy a legjobban sikerült rajz tulajdonosát valamivel megjutalmazzuk.
Egy rézkarchoz hasonló amfora rajzát mutatta fel az osztály előtt.
- Álljon fel a tulajdonosa.
Nem mondott nevet, de mindenki rám figyelt.
Nekem is ismerősnek tűnt a kőedényrajz, ami az előző hetekben elég sok vitát váltott ki, nemcsak az osztályban, hanem a tanárok között is. Erősen megoszlottak a vélemények, egyik csoport rajzkészségemnek, a másik sikerült véletlennek tulajdonította. Már kezdett a vita lecsillapodni, és ez az átkozott kőkorsó most újra felszínre került. Soha nem lehetett itt tudni, mi jó, és mi nem, miből lesz kellemetlenség. Ezek a dolgok elég bizonytalanná tettek, még azokkal szemben is, akiknek a jóindulata teljes volt irántam.
- Nézd, hé, nem ismered meg a rajzod? - Garzó Tihi szavait elnyomta az osztály kirobbanó nevetése.
Már régen kellett volna, de most igazán érdemszerű lenne, ha egy kézmozdulattal fülig repeszteném ennek a nagypofájú Garzónak a száját. Csak éppen a körülmények nem alkalmasak erre.
Eleinte csak szünetben, később óra alatt is károgott rám, mint a varjú. Közben a legártatlanabb arccal háborgott a rendetlenkedő ellen. Tudta, hogy melyik tanár óráin lehet elsütni közkedvelt tréfáit. Határtalanul szemtelen volt velem, pedig egyik legjobb tanulója volt az osztálynak.
- Tihi, ha nem hagyod félbe a pimaszkodásod - mondtam neki az egyik szünetben -, vállalni fogom az osztályfőnökit.
- Mi az, hogy Tihi? Neked talán fiatalúrnak is megfelelnék.
Sokszor úgy éreztem, végső határán vagyok a türelmemnek, de mindig akadt erőm lenyelni a megaláztatást.
Garabuczi tanár úr szájáról eltűnt az örök mosoly.
Sokáig nézte Garzót, akinek lángvörösek lettek a fülei a rátapadó tekintetektől.
- Garzó, mi is a maga édesapjának a foglalkozása?
A pergő nyelvű fiatalúr nem tudott felelni az osztályfőnök kérdésére. Megbotránkozott az osztály, mindenki tudta, hogy Garzó Tihi édesapja a muronyi vasútállomás főnöke.
Ügy tett, mint aki nem hajlandó válaszolni, de az osztályfőnök kérdő tekintetének nem tudott ellenállni.
- Vasutas.
- Űgy értsem ezt, ahogy az osztály súgja? Állomásfőnök? Garzó arca még vörösebb lett.
- Kérem! - csitította Garabuczi tanár úr a nevetést - akkor most tisztázzuk a Garzó apuka állomásfőnöki pozícióját, mert bizony ő csak váltóőr.
Én is pirultam a Garzó megszégyenítésén, aki szegény kis bakter apját állomásfőnöknek nevezte ki.
- Csendben vagyunk, jó? - mosolygott újra az osztályfőnök. - Én pedig akkor ezzel jutalmazom az amfora tulajdonosát.
Felmutatta a pengőt, hogy mindenki jól lássa.
A pénzt mindenki felismerte. Sziszegett az osztály.
- Egy kicsit tintás a récéi között - nyújtotta felém. - Ági kisnyulakat rajzolt vele.
Boldog volt, ha rendkívüli rajztehetséggel megáldott kislánya nevét említhette.
Talán csak én érthettem az egészből valamit, de én sem minderit. A magyartanár nem tudta hova tenni a jelenetet, és mikor az osztályfőnök szó nélkül kiment, rám nézett, aztán folytatta az előadást.
Garzó a szünetben erélyesen elém lépett. Finomkodó arckifejezése és uraskodó magatartása cserbenhagyta.
- Add vissza a pengőm, te rohadt cigány!
Sokáig néztem, nem tudtam eldönteni, érdemes-e iskolába járnom, vagy sem. Az osztály körülöttünk tolongott, Garzó kabátját húzgálták, jelezve, hogy mellette vannak.
A szünet végét már elkondította a kis harang, Turóczi tanár hangja, rikácsolt a folyosón.
- Tessék, kérem, mindenki foglalja el a szokott helyét. A lépcsőház már szabad volt az énekóra megtartásához.
- A szoprán az alsó lépcsőfokra. Igyekezzünk, kérem!
A diákboly, aminek közepén farkasszemet néztünk, rá sem figyelt a szemüveges, mitugrász tanárra.
- Milyen pengődet? - pimaszkodtam, mint ő szokott.
- Amit elloptál. Add vissza, érted, nekem is szükségem van rá.
- Nicsak, az állomásfőnök fiának egy pengőre lenne szüksége.
Senki nem nevetett a szavaimon.
- Egy pengőre - ismételtem hangosabban.
- Add vissza, az övé! - sziszegték körülöttem.
- Jó az idő - sepertem flegmán a kabátom elejét.
Nem éreztem haragot, de ha bekövetkezik, amit vártam, istenigazában kiöntöm minden keserűségem.
- Mi az, kérem, mi történik itt? - furakodott közénk Turóczi tanár.
- Ellopott a cigány egy pengőt - zengett a kórus. Csodálkozó tekintettel meredt rám szemüvege alól.
- Tessék, kérem, visszaadni a pengőt, és vessenek véget ennek a kellemetlen szituációnak.
- Tolvaj! - kiáltották.
- Csend! - harsogott túl mindenkit. - Adja, kérem, vissza - sürgetett Turóczi, mint aki el szeretne gyorsan simítani mindent. Tekintete hol rám, hol a sorban feltáruló tanteremajtókra ugrált, ahonnan a tanárok kíváncsian siettek felénk.
- Na, kérem, magának lesz jobb.
Csak hallgattam, mintha nem is történne semmi.
- Mi ez a lázongás? - tolt félre mindenkit Ceglédi igazgató. - Ki ütött előbb?
- Nem, még senki nem ütött, kérlek szépen, igazgató úr -buzgólkodott Turóczi -, én itt voltam.
- Lopott a cigány! - harsogott az osztály hangja. Az igazgató átnézett rajtam.
- Mi történt, Garzó?
- Ellopta egy pengőmet!
- Honnan tudod, hogy ő lopta el? Garzó csak lesütötte a fejét.
- Ki látta, hogy ellopta az egy pengőt? Mindenki hallgatott.
- Fáradjanak be, kérem, az osztályba, ne zavarjuk a tanítást. Bent megbeszéljük.
A tanárok magunkra hagytak bennünket, csak percek múlva jöttek be. Néma volt az osztály.
- Tessék kijönni, kérem - szólított az igazgató. - Azzal vádolják, hogy ellopott Garzótól egy pengőt. Hajlandó beismerni?
Segélykérően néztem Garabuczi osztályfőnökre, aki csak állt, tekintetét másfelé fordította.
Már korántsem voltam olyan nyugodt, mint az előbb.
- Hajlandó beismerni, vagy megkutatjuk! - sürgetett az igazgató.
Nem sok mondanivalóm volt, nem volt mit beismerni, de az egy pengő nálam volt. És kinek lesz igaza, nekem?
Ebből a számításból valamit kihagytam, azt, hogy az egyenlet olyan egyenlőség, amely megmutatja számomra azt az egy, csakis egy világot, amelyikhez tartozom. Ezen kívül a többi mind hamis.
- Hozzák ki a táskáját!
A fél osztály ugrott a táskámért.
- Maga pedig, legyen szíves, hozza be a felöltőjét! - mutatott az egyik tanulóra az igazgató.
Visszatért a régi derű, mindenki nevetett, és a kezét dörzsölte.
- Tessék, igazgató úr, itt a felöltő.
- Honnan tudta, hogy ez az?
A meghökkent fiú válaszul csak a vállát rángatta, szeretett volna menekülni a kényelmetlen kérdés elől.
- Itt marad, majd ellenőrzi a gyanúsított zsebeit!
- Kérem, rakjon ki mindent! - szólt oda nekem. Kivettem az egy pengőt, és letettem az asztalra.
Az igazgató egyáltalán nem lepődött meg a pengő láttán.
- Ez az? - kérdezte Garzótól.
Garzó bólogatott, az osztály hangosan válaszolt, hogy: 106
- Igen!
- Érdekes, egy órával ezelőtt senki nem tudta a Garzó édesapjának foglalkozását, de azt mindenki, hogy milyen egypengőse van Garzónak.
Úgy váltakozott minden, mint a kártyajáték, hol az egyikhez pártolt a szerencse, hol a másikhoz. Most nekem volt jó lapom.
- Fejezzük be ezt a játékot! - változott erősebbre az igazgató hangja. - Egy becsületes önként jelentkezőt kérek, aki nem akarja elveszíteni szavahihetőségét, amíg iskolánkhoz tartozik!
Mindenki a padot nézte, és kezüket térdük közé szorították. Az igazgató körüljártatta tekintetét.
- Tessék kilépni! - mutatott az első padban egy kis lógó hajú, szőke legényre. - Értette, mit mondtam, ugye?
- Igen - hajtotta meg magát a megszeppent gyerek, nadrágvonásra szorított kezekkel. - Garzó azt mondta, szégyellni kell magunkat, hogy cigánnyal járunk egy osztályba. A C osztályt mindenki cigányosztálynak hívja, össze kell fognunk, hogy kisöpörjük az iskolából. Aki ebben nem akar részt venni, az áruló, és szégyellje magát, hogy az osztály becsületét nem akarja megvédeni. Az ő ötlete volt az egy pengő, amit körültintázva a kabátzsebébe tettünk, és a zsebkendő is. Még azt is mondta, hogy nem akar egy cigány után állni a tanulásban, mert ő lehetne kitűnő is, de nem akarja, hogy egy cigánnyal együtt emlegessék a nevét, mert az ő apja állomásfőnök.
- Jó, azt már tisztáztuk, hogy csak váltóőr. Van-e, aki nem osztotta Garzó véleményét?
Mindenki fel akarta nyújtani a kezét.
- Arra gondolok, aki megmondta Garzónak, hogy ez nem illik egy becsületes diákhoz, ahhoz a becsületes diákhoz, aki büszkén viseli sapkáján a műveltség és a tudás címerét. - Hát ilyen nem volt. - Garzó osztályfőnökit kap, az osztálynak pedig figyelmébe ajánlom, hogy iskolánk becsülete megkívánja: ne állatokat, embereket neveljünk.
Az énektanár csak mosolygott rám. - Gyerünk - mondta -, mert mindjárt vége az órának. Kérem, most igazi felszabadultsággal énekeljünk.
Ugrált, mint a stiglic, sokkal boldogabbnak látszott, mint én.
Már tavasz volt. Az évtizedek vályogtaposása apró tavakat formált, egész a telep legszélső kunyhójáig. A hóolvadások, tavaszi esők egybeszaggatták vékony gátjaikat, mint egy kis tenger ölelte félkaréjban a telepet.
Nem volt csúnya látvány. Kizöldült parányi szigeteit nagyra nőtt, sárga virágú somkóró tarkította, és a sás hegyes levelei között barna fejű buzogányok ringatták magukat.
Az ivóvíz kivételével minden vízigényünket a nagy gödör elégítette ki, mert így hívtuk. Nagyszerű fürdési lehetőséget biztosított az apróbb gyerekek számára, ők nem fürödhettek a Körösben, nagy volt a víz. Pedig itt is előfordult, hogy egy-egy gyerek belefulladt, s a felnőttek hetekig megtiltották a fürdést, de ki tudott volna annyi gyereknek ellenállni.
Már április végén megkezdődött a fürdőszezon, és míg ki nem száradt, vagy b-3 nem fagyott a homokgödör, állandó lubickoló volt.
Este, ha elcsendesült minden, a békák birodalma lett. Szívesen hallgattuk kuruttyolásukat, sokszor kíváncsian figyeltük, azon gondolkodtunk, vajon miről beszélgetnek. A vékony brekegéseket mély, öblös hang bizonygatta, mint amikor nálunk csoportosan beszélgetnek, és a legvénebbek közül elismerő bólintások között azt mondja valamelyik: úgy van.
Aztán, gondjaikat feledve, csoportosan énekelni kezdenek, amíg meg nem szólal valamelyik öreg béka, hogy elég, holnap is nap lesz.
Vagy elhagyják, vagy nem, mi is így csináljuk.
Nálunk is vidám a nyár, szinte gondtalan. A reggelek tikkasztó hőségében olyan álmos szemekkel pislogunk kunyhóink tövében, mint ők lapuik alól, csak nem teregetjük ki nyelvünket, hogy egy bolond légy rárepüljön. De mi is álmosan, csendesen lihegjük végig a délelőttöket, várjuk, hogy az öreg békák megérintsék nyelvünket valami ennivalóval. Aztán vidáman úszkálunk száraz posványunkban, ki-kipislantunk a vastag békanyál alól, áhítva a kecses szúnyogokat, míg egy görönggyel fejbe nem kólint valaki.
Itt a vágyak nem bontottak szárnyakat, lesüllyedtek, mint a vízbe vetett nyeletlen fejsze, a has és a szoknyák alá.
Nyáron szétfutott a nép, amerre látott, de a hétvége mindenkit hazahozott.
A napfényesnek ígérkező vasárnapokat apró lihegésektől átforrósodott éjszakák előzték meg, és a lucskos ölelkezésekben fuldokló álom elűzte a pásztorórák ketyegését.
Lustának, tunyának mondták azt az asszonyt, aki napfelkelte után még a férje mellett heverészett. Szemük alján fekete karikákban még ott ültek az éjszaka önfeledt percei, de szoknyájuk keresztráncait már pirkadatkor az udvaron simogatták.
Ma sem tudom, miért kellett korán kelniük, hisz a férfiakat csak a legyek visszaverhetetlen ostroma űzte ki a vacokból. A gyerekek ébredési sorrendben tűntek el hazulról, nagy részük önellátó volt. Még alig virradt, amikor némelyik egy újságpapírba csavart cigaretta véggel bejárta a cigánypárizst. Azt nézte, hol talál tüzet. Anyám is a korán kelők közé tartozott, napfelkeltére kiöblögette szennyes rongyainkat, aztán mindig talált valamilyen munkát a kunyhó környékén. A asszonyok egymás után sorakoztak udvarunkra, a kormos vályogok közé rakott ganétüzet körülfogva egymásnak nyújtogatták a cigarettavéget, hogy felüdítsék tüdejüket vastag újságpapírból és bagókeverékből csavart cigarettával.
- Alszik még a fiad, te asszony? - kiabált messziről az öreg Nyucu.
- Még? - csodálkozott anyám. - Alig jött fel a nap, minek keljen fel.
- Minek? - nyögte az öreg, és mint akinek megbénult a fél oldala, úgy vonszolta magát közelebb a tűzhöz.
- Mi van ezzel a szőrös talpú cigánnyal? - kérdezték az összegyülekezett kíváncsiak egymástól.
- Egész héten nem aludtam, az éjjel már majd felmartam a földet, annyira fáj a fogam.
Alig lehetett felismerni a hangját, annyira remegett.
- A fogad? - kérdezték csodálkozva.
- A fogam - nyögött tovább, miközben maga alá húzott lábaira rákucorodott.
- Rossz betegség az, hogy az isten pusztítsa el - sápadoztak a többiek, mintha valami gyógyíthatatlan kolera volna.
- Meg lehet abba bolondulni. Távol legyen még az ellenségünktől is.
Egyre többen jöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák.
Már rég nem aludtam, hozzászoktam a korai keléshez, csak azt nem tudtam, mit akar velem az öreg. Végigfutott hátamon a hideg, amikor elordította magát. Némelyik asszony kezét tördelve vele együtt jajgatott.
- Miért nem kelted fel a fiad, te cigányasszony - ripakodtak anyámra -, csináljon neki valamit, itt bolondul meg ez a vén cigány.
- Mit csináljon neki? - kérdezte anyám kihívóan, de az ő hangja is remegett.
Nyucu féloldalt a földre borulva kezében tartotta arcát, és úgy ordított, mint a szamár. Már egész tömeg fogta körül.
Az idegesség és a kíváncsiság soknak kiverte szeméből az álmot. Többen azt sem tudták, hogy mi baja van az öregnek, csak sajnálták.
- Hát ezt nézni is rossz - zúgolódtak a férfiak is -, miért nem kelted fel a fiadat, hé? - kiabáltak apámnak, aki a lovaival volt elfoglalva.
Apám dörmögve bejött.
- Kelj fel, Nyucu kivonítja a fejünket.
- Mit csinálok neki, ha felkelek? Adj neki bagót, hátha csak annyi a baja.
Apám kiment, de perceken belül visszajött.
- Gyere már, az anyád istenit, az összes cigány idecsődült.
Nem a felkeléssel volt a baj, hanem fogalmam sem volt arról, mit csináljak vele, nekem életemben nem fájt a fogam.
- Vidd be az orvoshoz - próbáltam újra az apámra hárítani.
- Vasárnap? Mit nem találsz ki?
- Neked fájt már a fogad?
- Nekem? - nézett gyanakodva, láttam, hogy gondolkozik. - Úgy emlékszem, a katonaságnál.
- Mit csináltál vele?
- Semmit.
- Hát, még mindig fáj ?
- Dehogy fáj. Azt hiszem - kereste a nyelvével -, kihúzták.
- Persze, katonaságnál az a legegyszerűbb módszer. De én mit csináljak? Fogalmam sincs, mi az, hogy fogfájás.
- Mi a pusztulatot csinálnál vele, a fejébe mondjad, hogy menjen a kocsmába.
- Én mondjam neki?
Már apám is ideges volt, mert az öreg egyre vadabbul bőgött, alig tudtam magamra venni a nadrágom.
Nyucu kifli alakba görbülve feküdt a tűz mellett, csorgott a nyála. Mellé álltam, mint egy rakás kétségbeesés, azt sem tudtam, mivel vigasztaljam.
- Segíts rajtam gyermekem, egyem a lelked, mert elpusztulok!
Ha apám mellém nem tolakszik, elsírom magam.
- Mért nem hozatol rá pálinkát, csak ordítol, mint aki meg van bolondulva. Azt hiszed, hogy azzal kiáll?
- Raktam én erre mindent - nvögte fájdalmas arccal -, még fokhagymát is kötöttem a kezemre.
Bal karján ötpengős nagyságú hólyag csüngött, amit a hagyma csípett.
- Ki kell ezt húzni - kezdte újra a jajgatást.
- Befogok, csak ne ordíts, beviszlek az orvoshoz, hátha kihúzza. - Apámon is látszott, hogy sajnálja az öreget.
Nyucunak még jobban eltorzult az arca a méregtől.
- Engem viszel az orvoshoz, te Boncza, meg akarsz öletni? Rád gyújtom a házat, ha a fiad nem húzza ki a fogam.
Most értettem meg, miért jött hozzánk ordítani, de mielőtt elszaladhattam volna, elkapta a lábam.
- Húzd ki, drága gyerekem!
- Lóg? - ijedtemben azt sem tudtam, mit kérdezek.
- Áááá! - kitátotta a száját, mintha be akarna kapni. Kétségbeesésemben a körülállókra néztem.
- Miért nem segítel rajta? - kérdezték szemrehányóan.
- Hogy segítsek?
- Ezzel! - dobta közénk anyám a kis zsákot, amelyben apám lófogászati szerszámai voltak.
Szédülés környékezett, azt lestem, hogy lehetne elosonni. Apámtól vártam minden segítséget. Ö nem sokat gondolkodott a dolgon, kiborította a zsák tartalmát, egy hatalmas görbe fogót a kezébe vett.
- Na, hadd lássam, melyik fogad fáj?
Az öreg Nyucu berzenkedve ráemelte a kezét.
- Eredj innen, Boncza, a gyerekem haljon meg, ha meg nem ütlek, nem bánom, ha aztán agyonütöl is, de ne nézz lónak.
Ijedtemben megpróbáltam kisebb fogót keresni a szerszámok között, de csak az volt, amivel apám a lovak fogát szokta kiszedni. Még mindig a kezében szorongatta a meggörbített csőrű fogót, sápadtan a méregtől, de nem szólt, csak átnyújtotta.
Alig lehetett szétnyitni az évek óta nem használt szerszámot, csikorgott a rozsdától, mint a kenetlen ajtósarok.
- Meg kell azt petrózni - adták a tanácsot.
Nézegettem a széles hornyú, ló fogához méretezett fogó csőrét, ha ezzel belenyúlok a szájába, legalább három fogat húz ki egyszerre. Nyucu sápadtan, fülig tátott szájjal ott térdelt előttem. Bagótól megfeketedett fogai hiánytalanul sorakoztak, mint a lefűrészelt cölöpök.
- Melyik fáj ?
- Áááá! - rángatta a vállát, maga sem tudta, melyik.
- Biztosan az a nagy vastag - hajolt közelebb Jenő bácsi -, ott középen.
Lehet, hogy az lett volna a legkönnyebb, kihúzni a két szomszédjával, de egyhez nem fért hozzá a fogó. Nyucu már csak lihegett, nem jajgatott.
- Ezzel nem lehet kivenni - próbáltam még mindig szabadkozni.
- Nem kell annak fogó - adta az újabb tanácsot Jenő bácsi -, itt van ez a lyukasztó, odapasszítod a foghoz, aztán kalapáccsal a végére ütöl.
- Hátha eltörik az állkapcsa?
- Dehogy törik el - erősködött -, láttam én a vásárba eleget.
- Hát akkor itt van, csinálja.
Már hozzá akart fogni, amikor rákiabáltak.
- Te mindenbe beleütöd az orrod, Ráncos, olyan vagy, mint egy doktor. Ha eltöröd az állkapcáját, soha többet nem tud vele enni. Hagyd a gyereket gondolkozni, tudja az, mit kell csinálni.
- Nagyon vastag ennek a fogónak a csőre - mutattam apámnak -, le kéne belőle reszelni.
- Tönkre akarod tenni a fogómat?
Egy kis gondolkodás után beleegyezett. Khandi csak bólintott, már ment is a reszelőért. Az egész telep körülöttünk állt.
Amíg a fogót reszelték, próbáltam megkeresni, melyik foga fáj.
- Majd szóljon!
Kezdtem sorra kopogtatni. Minden koppantásra ordított. Megvastagodott nyelvét alig tudtam félretolni, állandóan rátelepedett fogsorára. Tanácstalanul dobtam el a lyukasztót.
- Honnan tudjam, hogy melyik fáj, ha mindig ordít?
A válasz csak egy nagy áááá volt és egy vállrándítás.
- Nahát . . . azt sem tudja, melyik foga fáj - hördültek fel a többiek, lassan engem kezdtek sajnálni.
Az idegességtől folyt rólam a víz, de mindegy, valamelyiket ki kell húzni. Néhány perc múlva újra elkezdtem egy nádszilánkkal, most már lyukas fogat kerestem. A megkopott zápfogak közé bekövesedett bagómaradványokat feszegettem, csaknem minden foga egészségesnek látszott, az egyik zápfog aljában egy parányi fényes tárgy ragyogott. Nyucu bácsi verejtékezve sziszegett minden érintésre, de amikor a fényes tárgyhoz értem, kettéharapta a nádszálat. Hanyatt vágta magát, a földet kaparta kínjában.
Megkönnyebbülve törölköztem meg.
A cigányok már kifogytak a vigasztalásból, hol engem, hol az öreget nézték, mintha éppen most lehelné ki a lelkét.
Szó nélkül utat engedtek Khandinak, amikor visszatért a vékonyra reszelt fogóval.
- Így gondoltad?
Magam sem tudtam, hogy, de úgy nézett ki. Csak apám csóválta a fejét kelletlenül, sajnálta a szerszámát.
- Hozz egy bögre vizet! - szóltam anyámnak, aki már az egészet megunta, és egyáltalán nem titkolta, hogy a pokolba kívánja Nyucut.
- Meg kéne fogni a fejét - szóltam Jenő báncsinak, aki mindenáron segédkezni akart.
Megragadta kétoldalt a haját a fülével együtt, az öreg cigány állta.
- Majd én tartom, csak bátran húzzad, annál rosszabb, ha az ember fél tőle.
De az ő szája is tátva maradt, amikor meglátta, hogy a fogót benyomtam a parázsló ganéj tűzbe. Halkan felszisszentek.
- Le kéne fogni a kezét is!
Két segítség is akadt egy-egy kezére, kifeszítették, mint egy nyúzott bőrt.
Hangosan sistergett a fogó, amikor belenyomtam a vízbe.
- Uram isten! - fohászkodtam magamban - csak össze ne roppanjon a foga.
Még néhányszor meglóbáltam a levegőben a fogót, hogy hűljön.
- Ne félj, fiam, csak bátran - biztatott az öreg, fájdalomtól eltorzult arccal, aztán eltátotta a száját.
A hosszú szárú fogót két kézzel illesztettem a fogára. Szinte hallottam a recsegést, kétoldalt megcsavartam, aztán óvatosan mozgatva kiemeltem a többi közül.
- Ez volt a bűnös - mutattam a gennyes gyökerű fogat, aminek az oldalán levő kis lyukból egy beletört varrótűdarabka állt ki. Az öreg inteni szeretett volna a fejével, de a meglepetéstől Jenő bácsi még mindig kifeszítve tartotta, csak akkor engedték el, amikor rájuk szóltam. Csodálkozva nézték a fogat.
Nyucu hangos köpködés közben elmondta, egy hete, hogy beletört, azóta sem enni, sem aludni nem tudott.
- Majd fagyalfa levével öblögesd - mondta neki megbékélten apám.
Egyáltalán nem vált hasznomra az egész művelet, ezután minden bajukkal hozzám jöttek. Volt, amikor vasárnaponként két törést is fel kellett vágnom, amit a mezítlábas talpukon a göröngyök törtek, de vagy kipucoltam a gennytől, vagy hagytam őket szenvedni.
Sok babonás hitből származó fertőzést kellett megakadályoznom, amit saját maguk idéztek elő.
A nyílt vágott sebekre meleg lószart, poros pókhálót és falról lekapart meszet raktak.
Ezeknek a vérzéscsillapító gyógymódoknak a helyébe nem könnyen lehetett ecetet vagy sót alkalmazni, pedig más fertőtlenítőszer nem volt. Egy lehetőség kínálkozott, kenyérbe felitatni, és valami mesével körülfogni, mert a gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.
Éppúgy, mint az ótvaros gyerek fejének a tisztán tartása, amihez a hiedelem szerint nem volt szabad víznek érnie. Az orvos utasításain, ha erre valaha is sor került, csak nevettek. Szappanos vízzel való lemosás szinte szentségtörésnek tűnt. Egy gyógyszere volt, mint kutyaharapásnak a szőre. Akkor keletkezik a gyerek fején ótvar, ha olyan asszony megy be az újszülötthöz, aki „úgy" van, menstruál. Ezek a sebek éveken keresztül sapkányira megnőttek, nem is volt szabad sürgetni a gyógyulásukat, hanem időnként menstruáló asszony rongyaival, ingével, szoknyájával meg kellett törölgetni.
A telepnek majdnem minden lakója bőrbetegségtől szenvedett; rühtöl és sömörtől. Mindkettőre hugyot, pipamocskot és ablakizzadságot használtak. A gyerekek arcát és felsőtestét tenyérnyi gombafoltok éktelenítették. Bár a pipaszárból kiszedett kenőcsszerű nikotinos szutyok elég hatásosnak látszott, de hol volt annyi pipa. Kétségbeejtően terjedt, az állandó testközelség vezetője volt a fertőzésnek. A rühbetegségtől én sem mentesültem. Az ujjaim között apró pattanások képződtek, elterjedtek az egész testemen, és később hatalmas sebekké alakultak.
Az orvosi segítségnyújtás hatástalan vagy csak lassan ható gyógyszerei a fertőzés lehetőségeit egyáltalán nem szüntették meg. Akik az orvost megpróbálták, gúny tárgyává váltak a telepen, a barna, kellemetlen szagú kenőcs messziről árulkodott a rüh jelenlétéről. Ez esetben nemcsak gúnynak, hanem kellemetlen hátránynak is kitette magát az ember, mert a faluban nem engedték be egyetlen házhoz sem. így aztán a gusztustalan vakaródzásokból undorítóan elgennyesedett sebek keletkeztek, amelyek a piszkos gúnyák alatt egyre inkább fertőztek. Az orvos által felírt gyógyszert magam sem használhattam, nem mehettem az iskolába feketére maszatolva és azzal a kibírhatatlan bűzzel, amit a kenőcs árasztott.
Vállalnom kellett a kínzást, amit a gyógyulás reményében elszenvedtem a kékkő- és kénporkeveréktől, de megérte, mert egyszeri alkalmazása elég volt a teljes gyógyuláshoz.
Néhány nap múlva általánossá vált a tömény kékköves és kénes fürdő vagy kenőcs alkalmazása. Nemcsak a gyerekek ordítottak a fájdalomtól, hanem a felnőttek, is, szidtak és agyonveréssel fenyegettek, ha a gyereküknek vagy nekik valami bajuk történik.
Sokan úgy alkalmazták, mint aki hosszú rábeszélés után hajlandó öngyilkos lenni, és ha már csinálta, akkor istenigazában kiordította magát, igaz, volt is mitől.
Néhány hét múlva csak a fehér sömör helyei és a fekete rühseb nyomai látszottak. Kegyetlen gyógymód volt, de ennek a fertőzésnek nem lehetett másként ellenállni, csak ha mindenki alkalmazza. A falu szőlőtermelő gazdái nem tudták elképzelni, miért koldul minden cigány kékkövet és kénport, vagy ahogy ők nevezték, büdöskővirágot. Bocz doktor csak nevette, amikor meghallotta, hogy mivel kezelik magukat a cigányok, de később, ha valamelyiken újra jelentkezett, ő is azt ajánlotta.
Bocz doktortól rettegett a telep. Az a hír járta, hogy egy orvos belehalt a tetűcsípósibe, mert a cigányakról rámásztak a tetvek. Sajnáltuk, hogy nem ővele történt. Egyetlen beteghez el nem ment.
- Él? ... - kérdezte. - Miért nem jött be? Akkor hívjatok, ha meghalt.
Egyébként sem óhajtotta a segítséget senki, inkább szenvedett vagy belepusztult.
Megszállottként üldözte a tetveket, egyetlen gyógymódot ismert, az ollót. Azt aztán minden esetben alkalmazta.
- Hol a halott? - üvöltött már a telep szélén. - Vagy megettétek? Rátok gyújtom ezt a bacilusfészket.
A cigányok csak sunyítottak a gödrök bozótjai között. A doktor dühöngése mindég nyomot hagyott maga után, aki a keze ügyébe került, annak keresztet vágott a hajába. Na de ez nem jelentett semmit, a kendő eltakarta. Még az sem, hogy végigrugdalta a telep tűzhelyeit, az elkészített vagy félig megfőtt ételeket kiborogatta. Hang nélkül tűrték, pedig szép számmal akadt nagyszájú, harcias asszony, de jobbnak látták, ha hallgatnak, féltették koronájukat, ha ugyan akadt még nyirbálatlan.
Verge Margitot csendes alamuszinak ismerte mindenki, ketten éltek a lányával. Az idősebb korú férfiak áhítattal nézték az eladósorban levő lányt, az ő zsánerűk nem változott. A fiatalok annál kevésbé emlegették Emma pendelyét, mert nagyon megnőtt a segge, vastag, görbe lábait borotválva vagy borotválatlanul egyaránt ízléstelennek tartották, úgy lépkedett, mint aki mindég attól tart, hogy tüskébe lép. Csak a jó magyardohány szaga csábította hozzá a fiúkat.
Annak ellenére, hogy Margit nénit mindenki csendes alamuszinak mondta, megélt a jég hátán is. Senkitől nem kért semmit, igaz, hogy ő sem szívesen adott, reszketett a keze minden csipetnyi dohánynál, de valamivel meg kellett kínálni a vendéget. Nem nagyon nyúlt a keze, ha adni kellett. így aztán kettős öröm érte a cigányokat, amikor Bocz Elekkel összeakaszkodtak.
Margit néni egy döglött tyúkot bontott, már csak annyi ideje maradt, hogy beugorjon alacsony ereszű konyhájába. Bocz éppen az ő udvarán állította le motorbiciklijét.
- Mi ez! - mutatott a konyhaajtó elé vetett tyúkbélre. -Gyere ki, te rohadt kurva!
Elég sokáig vitatkoztak, egyik kívül, a másik belül, röpködtek a durva szavak, Margit néni sem fukarkodott, nem csak mondta, hol nyalja ki, hanem csattogtatta is tenyerével, míg a doktor hajánál fogva kihúzta.
Egyáltalán nem tűnt megdöbbentő látványnak, máskor is előfordult, hogy az asszonyokat hajuknál fogva húzta maga után, mint a gyerekek a szánkót. Hanem Margit néni, amikor megunta a dicsőséget, fogta magát, és egy darab léccel félholtra verte az orvost. A község hintájának kellett hazaszállítani.
Végre valamit törlesztett a sok adósságból. Eddig se nagyon vették igénybe a doktor segítségét, de eztán még úgy sem.
A gyerekek meglettek úgy is, az életrevaló megmaradt, amelyik nem bírta, eltemették.
Ha a rágott pogácsától vagy rágott hústól hasfájást kaptak, madárszart vagy vöröshagymalevet ettek.
Anyám is igyekezett ebből a gyógyszerből begyűjteni egész staniclira valót. Ha ez nem segített, éjszaka megfüstölte a gyermek ingét, vagy a küszöbre téve végigverte a balta fokával, átdobta a háztetőn, és ezt addig csinálta, míg a gyermek meg nem nyugodott. Egyetlen éjszaka nem múlhatott el, hogy a seprűt az ajtó mellé ne állítsa. Talán ennek köszönhettük, hogy a bábaasszony egyikünket sem cserélt ki, néha annyi költséget számolt, hogy éveken keresztül nem tudtunk kilábalni, az adósságból, már csak azért sem, mert egyik gyerek érte a másikat. Ha éjszaka kimentem, és félrerúgtam a seprűt, eszembe sem jutott visszaállítani a helyére.
- Soha nem bírod megérteni? - szidott anyám. - Látod, a Borké Margit gyerekét egy évvel ezelőtt világ csúfjára kicserélte a bábaasszony. Már elmúlt hároméves a gyerek, és csontbőr volt, csupa szőr, és még semmit nem fejlődött, sem járni, sem beszélni nem tudott, sírt állandóan, nem győzték ennivalóval. Hetenként borotválták, úgy nézett ki, mint egy szőrös majom. Hiába próbáltak vele bármit, amíg el nem vitték a tudós asszonyhoz.
- Mit csináltak vele? - érdeklődtem.
- Azt, hogy csuporba tettek neki ételt, aztán egy levesmerő kanalat adtak a kezébe. Kicsi csupor, nagy kanál, ennél Lajos, ha tudnál, mondta a cserélt gyerek. Megjósolta a tudós asszony, hogy megszólal. Azon az éjszakán a bábaasszony visszacserélte a gyereket. Ezért teszem én minden este az ajtó elé a seprűt.
Nagyon szégyellősen beszélt ezekről, de azért a. hitében nem lehetett megingatni.
Kifelé én is megvetettem a babonás hitet, de belül nem tudtam szabadulni tőle. Fél éjszakákat feküdtem mozdulatlan. A pislogó mécses fényében néztem az imbolygó árnyakat, ahogy lomhán vagy kapzsin belemartak kistestvéreim arcába, aztán visszasompolyogtak erőtlenül, megszégyenülten, de sikertelen rohamaikat újra meg újra megismételték, talán arra várva, hogy egy pillanatra elborítsa valaki a seprűt, aztán parányi áldozatukat hangtalan örömmel magukkal vigyék. Vajon én az vagyok, akinek hisznek, aki a csömörlés ellen nem a neveletlen ujjával csinál kilenc kört a köldöke körül, hanem sós ecetet erőltet beléjük, hogy a belefűlött, főtlen vagy romlott ételt kihányják.
- De hát akkor ki vagyok?
Nagypéntek éjszakáján megmosakszom, és pontosan éjfélkor megfésülködöm a danckai szomorúfűzfák alatt, hogy ölesre nőjön a hajam, és nem hagyom, hogy macskafarkat forgassanak a csecsemők szájába, mert azzal gyógyítják a szájpenészt. Ugy tiltakozom a babonák ellen, mint aki önmaga ellen tiltakozik, nem hiszem, de félek tőle. Ezer és ezer szállal fon körül mindent - és helyette nincs más. Ha egy szál elszakad, csak árnyék, üres feketeség ásít, minden hit és bizalom nélkül.
Hisszük a semmit, mert évszázadokon át megcsontosodtak a gyökerei, pusztít, öl, fertőz, hitet, félelmet követel. Felfal mindent, létünket megsemmisíti és újjáteremti, addig kínoz a félelemmel, amíg bátrak leszünk saját bilincseink rabságát elviselni.
Hol van ennek a világnak a tiszta kék ege, mely alatt hosszú hajú fekete tündérek eloldozzák a gúzsba kötöttek bilincseit, amit a dzsuklano manus1 álmukban rájuk kötözött.
Sokszor szó nélkül ültünk egymás mellett Zoltival, néztük, hogy a cigányok nadrágba öltöztetett lovaikat legyezgetik. Ügy néztek ki, mint valami ember- és állatkeverékből létrehozott szörnyek. Simogatták lovaikat, illatos takarmányt loptak nekik, míg gyerekeik egész nap az eperfák tetején csüngtek, mint a hernyók. Le sem szálltak, csak végigfosták az ágakat, mert az anyjuk késő délután vetődött haza a faluból.
Ha már nem futotta erejük az eprészésre sem, mert a vérhassá vált hasmenés csonttá soványította őket, gyantaport tömtek beléjük. Legtöbbször két krepp-papír meg egy ingyenkoporsó lett a vége.
Esténként harsogott a Párizs. Az öreg Kéki Zsófi átkait égnek, földnek nehéz volt hallgatni.
- Miért nem otthon zsinatoltok, a rák kék feketefene mancsikolja meg a belsőrészeteket, megszédítitek a lovat, nem hagyjátok aludni.
Minden a ló, a rajongás és az egyetlen vágy. Imádata mellett eltörpül a becsület és az emberség, sokszor a család és a feleség is. Kiköveteli magának, hogy sem barát, sem testvér ne jöjjön számításba, mert a csalás, lopás, hazudozás, verekedés korlátlan uralma így érvényesülhet.
Már jól a nyárban jártunk. Hamar elfeledtem az iskola alapszabályokhoz kötött életmódját. Néhány hét alatt felhabzsoltam magiam körül mindent, amit már oly cég éheztem, aztán a tétlenség, a semmittevés csömörével fuldokoltam az unalomban.
Nem sikerült elszegődni marokszedőnek, hiába korzóztunk egész vasárnap a publikáción.
- Majd kellünk a jövő héten - vigasztalt Bada -, ha körmükre sül az aratás, jó lesz nekik a cigány is, csak kapjanak.
Bántam is, meg nem is. Azt beszélik, nehéz az aratás. Elgondolkodva nézegettem otromba, foltos cipőm, már nem hasonlított az eredetire, teljesen kitapostam a formájából. Az aratásra számítottam, húsz pengőre; annyiért fogadták a marokszedőket. Nagyon nehéz kenyér, egybefolynak a nappalok az éjszakákkal, verejtékben fürödni négy-öt héten keresztül, amikor száz ágra süt a nap. Nem egészen vigasztaltak meg a gondolatok, mégis örültem, az ősz majd hoz valamit. Bada az asszonyokról kezdett beszélni, kora férfiasságától nemcsak a nők, saját maga is el volt ragadtatva. Egyik vénasszonyt a másik után szedte fel, válogatás nélkül, amelyik épp az útjába esett. Könnyűvérű valahány, vénségükre megy el az eszük. Nem tudom, Rályi hogy ereszkedett le ezzel a bolonddal, na de mit mondjak, öreg a férje, nagyapja lehetne, mit tud csinálni a fiatal asszonynak? Badát meg akármilyen bolondnak mondják, fiatal. Nagyon nehéz az asszonypolitikát megismerni, Rályi világéletében mindig félt a békáktól, fhostanában meg kivackol a putri elé. A vén Gacsesz egész nap szalad, mert akinek fiatal asszony kell, tegyen ki magáért. Jól ment neki valamikor, amikor Linkával lakott. „Sárga kocsi, kulcsos szerszám, csak úgy pereg a főutcán", danolászta. Na de meddig tart a cigány vagyon ? Amíg valamerről be nem borul az ég. Rályi tizenöt éves lehetett, amikor megszökött az öreg cigánnyal.
Nagy nehezen összekalapált neki három gyereket, most meg úgy tartja őket, hogy egész nap peccőzni jár, halat esznek, mint a gémek. Le sem nyeli az utolsó falatot, már alszik. Bada akkor megy, amikor neki jólesik. Rályi átöleli Gacseszt, felhajtja a seggén a szoknyát, másnap, ha mondják, mert annyira szűk ez a világ, hogy az esetek csak addig titkok, amíg meg nem történnek, Gacsesz csak mosolyog, nem hiszi, hogy a házasság kötelességeit más végzi helyette. Pedig ha meggyőződik róla, halál lesz a vég. Ö még azok közül a cigányok Iközül való, akik a borotvát nemcsak szőrvágásía használták.
Csak most értem, mire figyelmeztette anyám, mikor Rályi egy reggel átjött hozzánk tüzért.
- Elvágja Gacsesz a nyakad, ha megtudja.
- Majd én elintézem a sorsát - heveskedett Rályi. iAznap kocsival hozták haza a vén cigányt, mert az asszony
felküldte egy fára varjúfiókákért. Amíg él, örök nyomorék lesz, ha bele nem hal, mert fel sem tud kelni, eltört a hátgerince. Nagy csoport ácsorgott a műút szélén, ahogy hazafelé mehetünk a publikációról. Kíváncsian furakodtunk be az embergyűrűbe, amely egy deres lovat fogott körül.
- Ezzel már nem lehet csinálni semmit, szólni kell a sintérnek.
Felsóhajtottak a bámészkodó emberek, sajnálták a lovat. - Kár a földbe!
Kis János csak állt, mély megrendüléssel nézte a lovát.
- Nincs mit tenni - ismételte az állatorvos -, az utcáról el [kell takarítani.
- Bada rám kacsintott, odalépett a szomorkodó emberhez. Adja nekem, gazduram, ezt a lovat, megveszem. Mit csinálsz vele?
- Megesszük, gazduram. Sokan vagyunk, kifizetem a bőre Sárát, legalább magának nem kell vele foglalkoznia, a sintérinek azért is fizetni kell, amiért elviszi innen. Még a bőre árát Isem kapja meg érte. De én adok tíz pengőt.
- Nem eladó.
- Miért nem adja oda, Kis úr, ha most leszúrják, valóban megehetik. Magának sem okoz kellemetlenséget, és elveti a gondját - vélte az állatorvos.
- Ezt, doktor úr, én húztam ki az anyjából, én fogom eltemetni is,
- Rosszul teszi - nyújtott neki kezet a lódoktor, aztán elment.
- Adok érte húsz pengőt - kezdte újra Bada az egyezkedést -, akár írást is csinálhatunk róla, ha megdöglik, az én bajom, megesszük, nem vész kárba.
- Eredj a dolgodra - mondta a gazda ingerülten -, megmondtam, hogy nem eladó.
Mindenki a mi pártunkon állt, akadtak parasztok, akik a szemébe mondták Kisnek, hogy bolond. Az elgondolkodva vette ki tarisznyájából a hosszú, hegyes kést, végigfente a kerékráfon, aztán még lassúbb mozdulattal elindult a ló felé.
- Várjon, gazduram - lépett eléje Bada kétségbeesve -, mi meggyógyítjuk a lovát.
- Tik? - a paraszt elmosolyodott, vigasztalás na'k tekintette a szándékunkat. Aki egy kicsit értett a lóhoz, látta, hogy nincs veszélyes betegsége, legalábbis nem annyira, hogy ne lehessen rajta segíteni. Nagyon csodálkoztam az orvoson. Ezek a merevgörcsök vérkeringési zavarok, de ilyenkor a hozzá nem értő embereket könnyen be lehet csapni, sokan úgy vannak vele, ha valaki meri kérni, odaadják, gondolják, veszett baltának nyele fordul. János bácsit nem sikerült csőbe húzni. Eddig egy szót sem szóltam, a Bada ravaszkodása nagy pénzszerzési lehetőseget kínált, de nem volt szerencsénk. A biztóri-ság kedvéért még egyszer megnéztem a ló szemhéját, sürgősen cselekedni kellett.
- Ha ránk bízza, fél óra múlva kötheti a saroglyához. Vagy ha nem akarja, akkor tényleg kiviheti a dögtemetőbe.
János bácsi gondolkodni kezdett.
- De csak húsz pengőért - szólt közbe Bada.
Észre sem vettük, hogy Zoga bácsi és az öccse mellénk lépett.
- Mit akartok csinálni? - kérdezte cigányul. - Ha meg meritek gyógyítani, kiverjük a fogatokat.
- Ne higgyen ezeknek a gyerekeknek, gazduram, csak ki akarnak csalni húsz pengőt. Úgysem tudják meggyógyítani, félig már meg van dögölve. De én adok magának érte ötven pengőt.
- Ötven pengőt? - Zogára nézett egy pillanatig, aztán levette az ostort. - Nem lesz az kevés ?
Zoga bácsinak megraggyant a szeme.
- Hát egye fene, gazduram, adok érte hatvanat, ha megdöglik, az én bajom.
- Szóval hatvanat.
Zoga bácsi még nyekegni akart valamit, de amikor Kis János elkezdte tángálni az ostorral, röfögve tört magánál utat.
- Az anyád nyekegős istenit, nem lehet meggyógyítani, mégis adnál érte hatvan pengőt.
A Zoga öccsére egyet sem tudott ütni, idejében kereket oldott. Úgy nézett ki, hogy mi is kapunk, de lecsillapultan visszatette az ostort.
- Itt van húsz pengő - nyújtotta felénk -, még húszat kaptok, ha a ló feláll.
Érvágó sem kellett, Bada pillanatok alatt felmetszette a ló nyakerét, amit előzőleg az ostorszíjjal elszorított. Vékony, egyenletes sugárban folyt a vére.
A ló kifordított szemhéját néztem, amíg el nem halványodtak a megduzzadt hajszálerek.
- Mennyi vért eresztünk ki?
- Amíg tele nem lesz a veder - súgta -, ne félj, a húszas már a zsebben van, ha a másikat nem is kapjuk meg, le van szarva. Jó lett volna, ha nekünk adja - sopánkodott -, testvérek közt is megér két darab százast. Huncut gázso2 ez. Inkább megölte volna, pedig az életét éri - simogatta a ló nyakát. - Rendben van most már a lova, fene a szemét.
Leoldozta a ló nyakáról az ostort, és a felmetszett bőrt ügyesen elkötötte. Deres Kis János a kocsinak támaszkodva nézett bennünket, akkor lépett közelebb, amikor a ló a megmerevedett lábait maga alá húzta.
- Adjon egy cigarettát, János bátyám! - Bada büszkén törölgette a véres kezét a ló sörényébe.
Elég sokan segédkeztek, de már alig tudták fekve tartani a lovat. Bada sorra locsolta mind a négy lábát, a megmaradt vizet a szeme közé zúdította.
- Ki lehet engedni, szóljon a lónak, gazduram!
A deres hangos rázkódással szórta le magáról a vizet, még egy kicsit reszketett, de szeme és feje tartása az élet tökéletes jelét mutatta.
Kérni sem kellett Kis Jánost, átnyújtotta a húszast.
- Még ma ne adjon neki enni! - láttuk el jóindulatú tanáccsal a mooolygó gazdát, és hazaindultunk.
Bada majd kiszorította belőlem a lelket. Én is örültem, azt sem tudtuk, mit csináljunk egy-egy húszassal. Ha elállunk marokszedőnek, nem kaptunk volna többet.
Zogáék, még mielőtt hazaértek, alaposan felöntöttek a garatra, nem tudták lecsillapítani haragjukat, mert közbeléptünk a szerencséjüknek. Alig értünk haza, már hallottuk a csatítást.
- Vagy fizettek harminc pengőt, vagy összedarabollak benneteket! - kiabált Ferenc.
A Billaték udvarára csődült.mindenki. ?
- Miért adjunk mi neked harminc pengőt, ott sem voltál.
- Én nem voltam ott, te taknyos - Ferenc mérgében letépte magáról az inget, és kinyitott bicskával Bada felé szaladt.
Billaték egész nyáron szabad tűznél főztek, a tűzhely mellett odvas hordó roncsai hevertek.
Bada felemelt egy dongát, amikor Ferenc szúrni akart, nyakszirten ütötte a fával, orrán-száján ömlött a vér, arccal zuhant a kemény földre.
- Ha le nem fogják, agonveri. Az asszonyok ráfeküdtek Fe-Irencre, mert a Bada rokonai vasvillákkal, kaszákkal jöttek, hogy megöljék. Örák teltek el, mire lecsillapodtak a gyilkos szándékok.
Ferenc hamar kijózanodott. Zoga bácsi sírva jött hozzánk
bocsánatot kérni, hogy csak részegségükben tették. Estefelé már híre sem volt a bajnak, úgy ülték körül a tüzet, mint ahol semmi nem történt, csak Ferenc borogatta kékre-zöldre dagadt arcát vizes ruhával.
- A többi jóízűen nevette Palalót, aki nyár ellenére is mindig fázósan kuporgott a tűz mellett.
- Értedi azt? - kérdezte Palaló erélyesen. Senki nem értette. Ha valamiről beszélt, összefüggéstelen történetekbe fulladt.
- Hm, értedi azt, amikor a bivalyok után kötöttek, az a kisjány mentett meg.
- Ki volt az a kislány, Palaló? - kérdezte Hörcsög. - Hm. Hát azt csak te tudod, neked kell azt tudni, te bocskorkípű Hörcsög. Értedi azt? -Kereste a botját, hogy megüsse. Egyedül Hörcsög Kálmánt nem tűrte maga körül. Sovány, két méternél is magasabb ember volt. Télen-nyáron gatyában járt, a bőre csak akkor látott vizet, ha kinn érte az eső. Nem ment be a házak udvarára. Kell budit takarítani? - kiáltott át a kerítésen. - Akkor is behívták, ha nem kellett, mindig találtak valami szennyes munkát Palaló részére! Alamizsna nem kellett neki.
- Egy budi, egy hatos, értedi. - Aztán felesleges lett volna többet adni tíz fillérnél, úgysem vette el.
Egész életében egyedül élt, senki nem tudott azzal dicsekedni, hogy valaha betette Palaló putrijába a lábát Munurán kívül. Munura lihegett, sikangatott. Óriási fogai közül idegesítően éles hangokat hallatott. Elcsúfolták egérnek, mert mindég rágott valamit, ami a kezébe akadt.
Nem tudott járni, csak mászott, felpuffadt hasán nem maradt ruha. Éjjel is kimászott a putriból, Palalónál érezte jól magát.
- Na, üljön kend le - mondta Palaló a kislánynak. Körülrakta száraz kenyérrel, Munura hol az egyikbe, hol a másikba harapott.
- Hüm, jó foga van kendnek.
Nagyokat sikkantott a nyomorék lány, ölre szedte a kenyérdarabokat. Palaló csak hümmögött.
- Kend érti azt, hogy mit beszél. - Amíg a lány el nem fogyasztotta a kenyeret, nem engedte ki.
Nyáron is bent tüzelt. A kunyhóban csak singfát meg egy maroknyi szalmát lehetett találni.
Hazamenetbe megállt a kocsma előtt.
- Itt van Palaló, tésúr - kiáltott a kocsmárosnak. Nem ment be, tudta, hogy szakmájához bizonyos szag is tartozik.
Két fertály pálinka elég volt, hogy fél éjszakát beszélgessen magával.
- Értedi, Palaló . . . hüm . . . értedi, te kormos Palaló, értedi hát? Hát mán hogyne érteném, a hétszentségit.
Sokszor akkorákat kiáltott, hogy hallgatózás közben mi is megrettentünk.
- Értedi, te . . . hüm . . . hát. Haj, haj . . . haj aj, Palaló . . . hüm, az nem akárki.
Mindég a hátán feküdt, a putri földjére hintett szalmán, fejét a falnak támasztotta. Kifogyhatatlan témái lehettek. Soha nem sikerült megtudni, miről beszélt.
- Hüm, majd lesz az valahogy. Nem igaz, Palaló? Igaz, Palaló, soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.
Akkor is azt mondta, amikor leesett a bolondmalomról.
- Hadd menjen - mondta, amikor kérték tőle a pénzt -, majd lesz valahogy.
Alig fordult kettőt a ringlispíl, Palaló a földön hevert.
- Hüm, mondtam, hogy majd lesz valahogy. Így lett.
Ez volt az utolsó értelmes szava. Azon az éjszakán bennégett a kunyhójában.
Hajnalban vették észre, amikor összeomlott a putrija. Az izzó fahasábok közül vasvillával vették ki.
Elszenesedett maradványa még sistergett, keze-lába az égnek állt, ujjai percegő kék lánggal égtek, mint a gyertyák. Egy kis sült malacra hasonlított.
Szívvel-lélekkel sajnáltuk, sirattuk, mint egy kedves bohócot.
Kunyhója helyén nagyon sokáig látták, éjszakánként keresett valamit az üszök és hamu között, amíg be nem lepte a fű.
Mindent magával vitt, nem maradt utána semmi és senki. Emlékén is inkább derültünk. Ha Badát láttuk, mindenkinek Palaló jutott észéibe. Kiszikkadt teste, mint egy hatalmas lábon járó füstölt hús, természetes fekete seggével a megtévesztésig hasonlított rá, pedig semmi rokoni kapcsolat nem fűzte hozzá. Állítólag terhes állapotban megcsodálta az anyja.
Itt már gyermekkorban megállapították, ki kire hasonlít, vagy milyen hibája van, és arról kapta a nevét. Ezek a kapott elnevezések élete végéig elkísérték. Az igazi nevét csak hivatalosan használta. Legtöbbször alig értett róla, ha valakit a saját nevén kerestek, mi sem tudtuk, kiről van szó. Kevés gyerek kapott annyi melléknevet, mint Bada, de ő legjobban a ,,Diló"-t szerette, mert erről papírt is kapott.
Mutogatta, mint a keresztlevelét. A szülei kénytelenek voltak bolondnak nyilváníttatni, már unták a büntetéseket, amit Badáért kaptak. Egyébként nagyon sok olyan tulajdonsága volt, ami élelmességre, életrevalóságra vallott. Ezek a jó tulajdonságai már kiskorában megmutatkoztak. Csalt, lopott, hazudott, a saját anyjától is elemelte, amit bírt, minden hájjal megkent, rafinált gyereknek ígérkezett, akinek a kártya volt az élete.
Ez a feltevés nemcsak bevált, hanem, ahogy nőtt, ez a tulajdonsága egyre tökéletesedett. Ahogy férfikorba lépett, szenvedélyének űzéséhez újabb lehetőségek kínálkoztak. Hetenként, vagy ha úgy jött ki a lépés, akár naponként újra nősült. Nászát mindig az szabta meg, mennyi pénze van az újdonsült feleségnek, az évek nem számítottak, csak legyen mit beütni a bankba. Nem panaszkodtak az asszonyok, ha a játék nem is járt szerencsével, de a természet megadta számára azt a lehetőséget, hogy kártyaadósságait törlessze. Sőt mindig újabb hitellehetőséget biztosított.
Szerettem Badával barátkozni, pedig anyám nagyon tiltott tőle, attól félt, rossz útra visz.
Bada mindég dühöngött a bosszúvágytól, el akarta nyerni az életét is annak, aki aznap kifosztotta. Legtöbbet nem sikerült a visszavágó, de nem tört le. Végső esetekben a saját ruháját is betette a bankba, és ha nem kísérte szerencse, hát istenem, a kártyában valakinek veszíteni is kell. Nagy ricsajjal kísérték a gyerekek, amíg a telep kunyhói között hazaért.
- Nyisd ki! - döngette a putri ajtaját. Bezárta előtte az anyja.
- Elpusztulj innen, te kormos Palaló, be ne gyere a gyerekek közé. Járj meztelen, ha elkártyáztad a ruhádat.
- Adjál rám valamit! - kiabált.
Az anyja végül kidobott egy szoknyát; leginkább azt is elkártyázta.
Itt mindent lehetett, lopni, csalni, hamisan játszani, ez volt a lényeg: ha megütötte a bankot, tegye mellé. Nem kérdezték, kié, hol vette.
Bada egész nap mezítelen kószált a telepen, amíg a nyerők ki nem röhögték magukat, aztán visszaadták a rongyait. Senki nem vette komolyan a kártyacsatákat, csak ő. Pénz alig akadt, ócska, hasznavehetetlen holmik cseréltek gazdát, de valami mindig kellett, amivel elűzzék tétlenségüket.
A kártya minden igényt kielégített, szórakozást, izgalmat nyújtott, okot adott a verekedésre, és néha az is jóllakott aki egész nap színét sem látta ennivalónak, mert volt, aki a tűzről elkártyázta az ételt. Badát csak addig szórakoztatta, amíg játszott, nagyon sokszor unta a bolondságát, de szenvedélyének fogságából nem tudott kiszabadulni.
- Lovat veszek - mondta komoly elhatározással -, megmutatom a cigányoknak, hogy ahol én bort iszok, ők vizet sem kapnak.
Beváltotta szavát, olyan lovat hozott, amit a cigányok meg sem mertek közelíteni. Egy-két nap múlva agyonütötte, pakszus nélkül nem tarthatta. Szétmérte a húst hitelbe, csak a ló bőre maradt, amit értékesíteni tudott. Aztán első dolga volt, hogy új kártyát vegyen.
Folyt minden tovább a régi mederben.
Egy hét sem telt el, másik lovat hozott, valahol tapasztott érte. A szerencsétlen öreg gebét majd eldöntötte a szél. Az egész Párizs rajta röhögött, körülfogták.
- Menjetek innen! - kiabáltak a gyerekekre - valamelyiketeket agyonrúgja.
Bada mosolygott, tudta, hogy gúnyból beszélnek. Odakötözte a lovát egy líciumbokorhoz.
- Gyere!
Félrehúzott a többitől, körülnézett, aztán mintha valami nagyon titkos dolgot adna, egy doboz Hercegovina cigarettát vett elő a kebléből.
- Gyújts rá, a többit tedd el! Ezt meg olvasd! - széthajtogatta a ló pakszusát. - Azt nézd meg, milyen bilyagja van!
- Semmilyen, csak pej.
- Rajta van a nevem?
- Ide van írva a hátuljára.
Mosolygott, amikor a nevét olvastam. Újra körülnézett, látta, hogy figyelnek, még messzebb vonszolt.
- Hány éves?
- Tizenegy.
- Tizenegy? - ismételte vigyorogva. Kitaláltam a gondolatát.
- Szóval ezért vettél nekem Hercegovinát? Nesze - nyújtottam vissza a dobozt.
- Na, ne bolondozz - hárította el magától -, nem is tudom, hogy mit akarok.
- Dehogynem tudod, meg akarod fiatalítani ezt a vén kecskét.
- Ezt? - nézett a ló felé. - Majd a nagybalta megfiatalítja. Jössz moziba? beváltalak.
Életében talán kétszer sem volt moziban. Gyanúsnak tűnt a nagylelkűsége.
- Majd mondok az úton valamit. Állítom, nem bánod meg, annyi pénzünk lesz, hogy egy cigánnyal sem cserélünk. Ez a vén gebe még szerencsét hoz. Tudod, hogy én ismerem a pénz fészkét - dicsérte saját magát.
Kevés szavát lehetett elhinni, az viszont feltűnt, hogy hiába hívták, nem ment kártyázni.
- Gyere, Diló, játsszunk! - csalogatták a többiek, sejtve, hogy valahol pénzre tett szert.
- Nem játszok, megesküdtem a Szűz Máriának, hogy nem kártyázok többet.
Ügy hazudott, mint aki előtt le van írva. Sokszor megfogadta, hogy nem játszik, az anyja és a testvérei életére, de a másik percben elfelejtette. Annyit ért a fogadalma, mint este a jó reggelt.
Spekulált valamin.
Nehezen vártam az estét, de ő még nehezebben.
- Menjünk, hé! - nem mert bejönni hozzánk, csak messziről kiabált, félt anyámtól.
-Most jó mozi lesz, nem kapunk jegyet.
Ütközben több helyen megálltunk rágyújtani. Nem siettünk. Nagyokat köpött a kerítések alján vicsorgó kutyák szeme közé.
- Jó napot, András bátyám! - kiabált be az udvarokba, mindenkit András bácsinak szólított, úgy nézett át a kerítések tetején, mint Palaló.
Jól kinőtt a sárból, csak éppen azt nem mondta, „kell budit takarítani?". Nem győztem hívogatni, lépten-nyomon lemaradt tőlem.
- Jól van, jól van, megyek.
Egy darabig jött, Kurucsó kisbíró előtt megint lemaradt. Meguntam a szólítgatást.
- Hallod, ha az utcán nem jössz rendesen, visszamegyek. Mi a fenét bámészkodsz be a mások nyitott ablakán?
- Na, akkor lépjünk ki, nem bámészkodom most már.
Nagyokat lépett, még elébem is került. Már majdnem a főutcán jártunk, a hazafelé baktató szekerek zörgésétől csak akkor hallottam meg a kisbíró csizmájának a kopogását, amikor megragadta az ingem nyakát. Bada meg akart ugrani, de már későn, őt is elkapta. Jó nagy, tenyeres-talpas paraszt volt, majd megfulladtam, úgy ráhúzta a nyakamra a vászoninget. Egymáshoz szorítva tolt bennünket maga előtt.
- Majd ellátom én a bajotokat, az anyátok kurva cigány istenit!
Akartunk, nem akartunk, futni kellett, a nagy csizma kotyogott a seggünkön. Ha egy kis levegőhöz jutottam, nagyot kiáltottam, de újra belém szorította. A községháza előtt már a fuldoklás környékezett. Emitt-amott érte csak a lábam a lépcsőt, az asztal tartott meg, amikor belóditott a kézbesítőszobába.
- Elfogtam a gólyatolvajokat.
Két ingujjra vetkőzött csendőr cigarettázott a szobában.
- Gólyát loptatok?! . . . Hiiinye az anyátok . . .
Nekünk rohantak, mindenfelől csattogtak a pofonok, pillanatokon belül egymásba futó csillagokat láttam, estünk-buktunk az asztaltól a kályháig, egyik szék a másik után borult fel, velünk együtt.
Olyan ordítást még életemben nem hallottam, mint amilyen Badából kitört. A csendőrök gyorsan becsukták az ablakot. Bőgött, egyre erősebben, már nekem is az. agyvelőm sértette. Néhány percre megállt az ostrom. A csendőrök előbb fenyegették, de aztán majdnem könyörögve mondták, ha nem hagyja abba, kikap.
- Hol a gólya? - kezdték velem mind a hárman. Szóhoz sem jutottam, minden ütésnél elterültem.
- Gólyát fogtál? Nesze gólya! - Elestem, felállítottak. Bada rázendített újult erővel, talán még hangosabban, már nem tudtam különbséget tenni. Nagyon megtompult a hallóérzékem.
- Mars ki!
Igyekeztek megszabadulni tőlünk. Nem emlékszem jól, hogy a kézbesítőszoba ajtaját otthagytuk, vagy magunkkal vittük az utcára. Vágtattunk, porzott a szekérút utánunk. Badának hiába nőttek hosszúra a lábai, alig tudott követni.
- Állj meg már, ne szaladj! - lihegte.
- Gyere! - alig mertem visszanézni.
- Nem . . . nem bírok szaladni . . . még máma nem ettem. Meg kellett várnom, mert lemaradt.
- Hát ezért . . . kár volt - mondta kifulladva.
- Te vágytál annyira moziba. Nem tudom, mért csaltál el, alaposan elintéztek. Kellett nekem mozi.
Tapogattam felrepedezett számat.
- Ah, dehogy a mozi, az a rohadt gólya.
- Az anyja istenit ennek a bolond Kurucsónak, milyen gólyát követelt rajtunk?
- Ezt ni.
Inge alól tyúktojás nagyságú, festett gipszgólyát vett ki.
- Neked loptam.
- Nekem . . .? - Elfutott a méreg. - Hogy a rák essen abba a bolond szívedbe!
Ha le nem hajlik, kiütöm vele a szemét. A gólya apró darabokra tört a kerítésen. Nekiugrottam, mint a kutya, téptem, haraptam, ahol értem. Bada elszaladt.
- Állj meg, bolond Bada, csinálj anyádnak kiskutyákat, megölettél a csendőrökkel! Te rablógyilkos! Gólyát loptál, te szárazhús! A tömlöcökben rohadjon el a csontod! Fogják meg, emberek, gyilkos!
Kicsődült az utca, annyira kiabáltam, nevették, hogy öklömnyi göröngyöket verek a hosszú cigány hátához szaladás közben. Nem tudtam tovább futni, leültem, bőgtem mérgemben. Bada is megállt.
- Ne ríjál, drága testvérem, nem rosszakaratból csináltam. Néhány lépéssel közelebb jött hozzám.
- Ne sírjak? Húzd ki anyádnak a belsőrészét.
Megint nekiiramodtam, de már görönggyel sem értem be.
Lemondtam az üldözésről. Egy ideig még dühöngtem, de ahogy kifújtam magam, eloszlott a mérgem is. A kertek közt megvárt. Szó nélkül mellém szegődött, nem óhajtott velem beszélni. Oldalról rám nézett. Arcom vértől, könnytől, portól maszatos volt, még mindig fojtogatott a sírás, méltatlannak tartottam a verést.
- Adjál cigarettát. - Odadobtam neki, mintha minden emlékétől meg akarnák szabadulni. - Te nem gyújtasz rá?
Némán nyúltam a cigarettáért, már megbántam, hogy visszaadtam.
- Gyufa? - morzsolta a cigarettát, nem mert rám nézni.
- Nálad van.
- Ja - verte körül az inge derekát.
Szerettem volna nekirohanni, de féltem, itt könnyen megrakhat. Előbb nekem akart tüzet adni.
- Igazad van, ha haragszol, én vagyok a hibás, de ide nézz! - Egy rakás lópakszust húzott elő az inge alól.
- Ez, ha akarod, mind százas lesz.
- Hol vetted? - egyszerre elfelejtettem a gólyaügyet. -Hány darab?
- Tizennégy. Az okányi sintérnél két napig dolgoztam, amíg el tudtam csórelni. A rossz lovat is ő adta fizetés helyett.
- Kinek akarod eladni a pakszusokat?
- Senkinek - meresztette rám a szemét. - Azt hiszed, bolond vagyok? Mink is fel tudjuk ezt használni. Ha okos leszel, két hét múlva tele leszünk pénzzel. Láttad a lovat, amit agyonütöttem?
- Láttam.
- Mit gondolsz, hol vettem?
- Sehol, loptad - megint elfutott a méreg.
- Az igaz. De honnan?
- A magyaroktól.
- Hogyisne. A románoktól. Egy nap, egy éjjel megjártam, úgy jött alattam, mint a táltos.
- Te jó isten, most lovakat akarsz lopni?
- Igen. Ideát senki nem fogja keresni. Ha meg pakszűsa van, a kutya sem szól hozzánk.
- Miért hozzánk? Azt hiszed, én is megyek veled, te gyáva féreg. Ügy gondolod, hogy behúzol, mint a gólyával. Te ordítottál, mint az őrült, engem meg gyilkoltak.
- Ne hidd, hogy a veréstől féltem, hanem attól, hogy ha megkutatnak, megtalálják a pakszusokat. Aztán meg minek veressem magam azokkal a béreslegényekkel?
- Ha addig ordítol is, amíg a fejedet ki nem ordítod, én nem megyek veled egy lépést sem.
- Nem kell neked jönnöd, te bolond, hát egyből beszarsz?
- Be. Ilyennel nem foglalkozom.
- Meghallgatsz engem?
- Csak mondjad, úgysem megyek. Azt még megteszem, hogy a vén lovad pakszusát kijavítom, de én félek.
Idegességemben a cigarettának is a tokját gyújtottam meg.
- Mondtam már, hogy neked nem kell jönnöd.
- Hát akkor én mit csinálok?
- Semmit. Megnézed, hogy melyik pakszus pászol ahhoz a lóhoz, amit áthoztam, esetleg, ha valamelyiken kell, javítói.
- Tudod, kit tegyél bolonddá? Azt hiszed, nem tudom, hogy ha elfognak, azonnal magad mellé tennél a börtönbe? Vagy lehet, hogy téged be sem zárnának, papírod van róla, hogy bolond vagy.
- Attól ne félj, engem nem fognak el. Olyan helyen megyek át, ahol a madár sem jár, egy ménest tudok, ami egész nyáron kint van, senki nem őrzi, víz veszi körül a legelőt, még nyomokat sem találnak utánam.
- Hát itthon mit mondanak, ha jó lovad lesz? Azt hiszik majd, hogy lelted?
- Mi közük hozzá? Akkor mit mondanak, ha a derest meg tudjuk venni, amin eret vágtunk? Azt, hogy a bolondnak szerencséje van. Holnap a nevemre íratom a gebe pakszusát, legalább az elöljáróság is tudja, hogy van lovam, úgysem nézik meg, milyen.
Eddig is tudtam, hogy több ravaszság van benne, mint az összes cigányban, de ennyire nem ismertem.
- Arra nem gondoltál, hogy valamelyik cigány befúj?
- A másikat sem fújták be, pedig tudták, hogy loptam.
- Azt mért árulták volna el, amikor jól tartottad őket hússal? Nekik hoztad. De ha majd nem vágod le?
- Attól te sohase félj, ők tanúskodnak mellettem, hogy hol vettem. Mindenki azt mondja: én is tudtam azt a lovat, hé, csak akkor nem adta a magyar, vagy sokra tartotta. Mindig bolondnak áll a szerencse, annak adja az isten a sárga csizmát, aki nem tudja összeverni. Azt hiszed, nem ismerem a cigányokat? Ügy kiabálnak öt-hat pengőért, mint Ferenc. Mindenki esküdözik, hogy előle vettem meg a lovat.
Elhallgatott, egy ideig szótlanul mentünk. Valami érdekesre gondolt, fehér fogai kivillantak, lógatta magát menet közben, rám nézett, billegette a fejét és mosolygott. Jókedvűnek látszott. Szerencsétlen, ennek a pénz teljesen elvette az eszét, fogalma sincs, mit akar csinálni.
- Tudod, mit nevetek? - megrázta a vállam. - Hogy marták a húst, amikor hitelbe is adtam, öt ló is kevés lett volna.
- Éhesek.
- Éhesek . . . Ha más árulja, felényit sem vesz némelyik. Tudták, hogy a bolondot be lehet csapni.
- Miért kértél pénzt, mindenki tudta, hogy loptad.
- Tudták . . .? De arra nem gondoltak, hogy az életemmel fizethettem volna?
- Nem mondták, hogy csináld.
- Csodálatos népség, becsapni, akit lehet, aztán kinevetni.
- Miért, mit kellene csinálni az olyannal?
- Nem kell semmit - mondta elkomolyodva -, de szűkölnek még nekem egy pengőért, mint a kutya.
- Mondd, nagyon haragszol rájuk?
- Én? Miért haragudnék? - Úgy tett, mintha meglepték volna a szavaim, de legszívesebben igent mondott volna.
- Te . . . fáj az, ha valakit bolondnak tartanak?
Egy kicsit meglepődött, megállt, végignézett rajtam, aztán billegette magát tovább.
- Te is annak tartol?
- Most ne kérdezz, felelj! Fáj, ha valakit bolondnak tartanak?
- Igen.
- És azt gondolod, ha elkártyázod magadról a rongyot, mezítelen könyörögsz anyádnak szoknyáért, éjszakákon át dögönyözöd fogatlan Zsuzsát vagy szőrös Irmát harminc fillérért, akkor okosnak tartanak?
- Te nem tudod, hogy miért csinálom.
- Dehogynem tudom, nagyon jól ismerlek. Nem a játék szenvedélye hajt, hanem a bosszú. Elnyerni a gatyáját is a többinek, széttépni, megégetni, járjon más is mezítelen. Úgy gondolod, ha több bolond lesz, elvegyülsz közöttük.
- Mit érek vele, engem akkor is bolondnak mondanak. Amelyik kutyának veszett nevét költik, annak el kell veszni - sóhajtotta. - Ne hidd, hogy mindenkit be akarok csapni, téged még egyszer sem akartalak.
- Igen? Akkor nézzél rám, olyan a fejem, mint egy kosár. Látod ezt? - mutattam a számat. - Még mindig vérzik. Ha eddig nem sikerült, most alaposan pótoltad.
- Á . . . dehogyis. Sokszor megtehettem volna. Amikor megvágtuk a deresen az eret, akkor sem vitt rá a szívem. Éri csináltam mindent. Kiszúrhattam volna a szemed öt pengővel. De szeretlek, te nem nevetsz, hanem szidol, ha olyat csinálok.
Nehéz volt Badának hinni, de azért sajnáltam. Mindenki tudta, hogy nem bolond, de mit lehet csinálni, ő tette magát nevetségessé. Szó nélkül baktattunk egy ideig, aztán gondolt egyet, belépett a kertbe.
- Ott a csősz! - kiáltottam utána.
Meg sem hallgatta, csak kóstolgatta az almát. Az öreg nagy ívben kikerülte, odajött hozzám.
- Szólj annak a bolondnak, menjen ki a kertből, mert még meglátja valaki.
Nevetve állt a vénember mellé púposra rakott sapkával.
- Na, hogy vagy, Pálinkás komám?
- Haladj, haladj, vigyen a fene a dolgodra - dörmögte a csősz.
Valamivel odébb leültünk.
- Na egyél - nyújtotta felém az almát sapkástól -, látod, néha jó is, ha az ember bolond, többet megengedhet magának, mint az okos. Értedi ezt?
Későn mentünk haza, amikor mindenki aludt, ha anyám meglátja, lesz mit hallgatni.
Szerencsémre korán elment, fejemre húztam a takarót, nehogy meglássa. Mindég déltájban keltem ki a vacokból, apám valahol a telep másik végén beszélgetett, hűvös volt a putri, az ablakot zöld akáclombbal rakta be anyám. Olyan délelőtti csend úszott a Párizs felett. A korán kelők még nem jöttek haza, a későn kelők azon gondolkodtak, érdemes-e már felkelni. Az emberek, mindég a nap állásától függően, valamelyik kunyhó hűvösében csoportosultak. Bada nagyon türelmesen ült a szemközti líciumbokor tövében, engem lesett, közben el-elbóbiskolt. Nem hagyta nyugodni a nagy terv.
- Ha csak két lovat hozok át a határon, az is egy vagyont jelent - mondta búcsúzóul az este -, itt a hordás ideje, úgy elkel, mint a jó bor.
Engem is ez foglalkoztatott az éjjel, de ahogy reggel belenéztem a tükörbe, elment a kedvem mindentől. A szemem alján éktelenkedő kék-zöld foltok miatt csak a fejem mertem kidugni a konyhából.
Olyan volt a telep, mint ahonnan mindenki elköltözött. A halkan beszélgető embercsoportban Táltosnak hangzott legjobban a szája, dicsekedett valamivel. Elég volt egy darab szalonna, végigjárta vele a Párizst, nem győzött kiabálni utána az asszony.
- Gyere haza, te Tatus, hozd haza a szalunnát, hadd főzzek rajta a gyerekeknek valamit.
Rosszul beszélt magyarul, de a legjobb falus asszonynak számított. Az a fajta jóképű menyecske, akitől nem sajnáltak a parasztok egy kosár krumplit, hogy megtapogathassák a fenekét. Koldulásból nem lehetett eltartani öt gyereket, amikor az ember hónapokon keresztül nem keresett tíz fillért sem. De hát melyiknek nem seggezték a feleségét? Abból a sokszínű gyerekseregből, amely a telepen található, senkit nem a gólya hozott.
A másik feleségéről mindenki tudta ezt, csak a magáéról nem akarta elhinni. Nem is akadt más beszédtémájuk napközben, csak az asszony meg a ló. Mindkettőt úgy nézték, mint a haszonállatot, de az asszony kifizetődőbb, könnyebben megszerezhető, és nem kerül semmibe a tartása. Sőt az tátotta a férjét. Ezért aztán mindenki hárnyék3 asszonyon igyekezett, amiből nagyon kevés akadt. Az élhetetlenek nem kellettek a kutyának sem, csak amíg pénzük volt, aztán faképnél hagyták őket. Ha egy koldus vagy drótos jött valamerről, hajra mentek érte a nők, mind el akarta Venni.
Nagyon sok cigányt behívtak katonának, az asszonyok és lányok férfihiányban szenvedtek, nem bánták, ha félkezű, féllábú, csak feküdjön melléjük valaki. Egész este ment a férfihívogató, táncoltak, riszálták magukat, majd megmásztak a fiúkat. Uborkahéiat tapasztottak az arcukra, hogy eltűnjenek a ráncok.
Bada észrevett.
- Mi van - lopakodott be a konyhába -, meglátták rajtad?
- Még senki, de nem akarom, hogy lássanak. - Beljebb húztam, mert kopasz Rózsi mindég ott ólálkodott a ház körül, nagyon pályázott rám.
- Mit akar ez?
- Ég a pendelye.
- Csald be, egyem a lelkedet, ellátom én a baját úgy, hogy a kórházba viszik.
- Menjen a bánatba, tele van kórsággal. Szólj apámnak, hogy levisszük a lovakat legelni. - Kapott az alkalmon, visz-szajövetbe már hozta a gebéjét is.
Sikerült kijutni a telepről, nem találkoztunk senkivel. Nagy, selymes fű lepte el a gödrök közét, Bada vigyorogva vetette el magát, vidám volt.
- Te, tudod, kivel háltam az éjszaka - megpróbált engem is felvidítani -, a Verge Margit lányával. Hajaj, pajtás, nem is olyan rossz nő az. Ott aztán van mire nézni, csupa háj. Nem töri fel az ember ágyékát. Neked is jobb lenne, ha fognál már valami nőt, mit félsz annyira tőlük? Vagy szűz akarsz maradni? Én ilyen idős koromban vágtam Szőrös Irmát.
- Azért nem bírsz megszabadulni tőle.
- Hát aztán? Minek szabaduljak? Nekem rak el mindent, amit a faluból hoz. Jobb lenne, ha éheznék?
- Köszönöm azt az ennivalót, amit a segge után kap. Az öreg magyarok jól megdörzsölik, aztán hazahozza neked a zsíros tepsit. Nesze, Dilóm, egyél!
- Bánom is én, ha dörzsölik, nem hagyja benne senki. Ne félj, ha pénzem lesz, szóba sem állok velük. Hozok valamerről egy jó mácsár3 asszonyt, azok legalább nem a seggükkel kereskednek.
- Csak azok megválogatják, kihez mennek.
- Megválogatják? Ha kocsim, lovam lesz, füzérre szedem őket. Azt hiszed, nem értek az asszonyok nyelvén? Eddig is foghattam volna, csak látták, hogy csóró vagyok. Most már leszarom az egészet, ezekkel nem foglalkozok, kezemben a szerencsém, okosan bánok vele. Majd meglátod.
- Én nem látok meg semmit. Nem foglalkozok a szerencséddel, rám ne számolj.
- Hát akkor te bolond vagy.
- Nem baj, de azért nem akarok börtönbe kerülni. Gyere, inkább fürödjünk!
- Jó - sóhajtott -, majd megbánod.
A telepről odakiabáltak, amikor Bada levetkőzött, ő csak rájuk dűtötte a seggit.
- Ide nézz! Jöhettek holnap a fényképért.
Belevetette magát a vízbe, csak a másik szélén bújt fel. Kilépett a partra, ismét csinált egy fényképet.
- Hé! Láttatok már cigány papot?
Ugrált, mint a bakkecske, csattogott a meztelen segge, annyira verte. Nem lehetett tudni, haragjában vagy jókedvében csinálja. Játszott, amíg a gyerekek meg nem dobálták. Visszaug-rott a vízbe, feje, lába a víz alá merült, csak a fenekéből látszott egy darab, mintha valami ismeretlen tárgyat hozna a víz. Mindég a legjobb úszónak számított, pihenés nélkül kétszer-háromszor átúszta a gödröt, pedig volt vagy ötven lépés.
- Gyere, ússzunk versenyt!
- Osszunk - kaptam az alkalmon, már fáradtnak néztem.
- Aki hamarabb visszaér, öt cigarettát nyer. Állód?
- Állom.
Először úgy nézett ki, hogy valóban fáradt, a víz közepén azonban gyorsulni kezdett. Ez már csak erőlködés, gondoltam. Rákapcsoltam, egyszerre fordultunk, egy kis előnyöm is látszott. Nekibátorodtam, biztosra vettem, hogy lemarad.
- Hahó, nem játszunk ilyet, komám.
Mire én kiértem, már rég a parton állt. A nagy versengés közben nem hallottam, hogy apám kiabál.
- Gyere haza, gólyás! - integetett.
- Gólyás - kérdeztem Badától, mint aki rosszul hall -, hát ez honnan tudja?
- Gyere, keresnek, hé! ... - sürgetett.
- Na, Dilo, megint itt vannak értünk.
- Hát aztán, hadd legyenek. Nem veretjük tán szándékosan magunkat?
- Hogyhogy szándékosan, nem érted, hogy hívnak?
Apám még mindig a víz túlsó partján állt, megvárta, amíg felöltözöm.
- Fütyölj rá, gyerünk valahová, majd megunják a várást, aztán elmennek.
- Persze, legföljebb előveszik helyettem az öreget. . . nem?
- Anyám haljon meg, ha nem bolond vagy. Miért vennék elő az öreget? Nem ő lopta a gólyát.
- Nem bizony, a rohadás egye meg azt a girhes húsodat, hanem te. Olyan vagy, mint a rossz csont-bőr lovad, edd le rólam a húst kínodban. - Nem szólt, némán hóna alá szedte ruháit, csapzott haja alól a messze kék semmit szemlélte, ahol a perzselő napfényen kívül csak az éjszakát lehet találni.
Nagyokat rúgott a puha, füvet feltörő vakondtúrásokba, aztán hóna alá gyűrt ruháit földhöz vágta, ahány darab volt, annyi felé rúgta.
- Mit akarsz?
- Megyek veled.
- Menj vissza a lovakhoz, mert megmondom, hogy te loptad el a gólyát.
- Megmondom azt én is - rakta magára a sarat marokkal -, legalább téged elengednek, engem úgysem ütnek, besározom őket.
- Jó . . . majd megint duplán kapok.
- Akkor meg mondd, hogy én csináltam, jöjjenek értem. Már örültem, ha szabadulok tőle, ráhagytam mindent. Apám újra megjelent a telep szélén. A nagy csoport cigány
között, ami körülvette Kurucsót, nem láttam kakastollasokat.
- Micsoda gólyát loptál? - kérdezte apám.
- Ez tudja - mutattam a kisbíróra -, nézd, hogy összevertek tegnap. Gólyát követelt rajtam. - Felzúgtak a cigányok, ahogy meglátták az ütések nyomait. Kurucsó jobbnak látta a kardját készenlétbe helyezni.
- Indulj, fel a csendőrségre! - Megint megragadta a nyakamat. Apám is megfogott, kivett a kezéből.
- Nem mész sehova, eredj, legeltesd a lovat. Neked meg, ha valami kárt tett, kifizetem. Tessék, itt van két pengő - nyújtotta Kurucsó felé. Az rá sem figyelt, jött utánam. Sietni kezdtem.
- El ne szaladj, mert utolérlek! Indulj a csendőrségre!
Van eszemben, gondoltam, csak érjek ki a telepről, nem beszél velem. Végigvágott rajtam a kardlappal. Ha meg nem ugrok, a másik ütés is elér, csak a suhogását hallottam. Üldözőbe vett.
- Meg ne üsd a gyereket! - kiabált apám, és egy vasvillával szaladt utánunk. A többi cigány is rohant, ki mit tudott a kezébe kapni, azzal. Bada mezítláb szaladt felénk, ijesztő agyagkülsejével, mint az ördög, valami botféleséggel hadonászott.
- Megütlek, az anyád paraszt istenit!
A kard egyre közelebb suhogott hozzám, Kurucsó botladozott, de mindenütt a nyomomban jött. Ordított, nyilván azért nem hallotta a mieink kiabálását, mert ismerhette, hogy ilyenkor nem babra megy a játék. Bada közelített meg a legjobban, ahhoz azonban még elég messze járt, hogy megakadályozza Kurucsót, aki dühében már a kard élével csapkodott felém. Szinte nyögött belé, minden erejét beleadta csapásaiba, csakhogy egy arasznyival közelebb kerüljön hozzám.
- Megöl ez a bitang, ha elér - gondoltam -, vagy legalábbis megszabdal, hogy soha nem lesz ember belőlem.
Még bírtam a szaladást, de úgy éreztem, hogy a félelem egyre inkább erőt vesz a lábaimon.
„Csak a vízig érjek el, belefojtom, ha utánam jön." Bada közeledése felbátorított, talán ennek köszönhettem, hogy elugrottam egy halálos csapás elől, aminek lendületétől a kisbíró megbotlott, de visszanyerte egyensúlyát.
Néhány lépés előnyt szereztem. Szétdobált szeméthulladékokon keresztül a víz felé szaladtam, talpaimba ropogva töritek bele a szétdobált csontdarabok és száraz tüskék, de a fájdalomnak még a gondolatával sem tudtam foglalkozni, csak vittem megzsibbadt talpaimat, ahogy inaimból telt.
Fel kellett mérni a helyzetet Bada és Kurucsó között, fogyott az erőm. Azok az évek, amelyeket az iskolában eltöltöttem, megpuhítottak, ellenállóképességem megsemmisítették. Az utánunk rohanó cigányok lemaradoztak, megálltak, rázták ütőszerszámaikat, ordítoztak, ahogy torkukból telt, de Kurucsó üldözött, mint az ítélet. Behozta hátrányát, csapásra emelt karddal törtetett mögöttem. Nem volt annyi bátorságom, hogy hirtelen leálljak, vagy eléje vessem magam, vitt a kétségbeesés és a lendület, azzal a reménnyel, hogy Bada idejében közbeavatkozik, mielőtt két darabra hullanék. Talán az ördög vetett elém egy ócska lópatkót, rozsdás szegekkel az ég felé meredve, mint egy hátára fektetett százlábú bogár. Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy felveszem, nem tudtam örülni a megpillantásának, nem jutott időm arra gondolni, hogy eszköze lehet a menekülésnek. Az ösztön cselekedett, azt éreztem, hogy kezemben a súlyos vasdarab, szerencsét sem remélve, vakon, utolsó erőmet beleadva hátam mögé dobtam a patkót. Eldobtam vele minden akaratom, megfordult velem a világ, célt és reményt veszítve visszanéztem, minden gondolat és elhatározás nélkül.
Kurucsó elhajította a kardot, tántorogva szorította két tenyerét az arcához, először egyik térdére, majd a másikra ereszkedve, beletúrta a fejét egy tyúktollas szemétkupacba. Bada megállt mellettem, hol rám, hol a vonagló kézbesítő rendőrre nézett, aki véres, tollas arccal, eszméletlen vergődésben hanyatt fordult. Apám lihegve támaszkodott a vasvilla nyelére.
- Hiii, ... az anyám istenit - mondta elnyújtott hangon -, ezt alaposan megpocsékoltad. - Sírógörcsök szorongatták a torkom, válaszolni sem tudtam apám kétségbeesett kérdéseire. Kis csoportokban a többi is odaérkezett, némán nézték a rendőrt, ahogy az orrán-száján kifújt levegő alvadt vérbuborékokban tornyosodott arca fölé.
- Vigyük be már innen - kérte apám, még mindig kétségbeesett hangon -, ne legyen itt a szemétdombon!
Előkerült valahonnan egy cafatokká mosott vászonlepedő, megpróbálták a vérzést elcsillapítani. A homlokáról lefittyedő bőr eltakarta szemeit, szája helyén egy formátlan lyuk tátongott metszőfogak nélkül, mérgesen kunkorodó bajuszából csak két tincs meredt kétoldalt. Egyáltalán nem hasonlított a régi kisbíróhoz.
- Hát ezt jól elintézted - sóhajtoztak a körülötte szorgoskodók -, veheted a világot a nyakadba.
Ott kucorogtam, ahol Bada várt rám órákkal ezelőtt, a lícium tövénél. Szidták a kisbírót élesztgetés közben, minden található fehér rongyot összeszedtek, Khandi, feleségestől, könyékig véresen csillapítgatta a vérzést, nem köthették be a száját, mert akkor megfullad. Máskor a pokolba kívánta mindenki, most azon könyörögtek az istennek, nehogy meghaljon. Ez az aggodalmuk hamarosan elmúlt, ahogy magához tért, félkábul-tában orvosért kiabált, aztán az öreg Khandit hasba rúgta, lehet, ha a kard a kezébe kerül, a körülötte állókat megszabdalja. Szétfutottak, mint a kiscsirkék, ahogy támolyogva rohangált, hol az egyik, hol a másik után. Belegázolt a csoportosan bámészkodó gyerekek tömegébe, de mielőtt valamelyiket halálra rugdalta volna, megragadta két markos cigány, és hazavitte. Rajtam volt a sor, engem ugyan nem kellett ápolgatni, taknyom-nyálam egybeszakadt a sírástól. Kétségbeesésemben nem tehettem mást.
- Menekülj, mert a bőröd rostának sem lesz; jó.
- Hová meneküljön - kérdezte apám, mint aki le akar beszélni -, talán ő a hibás?
- Haj, de könnyen vagy a dolgokkal, Boncza - förmedt rá mindenki -, te megvéded, ha érte jönnek a csendőrök?
Mondani akart valamit, de összeszorult fogai csikorgássá morzsolták hangját.
- Ne dévánkozz, menjünk, amíg nem késő! - sürgetett Bada.
Apám sem marasztalt tovább, nekem adta a két pengőt, amit nemrég Kurucsónak akart adni.
- A két szemed legyen a gyerek, Dilo!
Hallottam a zsivajgó tömegből apám hangját, ahogy futva elhagytuk a telepet. Lucskos lett rajtam az ing, míg átvágtunk a kiégett legelőn, messze elkerültük az országutat, árkon-bokron keresztül egy távoli torony irányát néztük. Bada kötőféken vezette a vén pejkót, biztatta, meg-megcsapkodta, futottam utánuk. A fejembe zsúfolt gondolatoktól a fáradságot sem éreztem, vissza-visszanéztem, mint akinek hangyák másznak a hátán. Nagyon féltem a csendőrök kezétől. Messze magunk mögött hagytuk a másik falu határát is, amikor Bada megcsendesítette a gebét. Haja szürke sárcsimbókokban lógott izzadságtól tisztára mosott nyaka körül, fehér fogai kivillantak összemaszatolt arcából, ahogy visszavigyorgott rám.
- Most már ne félj.
Lihegett ő is, de egész lényében boldognak látszott. Szemei sokkal nagyobbak lettek, a megelégedés öröme lobogott bennük, mintha azt mondaná:
- Na látod, mégis velem jöttél.
Jegyzetek:
|
|