|
|
Lassan baktattunk a poros országúton, Bada beszélt valamit, én gondolatban rendszerezni próbáltam az elmúlt órák eseményeit. Valahogy futás közben kihullottak belőlem azok az aggodalmak, amik a Kurucsó véres arcának láttán átjárták minden porcikámat.
Nagy csozej volt. Már egy kicsit sem bántam, hogy szétvágtam a kisbíró pofáját. Két pengőt ígért neki apám, ő mégis inkább verekedni akart.
Hát jól tettem. Egy vesszővel dühösen végigvágtam a gebén, újra trappoltunk mind a hárman.
Végtelennek tűnő ökörfogatok mellett kocogtunk el, nagyokat kurjantottak utánunk a búzakeresztektől nyekergő kocsik tetején bóbiskoló béresek, aztán újra beleszaladtunk a csöndbe, csak a lábunk halk, ütemes pufogása kísért, ahogy szétfröccsent talpunk alatt a finom, szürke por. Aranysárga lében úszott a határ, vakított a nap és az izzadság, a magános akácok szikkadt levelei kókadtan csüngtek, mint a tűzről leemelt levesben a zöldség.
- Vajon hová visz ez az út?
- Nem mindegy?
- Nem. Nem bizony, mert ez az út - megpróbáltam megfelelő gondolatot keresni, hogy kielégítő választ adhassak magamnak - a menekülés útja. - Elmosolyodtam a hazug, semmitmondó gondolaton. A menekülés útja? Ez? Csóválgattam a fejem, sajnálkoztam saját gyarlóságomon. Menekülni ebből a világitból? Ugyan hová?
Távol, az ég görbülete alatt, keskeny, fekete csík húzódott, szemmel el nem érhető messzeségben. Homlokom összehúzott ráncai között, portól, izzadságtól összetapadt szempilláim alatt éreztem, hogy ismerem azt a szigetet, az évszázados fákkal körülvett csalóka pázsitot, ahol az ököristállók sötét ingoványában elvész emberek és állatok különbsége, a bűzök és a férgek elválaszthatatlanul keverednek össze. Időtlenül folyik egybe; minden. A nappalok és az éjszakák váltakozása csak a fény és árnyék, a hideg vagy a meleg egymást kiegészítő összetartozása, percek és órák nélküli örökkévalóság.
Jártam ezen a szigeten, visszatérnek füstös képei, melyeket! mintha nem is három, hanem harminc vagy száz év távolából néznék. Megmerevedve a gondolatok hevenyészve egymásra dobált figurái között, körülöttem áramló ízek, színek, szagok felforrósodott hevében nincs erőm, hogy egyesüljek velük, mert egyformán szeretem, gyűlölöm és félem őket. A felvillanó képekben ismerős alakok jelennek meg, esküdni mernék, hogy soha nem láttam őket, közelebb kerülnek vagy távolodnak, hallgatnak a kitalált nevekre, mégsem tudom hová tenni. Olyan útra tévedtem, ahol minden percnek jelentősége van, mert azokból tevődik össze az idő. Megy, rohan, nem visz magával sem-! mit és senkit, aki nem tart vele, irgalmatlanul otthagyja. Amióta feltűnt a Tisza-birtok, nem siettünk. Lassan poroszkált a vén gebe, orrával meg-megérintve a földet, megszagolt minden göröngyöt, mint aki előre élvezi az illatot, amivel örökre egyesülni fog.
Valahonnan egy kolomp ütemtelen kalapálása ébresztgette :a határ álomba zsibbadt, delelő béreseit. Csak a csönd ébredt fel, hogy felfalja a kolompszót, aztán lassú, percegő kemencéjében emésztett tovább.
Ki tudja, mióta szaladunk? Akár meg is állhatnánk, vagy leheveredhetnénk valamelyik fa hűvösébe, alhatnánk, amíg az éhség újból futásra nem kényszerít bennünket. Mert mindig szaladunk, egyszer ezért, máskor azért. Végeredményben mindegy, ugyanazt a célt közelítjük meg mindkettővel. Lehet, hogy nincsenek is célok, csak szaladunk, aztán megállunk valahol, azt hisszük, hogy révbe értünk, majd újabb lendülettel nekivágunk, talán épp oda, ahonnan elindultunk.
A gebe megtorpant, Bada meglapult előtte, mint a vízslakutya, majd meghajlított derékkal, attól tartva, hogy észreveszik, nekiiramodott a lekopasztott borsóföldnek. Két túzok véresen egymásba kapaszkodva, a bosszúvágytól megfeledkezve a rájuk leselkedő veszélyről, tompa szárnypufogással verte egymást. Élethalálharcukban nem vették észre, hogy Bada rájuk rontott. Nagyon gyorsan játszódott le az egész. A hatalmas madarak, elvakulva a méregtől, kiszolgáltatták magukat saját vesztüknek. Bada elrúgta magát a földtől, kis ívet húzott a levegőben, hallani lehetett a reccsenést, ahogy összeomlottak az egyik túzok csontjai. A madár szétterjesztett szárnyai hangosan dübörögtették a földet, csőrével erősen fogta a már ösztönszerűen menekülni próbáló másik feje körül a kékre-vörösre duzzadt lebernyeget. Eszembe sem jutott, hogy segítsek, teljesen lenyűgözött a látvány. Újabb küzdelem kezdődött, por és barna pihék röppentek a levegőben, Bada hemperegve kapaszkodott a madába, az már kicibálta magát ellenfele csőréből. Az összetört csontú túzok szárnyai segítségével három-négy lépésnyire elvergődött, imbolygó testét felemelte a földtől, aztán erőtlenül visszahanyatlott. A másikkal még állt a harc, menekült volna, vergődött, csapkodott a szárnyával, de nehéz súlya miatt nem tudott felszállni. Bada teljesen kimerült, bukdácsolva kapaszkodott a túzokba, kitépett tollak örvénylettek körülöttük. A megtépázó zott nagy madár hihetetlen erővel vonszolta támadóját maga után, telerúgta szemét-száját porral, erős farktollai fürtöstől maradtak Bada kezében, mire félig megkopasztva sikerült annyi egérutat nyernie, hogy lomha szárnycsapásaival felemelkedjen a levegőbe. Bada szomorúan nézett utána, aztán szemrehányó fejcsóválással felém fordult.
Elismerően bólogattam, egy kis segítség valóban elfért volna. Hangos krákogással igyekezett megzilált külsejét rendbe hozni, megállt a haldokló túzok mellett, nyakánál fogva két kézzel a levegőbe emelte, kivillanó fehér fogai azt mutatták, hogy gyorsan elfeledte előbbi kudarcát.
- Hahaha! Mindjárt megeszünk.
Nem lehet tudni, hogy jó- vagy rosszindulatból mondta. A madárnak már mindegy volt. Még egy utolsó mozdulattal összerándult, aztán teljes erejével kirúgta lelkét. Szürke körmei beleakadtak Bada inge nyakába, csak egy halk reccsenés hallatszott, és az ing gallérostól belegyűrődött a nadrágja korcába.
- Hű ... az anyád rohadt istenit!
Hirtelen támadt indulatában a madarat addig forgatta maga körül, amíg le nem szakadt a feje. Mellén szabályos vércsíkokban patakzott a vér, egy ideig a. leszakított túzokfejjel törölgette, aztán a délelőttről testén maradt, vértől felázott sárral betapasztotta. Mire visszatért hozzám, már elfelejtett mindent, nevetett.
- Ezt nézd meg!
Félve ugyan, de látszott, hogy melle dagad a büszkeségtől, ahogy levegőbe emelte a fejetlen túzokot.
- Nyom vagy tizenöt kilót.
Elismerően emelgettem én is, valóban volt benne hús bőven.
- Majd az erdőben elintézzük a sorsát - motyogta, ahogy széttépett inge darabjaival felkötötte a ló hátára.
Indulás után már én sem tudtam másra gondolni, mint a hasamra. Az erdő csak akkor tűnt fel, amikor átbújtunk egy sövénynek beillő fasoron.
Apró tanyák húzódtak meg a dűlőutak mentén, valamikor célszerűen épültek, de oly nagy volt itt az istenáldása, hogy agyonra lakták a kommenciós csőszök ivadékai. A vályogból készült viskókat félig elnyelte a föld, az irdatlan bozótrengetegből csak a füstölgő kémények látszottak.
- Hogy esszük meg, hé? - Bada ki sem zökkent gondolataiból, félvállról hátravetette:
- Sülve.
Bolond, gondoltam, azt én is tudom.
- Hát kenyér? - nyaggattam gargarizálva, ahogy számban összefutott a nyál.
- Éhes vagy? - kérdezte ellágyuló hangon.
Nagyot köptem, jelezve, hogy úszik a nyálam. Lábujjhegyre emelkedve körüljártatta tekintetét a tájon, szeme megakadt egy lakottnak látszó tanyán.
- Na, mindjárt eszel.
Úgy mondta, mintha valami láthatatlan tarisznyát keresne a fasor sűrűre nőtt hajtásai között. Nagyokat nyögött, míg nyakló bicskájával elnyiszált egy botvastagságú akácfajövést, gondosan megtisztogatta, a felső két ágat arasznyi nagyságra elmetszette. A meghámozott fehér botot beleforgatta a porba, hogy régi, koszos látszatot keltsen.
- Majd jövök, itt várj meg!
Elindult, mint egy született béna a frissen készült hónalj mankóra támaszkodva. Ahol úgy gondolta, hogy nem látják, vállára vette a mankót. Egy darabig kísértem tekintetemmel, aztán a gebét levezettem az árokba, a frissebb, dúsabb fűbe. Falta, ahogy a száján befért. „Amelyik ló tud enni, az életrevaló." A gebe zápjai jól szóltak. Vajon hogy hívják? A gebe nevet én adtam rá. Minden lónak van igazi neve is. Van hát, na és? Nekem is van, Badának is van, akit én ismerek, mindenkinek van, mégsem hívja úgy a kutya sem. Az igazi név csak arra való, hogy be lehessen hívni katonának. A lovakat is besorozzák. A jókat. Az emberekből is a jókat válogatják ki. Ajaj.
Katonának meg csendőrnek meg katonalónak azért mondják, hogy jó, mert tudnak rúgni.
- Igaz, Csinos? - Hátrahúzta a füleit, rám nézett, megállt szájában a zöld fű, úgy láttam, hogy megraggyantak a szemei. Te jó isten, ezt Csinosnak hívják! Persze hogy Csinosnak, tegnap olvastam a pakszusát, ha az igaziból az övé. Én is két születési bizonyítványt váltottam már, mindkettővel a Fardi bácsi unokái járnak, nehogy bevigyék őket katonának.
- Én elhiszem, hogy te Csinos vagy.
Végigsimítottam a ló csontos gerincét, felém dőlt, jólesett neki.
- Elfáradtál, ugye? - paskolgattam a nyakát. Dübörgő, renyhe bélmozgás volt a válasz, csak azt nem tudtam, melyikünk hasa korgott. Éles körömmel kafmolászta bendőmet az éhség, tegnap ilyen tájban ettem, amikor elindultunk a moziba. Nagy légyraj lakmározott a Csinos hátára kötözött túzok nyakán, itt-ott sárgásfehér tojáskupacokat lehetett látni, rárakták a jövő nemzedéküket is.
- Jézus Mária, mennyi hús van ebbe? - Élvezettel tapogattam a túzok hatalmas combjait. Az erdő már egészen közelinek tűnt, óriási tömege betöltött mindent, a lassú mozgású ökörfogatok sorai szaggatott vonalakká zsugorodtak lába előtt. Az erdő felett keringő varjúsereg zsibongása elnyelte a béresek rikkantásait. Több mint ötven ökörfogatot számoltam, mind búzakeresztet vitt. A magasra rakott szekerek valamelyikéről időnként egy telt torokhang mélyen belemart a madarak tivornyájába, nem tudtam megállapítani a ,,Sej, idesanyám" dallamát, mert ahányszor elkezdte, mindig más, vagy teljesen ismeretlen kótán énekelte.
Csinos élénken tépte a füvet, megrezzentek a falevelek, ahogy egy eltévedt szellőcske meg akart bújni közöttük, mélyre merültem a gondolatokba, lassan szememig értek, még Csinos egyhangú darálása sokáig bennem dobolt, aztán az is elszállt. A cigánytelep kutyái szűkölve fogtak körül, olyan kicsi volt a lábuk, hogy a hasuktól nem tudtak menni, csak csúsztak a földön.
Edcs kis punukám, hogy került ez a vasdarab a hátadba? Véres kézzel simogattam egy elázott fél vályogot, ahogy hozzáértem valamelyik kutyához, mindből egy-egy vályogdarab lelt. A cigányok messziről néztek, csóválgatták a fejüket, egész testein ragadt a sártól, megpróbáltam szétnyitni az ujjaimat, nem engedte a sár, apró tűszúrásokat éreztem a karomban, mondani akartam, hogy ez nem én vagyok.
- Na vorbi!2 - kiáltott Bada.
- Látja, gazduram, nem süket ez, csak néma szegény.
Az álomtól kábultan ültem az árok szélén, de azért megértettem, hogy ez nekem szól.
- Kodé phengyom, szár Tu muto szán.3
Vajon miben sántikál megint ez a bolond, miért akarja elhitetni ezzel a szerencsétlen másik bolonddal, hogy néma vagyok? Bada a rozoga kordén ült, vigyorogva, mint valami bábaasszony, mankójával huncutul mutogatott a parasztbácsira, aki nekifeszülve a két rúd között húzta a kordét.
- Hóha! - A bácsi megállt, lesegítette Badát a kordéról.
- Hát ez az, gazduram. Igazán jóakaratú, az isten is magának teremtette, nem rúg, nem harap, végigsimíthatja a koromhegyéig. Hozd fel csak, te néma, az árokból! Ezzel akár a templomot elhúzhatja. Oldozd már le róla azt a döglött pulykát, nem látszik jól az alakja.
Csinos makrancoskodott.
- Olyanok ennek a fogai, mint a rizskása. Van benne egy kis száraz keh, de ettől ítéletnapig elél.
Az illető már túllehetett a középkoron, vörös borostái alatt szabálytalan négyszögekbe képződtek a ráncok, melyek hol bemélyedtek, hol elhalványodtak, ahogy mustrálgatta a lovat.
- Sovány.
- Az igaz, hogy nem reng rajta a hús, de ha jó gazdára talál, meghálálja a takarmányt.
- Gyenge.
- Ez gyenge magának? - Két kézzel meghúzta a ló farkát. - Akár a hegyet elhúzza. - Úgy tett, mint aki megsértődött, mérgesen végigtörölte a ló kiálló bordáit. - Nem kötelező ezt megvenni, ha nem akarja. Menjünk, te gyerek, még nagy út áll előttünk. - Meglóbálta feje felett a mankót, már majdnem elhajította, amikor eszébe jutott, hogy ő béna.
- Arra van Geszt? - kérdezte, mint aki csak azért lóbálta meg a mankót, hogy bemérje az irányt.
- Hát mennyit kér érte a komám?
- Tudja, öreg komám - mondta Bada megenyhülten -, nem szívesen válok meg tőle, úgy hozzánk nőtt, mint a gyerek. Sok jón, sok rosszon keresztülmentünk vele, mert a magunkfajta koldusnak mindig megvan a maga baja, most is csak azért vetettem áruba, hogy tudjak valami orvosságot venni az asszonynak. Elhiszi, öreg komám, hogy másnak nem adnám el, de tudom, hogy magánál jó helye lesz, istenemre, ha majd erre járok, nem fog kiverni a tanyából, mert becsaptam.
Megfogta az illető kezét, erősen belecsapott a tenyerébe.
- Tíz pengőért legyen a magáé, gazduram.
- Sok - mondta az ember kurtán.
- Hát mit ér magának?
A gazda még egyszer körüljárta a gebét, megtapogatta a lábait, aztán visszament Badához. Egy ideig úgy tett, mint aki számol valamit, le sem vette szemét a lóról, csak úgy belecsapott a feléje nyújtott tenyérbe.
- Öt pengőt.
- Micsoda? Öt pengő? Inkább ott haljon meg a feleségem, ahol van, de a lovamtól nem válok meg. Hallod ezt, Csinos? Öt pengő, hát a bőrödért is többet adnak, ha lenyúzom.
- Ebben az irigy sem talál hibát - bökte oldalba a mankóval -, látja, olyan, mint a kezes bárány.
Csinos az egész egyezkedés alatt aludt.
- Ennek az utolsó ára, gazduram, nyolc pengő - bicegett vissza Bada a paraszthoz -, ott haljon meg a feleségem, ahol van, ha egy fityinget is eresztek belőle. Fogja csak be a kordéba, meglátja, minden küllőre indít. Amíg él, megemleget érte, mert ilyen lova nem volt, amióta kétágú gatyát visel. Itt dögöljön meg, ha egy vásárban behunyt szemmel nem adnak érte két darab tízest.
Űjra odatartotta a tenyerét.
- Na, mit ér magának? - nézett rá várakozóan.
- Hatot. Nem csúfoltam az árát - rázta meg a paraszt Bada kezét, mint aki búcsúzkodni akar.
- Várjon, gazduram, ne siessük el a dolgot. Maga is szegény ember, én is szegény ember vagyok, ne legyen egyikünknek sem igaza, vágjuk ketté a különbséget. Most már nem mondhatja, hogy kitartottam az árát.
- Nincs több pénz a háznál.
- Nem baj, gazduram, meg tudunk mi másban is egyezni. Láttam, szép búzakenyeret sütött a komámasszony. Legyen hat pengő meg egy szép nagy magyar kenyér.
- El van kelve - csapott Bada tenyerébe az illető. - Még kapnak mellé kentek egy darab szalonnát is.
Mi nem nagy hasznát vettük a Csinosnak, csupán eggyel többen voltunk. Az utóbbi órákban valahogy megkedveltem, mint egy komoly öreget, aki nem szól, csak teszi a dolgát, vagy üres óráiban mélyen magába száll, meghányja-veti a tennivalókat, aztán úgy csinál mindent, ahogy illik.
- Na, komám, ha beválik a pejkó, egyszer fizetek egy jó áldomást kendnek.
Megjött János bácsinak a beszélni való kedve.
- Ne mondja nekem a komám, hogy gazduram, a zsidó itt a gazda, ismernek engem a környékbeli cigányok, a rossz Székely János mindenkinek komája.
- Ajjaj - gondoltam -, Bada, most cigánynak adtál el szenet.
Laposakat is kacsintott rám a rozoga kordélyról, ahová János bácsi felsegítette.
Rohadjon meg az a kormos Palaló húsod, most is húzatod magad ezzel a szerencsétlen másik bolonddal! Látta, hogy a pokolba kívánom, nevetve mutatott bénának tettetett lábára.
- Nyomorodj meg! - vágtam hozzá sziszegve a döglött túzokot.
- Menjünk, János komám, éhes ez a néma.
Szerettem volna eltángálni a mankóval, de János bácsi a jó vásár örömétől kocogva indította el a kordélyt. Örültem, hogy Csinos új gazdára talált, ki tudja, milyen gondolatok születnek Bada fejében, nem sokat gondolkodna rajta, hogy agyonüsse.
Egy terebélyes, piszkos ruhás gazdasszony fogadott bennünket, a tanya ágasokra épült eresze alatt ült, szétterpesztett lábakkal, három lelences gyerek riadt tekintettel lesett ránk. Körülöttük széttaposott, friss gyerekszart dongtak a legyek. Csinos magasra tartott fejjel nyerített a tanyaudvar tótágast álló rendetlenségébe, röhögött, míg a seggén a ruhát friss mozdulatokkal seprő gazdasszony elébünk nem állt.
- Nem hagyta tán magát becsapni ezeknek a fekete lelkű embereknek?
- Nem vagyunk mi olyanok, kezét csókolom - nyögte Bada, amíg János bácsi leemelte a kordélyról.
- Ááá, kentekbe nem nagyon lehet bízni.
Bada félretartott fejjel, sántikálva körültopogta az asszonyt, amíg János bácsi tisztázta kilétünket.
- Ismeri is kend! - mondta az asszony hitetlenkedve. - Na, osztán kíváncsi vagyok rá, hogy mennyi volt.
- Hat.
A gazda igyekezett röviden kielégíteni az asszony kíváncsiságát, akinek kérdő tekintete megingatta a jó vásárba vetett hitét.
- Hát, Székely János ... - bizonyára azt akarta mondani, hogy ezek bolondok, de még gondolkodott, marokra fogta ülepén a zsírtól, kosztól ragadós krepdesinruhát, lassú, egyenletes mozdulatokkal dörzsölte a seggéhez, amíg meg nem találta a megfelelő választ.
- Nem tud kend vásárolni, ha nem vagyok ott.
Székely János lesütött fejjel mosolygott, érezte az asszony hangjából, hogy neki is kedvére tett, de ez így van a kupecvilágban, mindig ócsárolják a vettet, és dicsérik az eladót. Ök jól ismerték egymást, az orruk alatt bujkáló ráncok felforgatták a vékát, ami alá el akarták rejteni az örömüket.
- Jó darab, egészséges asszonya van kendnek, öreg komám - ingatta Bada nyomatékkal a fejét -, ehhez aztán van mit csinálni.
- Tud is ő mit csinálni - csapott át nevetésbe az asszony -, mikor egész nap agyondolgozza magát.
- Azt azért ne mondja, komámasszony - hízelgett Bada -, látom, hogy három gyereket is összeboronált.
- Össze bizony, a lelencből.
Annak ellenére, hogy a gyerekeken látszottak a lelencek jellegzetes ruhadarabjai, Bada úgy tett, mint aki nem akarja elhinni.
- Pedig ez a kis szaros inges hasonlít is a komámhoz. Székely János odaintette a három némán bámuló gyereket.
A szőke lelencgyerek bordásra nyírt koponyáján nagy seb éktelenkedett, a gazda végigpaskolta a hátukat olyan mindenki gyerekének kijáró szeretettel, megnézte a légy dongta sebet, ujja hegyével kulimászt szedett a ikordé tengelyéről, rákente a sziszegő gyerek fej sebére, a maradékot beletörölte nadrágja elejébe, aztán intett nekik, hogy visszamehetnek.
- Hát a fizetést már az asszony intézi - mondta János bácsi -, ő bajlódik ezekkel a kölykökkel, az övé a píz.
- Bizony, Székely János, nem is volna kendből semmi, ha én nem lennék - büszkélkedett. - Minden hónapban tizenöt pengő jön a tanyába. Melyik cselédasszony teszi ezt meg? Kend is a nyakába veszi hajnalban a puskát, te meg, Gargya Julis, bolondulj meg a lelenceiddel. Ott még a sütés, minden héten három kenyér cipó, de oszt akkorák, mint egy kocsikerék.
- Jól van, na - csillapította Székely János -, hát éppen azért kell a ló, nem bírod már a gyaloglást. Úgy el lesz ez a gyerekkel, mintha nem is vóna.
Julis néni rá sem figyelt, csak szidta Székely Jánost, mert az ő apja valamikor a Tiszáék idejében béresgazda volt, most meg a más kölykeivel kell bajlódni.
- Bár soha ne ismertem volna meg, Székely János, olyan lány nem cseperedett több a majorban, mint én, ha hozzákezdtem énekelni, a segédtiszt urakra is rájuk jött a happáré.
- But dzsenel khohovel.4 - súgtam.
- Mit motyog a néma?
- Eső lesz, Julis néném.
- Hogy a fene a jó dolgát, azt is megérzi.
- Meg ám, foggal bújt ez ki az anyjából. Hozza, Julis néném, minél előbb a pénzt, nem szeretném, ha a vihar utolérne bennünket.
János bácsi, ígéretéhez híven, megadta a szalonnát, Julis néni csak a zsákot sajnálta, amiben hat macska sem fogott volna meg egy egeret. Jóformán a G. D. otromba betűit nem fedte folt. Mindenáron az én nyakamba akarta sózni, sajnálta Badát, hogy fiatal ember létére olyan szerencsétlen.
- Nem lehet ezzel boldogulni, asszonyom, ha egyszer megmakacsolja magát, nincs isten embere, aki rábeszélje valamire. A zsákért meg ne aggódjon, ha egyszer erre hoz az utam, visszaszolgáltatom.
Sokáig szótlanul mentünk, Bada rég eldobta a mankót, én továbbra is némának tettem magam, csak azért, hogy bosszantsam. Ügy határoztam, hogy nem eszek a Julis néni kenyeréből, nagyon piszkosak voltak a kezei, de ahogy az erdőhöz közeledtünk, mindinkább elálltam gondolatomtól. Meg-megcsapta orrom a friss kenyérszag, úszott a nyálam az evés gondolatára, már csak a makacsságom tartott vissza, hogy el nem vettem tőle. Egy folyondárral benőtt rőzsekazal mellett ütöttünk tanyát. Amíg Bada a tűzgyújtással foglalkozott, én már könyékig jártam a puha kenyér belsejében.
- Nehogy beteg legyél!
Mellém kuporodott, szemei könnyben úsztak, lehet, hogy a füsttől, lehet, hogy az éhségtől meggyötört külsőm láttán.
- Van most már kaja, ne búsulj.
Kiborította a zsák tartalmát, Julis néni sót, paprikát, vereshagymát is csomagolt.
- Ebből lesz majd igazi, úri vacsora - veregette a döglött túzokot. - Vágjál csak nekem is egy darab kenyeret.
- Micsoda gyönyörű combok!
Paskolgatta, mintha valami szép lány heverne a lábai között, nagyokat harapott a friss, ropogós héjú kenyérből, aztán tépte tovább.
- Ráérsz bemenni majd, addig meg, amíg a napszámosok be nem mennek, akár három ilyen túzokot is meg tudnánk enni.
Előbb azt hittem, hogy a túzoknak beszél, de ahogy rádöbbentem, megakadt a torkomon az ennivaló.
- Hát te?
- Én? - nézett rám meglepődve.
Megpróbáltam lekényszeríteni az utolsó falatot, de már nem ment, nagy, hosszú nyálcérnával kifordult a számból. Ennyire soha nem éreztem az egyedüllét súlyát, mint ebben a pillanatban. A menekülés és a csavargás gondolatával már úgy-ahogy megbarátkoztam, kettőnek talán könnyebb elviselni, egyedül viszont képtelen vagyok egy lépést is tenni. Már bántam, hogy ilyen gyermekes gyengeséggel elérzékenyültem, szégyelltem az orromon végigfutó könnyek versengését.
Ki akartam mondani a gondolataimat, melyek egész úton a fejemben motoszkáltak, de csak csuklottam, szipogtam, téptem magam körül a füvet, pedig már szilárdan elhatároztam, hogy visszamegyek azon az úton, amelyiken jöttünk. Mit csinálnak velem? Agyonvernek vagy bezárnak? Az is jobb lesz, mint vadidegen emberek között örökös rettegésben élni. Egy nagy, visszafogott lélegzettel sikerült valahogy kinyögnöm.
- Hazamegyek.
Bada nagy sietséggel cibálta a túzok tollait, kapkodott az orrához, mintha a pillék idegesítenék, seperte a tenyerével, hol a túzokot, hol a nadrágját, sziszegett, nyögött, mire saját hangját megtalálta.
- Ha jóllaktál, vágjál két kétágú botot, olyant, mint a mankó volt.
- Ments meg, uram, a bolondoktól - gondoltam -, ez teljesen bedilizett, már azt sem bánja, ha a széllel versenyt futok, csak mankója legyen kettő. - Hordd el hónaljmankónak ezt az erdőt - ugrottam fel mérgesen -, én tovább nem árulok veled egy gyékényen.
Nekiiramodtam a tarlónak, amin átjöttünk.
- Hová mész, bolond, hé? Emerre az erdő! Vissza sem néztem, csak mentem.
- Nem hallod? - visszhangzott újra a hangja. - Ha utánad megyek, megraklak!
Gyere csak, gondoltam, megraklak én úgy, hogy két zsákkal leszel. Valahogy kívántam is, hogy utánam jöjjön, legalább a keserűségem valami bosszúval enyhítem. Hallottam, hogy a tarló ropog a hátam mögött, nem szaladt, csak nagyokat lépett.
Lelassítottam a lépteimet, valami keményebb tárgy után néztem a zsebeimben, egy pillanatra megörültem, de aztán szégyenkezve húztam ki a pejkó árát szorosan beleteketve egy rongydarabba., Bada már mellettem jött, nem tudott szólni, csak zokogott.
- Most miért sírsz - gyűrtem le én is a sírógörcsömet -, ne ijedj meg, nincs szükségem a pénzedre. Nesze!
Kézzel hárította el magától a feléje nyújtott pénzt, nem tudtam sokáig kínálgatni, engem is elfogott újra a gyengeség, jó hosszú idő eltelt, mire istenigazában kisírtuk magunkat. Lassan már azt sem tudtuk, hogy miért sírunk. El-elcsukló hangon, apró szemrehányásokkal próbálkoztunk vigasztalódni, míg végül beláttam, hogy Badának igaza van.
Kevésnek bizonyult a tizenhat évem ahhoz, hogy felismerjem azokat a cselfogásokat, amikkel tervét előkészítette. Rejtélynek tűnt előttem a némaságom, az ő bénasága, és legkevésbé értettem a Csinos elkótyavetyélését, amikor ő tizenöt pengő fejében kapta az okányi sintértől.
- Nem vihetlek magammal - mondta szomorúan, amikor visszamentünk a tűzhöz -,. én még ma este átmegyek Romániába, innen csak egy hajítás a határ. Nehogy azt gondold, hogy bolondságomban beleugrok a bajba, nem reszkírozhatunk semmit. Azért nem kísérlek be a majorba, mert száz olyan ismerőssel találkozhatunk, aki egy mérges csendőrtekintetre elárulja apját, anyját. Ha eddig megúsztuk, hogy helyettünk két szerencsétlen koldust láttak, akkor most már ne rontsuk el.
Közben kiforgatta a túzok belét, keskeny szalonnacsíkokat vágatott velem, amit begyömöszölt a felhasogatott hús közé.
- Így ni.
Simogatta egyre vidámabban, valamit mondani akart, de aztán maga indult el az erdőbe, két mankóféle bottal tért vissza, egy kihegyezett nyársat átdugott a madár testén hosszában.
- Ezt majd forgasd - illesztette rá a földbe szúrt kétágú fákra -, én meg csurgatok rá szalonnazsírt.
A vadászlakomának beillő hússütés elfeledtetett velünk mindent, észre sem vettük, hogy a nap elbújt az erdő túlsó oldalára. Nem győztem eleget gyönyörködni az egyre jobb szagot árasztó, rózsásra pirult húsban, ahogy kiizzadta magából a betűzdelt szalonna zsírját.
- Majd szóljál, ha jó lesz!
- Ha akarod, már jó - riadt fel gondolataiból -, a hús akkor a legjobb ízű, ha félig sült, félig főtt.
Megálltam a forgatással, amíg lekanyarította az egyik combot, letette a fűre hűlni.
- Vágd le a másikat is!
Fordítottam egyet a nyárson. Rám nézett, életemben először találkoztam olyan tekintettel, amelyből olyanféle értelem sugárzott, mint azoknak a háziállatoknak a szeméből, amelyek egy mozdulatból követik vagy kitalálják az ember gondolatát. Bicskáját mélyen belemerítette a sistergő húsba, keze fején apró buborékokat vetett a fröcsögő zsír, összehúzott szemében felvillant valami fény, amit nem lehetett felismerni, hogy harag vagy bánat. A kifaragott lábakat egymás mellé helyezte.
- Így jó?
Nem szóltam, ezek a percek nem adtak alkalmat a sok beszédre. Máskor talán megkérdezzük egymástól, mire gondol, vagy csak azért, hogy űzzük a némaságot, összefüggő vagy összefüggéstelen szavakkal, önmagunk rossz gondolatát is elhessegetve átadjuk magunkat az evés élvezetének, fecsegünk, di csekszünk, ízes falatok között lenyeljük keserű aggodalmunkat, elfeledünk mindent, ami percekkel ezelőtt bevájta magát gondolatainkba, csupán egy érzés marad, az, hogy éles fogaink megszámlálhatatlan kalapálása közben már böfögni kell, mert megtelt a zsák, és mi lesz a maradékkal, nem tehetjük el holnapra.
Ki tudja, mit hoz a holnap.
Hűltek a combok, mi néztük, mint két színig töltött poharat, amit ki kell üríteni. így szokás minden búcsúzáskor, torkig enni vagy inni magunkat, nem érezni az elválás pillanatait.
Mindig ez fáj a legjobban. Ezeket a perceket kell elzsibbasztani, hogy ne fájjon a nagy műtét, ahogy a sors kegyetlen késével felhasítja a lelkünket. Aztán a béna is megszokja a mankót.
Mi is búcsúztunk egymástól. Nem tudtunk összekoccintani poharat, elmaradt a szívből jövő thavesz baxtalo5 is. Némán csontig rágtuk a combokat, mintha minden bajt, minden veszélyt fogainkkal zúznánk szét, hogy a másik útját semmi ne gátolja, baj nélkül térjen vissza, mielőtt megkeseredne szánkban a falatok íze. Bada ment el előbb, még az erdő bozótjaiból visszaintett, aztán elnyelte a rengeteg.
Este értem be a majorba. A pislákoló villanyfény csak sejteni engedte az apró ablakos istállósorokat, de már érezni lehetett a lüktetést, ahogy száz és száz szarvasmarha kitágult orrlyukán ki-be tódult a levegő. Nagyot ittam az örökké folyó artézi kútnál, sokáig paskoltam arcom a langyos, sima vízzel, amíg kedvet nem kaptam a mosakodáshoz. Már kerekre duzzadtak talpaim a hosszú út után, a kút környékén tócsában álló trágyáié viszkető fájdalommal marta felszakadozott lábujjaimat. Az etető béresek valamelyike egész közelről énekelte újra a „Sej, idesanyám" kitekert nyakú dallamát, mintha csak engem akarna bosszantani vele. Durcásan ültem fel az egyik tartóoszlopra, lábaim térdig belógtak a vízbe, a béreslegény cudar jókedve kiverte fejemből előbbi gondolataimat, lehet, hogy az évekkel azelőtt itt töltött hetekre gondoltam, talán arra az éjszakára, amikor Babi gyerekes anyáskodásával elvezetett egy ismeretlen érzésektől duzzadó folyóhoz, aminek vérhullámai elárasztják a legmagasabb agyat is. Nekem azóta nem sikerült beleesnem, önszántamból meg szinte kerültem ezeket a partokat.
Nagy nevetés hallatszott az istállók felől, mesélnek, vagy valami bolondra akadtak, aki elszórakoztatja őket.
Sokáig hallgatóztam, melyik istállóból jön a hang, aztán gondolataim újra másfelé mentek, kergették egymást, hol a múltba, hol a kilátástalan jövő felé. Szerettem a csöndet, a magányt, mentem az elgurított spulni után, bogozva az összekuszált szálakat, aminek vége valahová a mi világunkon kívül esett.
Órákig kitartottam egy-egy gondolat mellett, a magam szőtte események, mint valami káprázatos valóság, életre keltek, zenéjük könnyű atmoszférájában úgy éreztem, hogy évek suhantak el felettem, kemény, mindenre elszánt férfiként léptem vissza a szigorú valóságba, aki porrá akar égetni mindent maga körül, hogy az üszkök felett egy új világot teremtsen, mindaddig, míg egy másik gyerekes gondolat épp az ellenkezőjére nem ösztönzött.
Babi is, ki tudja, hányat ölelt anyáskodva magához, olyan férfiak közül, akik nem hagyták bordában a vásznat. Amióta beértem a majorba, elég sokat gondoltam rá, megpróbáltam magam elé idézni, de csak egy rágott kocához hasonló anyát láttam, akit visítva vesznek körül apró porontyai. Mindnek ez a sorsa, miért lenne Babi kivétel? Megnyúzzák őket az emberek, mert százat szeretnek. Ha egy jóravaló férje akad valamelyiknek, nem nézi semmibe, alamuszinak, bolondnak mondja. Az az igazi, amelyiknek kemény az ökle. Egy görcsös kamzsi6 ugrasztott ki az itatóvályúból, ahogy a káromkodó béres végigvágott vele a meztelen hátamon.
- Az anyád istenit, ebből igyanak az ökrök?
Hirtelen támadt haragomban egy fél téglát lendítettem a levegőbe, már csak el kellett volna engedni, nem hiszem, hogy az időnek ilyen parányi mennyisége alatt gondolkodni lehetne, mégis körmeim mélyen belevájódtak az ázott téglába, úgy tartottam a fejem felett, mintha onnan akarnám letépni, dühösen földhöz csaptam, amikor a béres eltűnt a sötétben. Hangjáról
felismertem az énekest, aki kis híján Kurucsó sorsára jutott. Fájt ugyan a kamzsi helye, de még mindig jobb így.
Nem tudtam szabadulni azoktól a gondolatoktól, hogy mindaz, amit teszünk, nem a saját elhatározásunkon múlik, hanem valami mindenható erő kényszerít bennünket, aminek a kezében csak eszközök vagyunk. Most is, ha ő akarja, az illető véresen fekszik a kút mellett, én meg szaladhatok. Ez aztán néha megnyugtatott, néha meg lázongásra kényszerített. Most kivételesen bíztam a sorsban, hogy egyszer majd a kezembe adja, és akkor elszámolunk a kamzsiütésért. Sziszegtem, ahogy felrepedt bőrömhöz ért a zsák, de már nem érdekelt, mentem az istálló felé, ahonnan egyre viharosabb nevetés hallatszott.
Az éjjeliőr, botjára támaszkodva, egy trágyával megrakott lóré mögül leselkedett, ami a sarkig kitárt ajtó nyílásában állt. Köszöntöttem, de nem válaszolt, nagyon lekötötte a látvány. Nagy nehezen átpréseltem magam a nedves trágyakocsi oldala mellett, a zsákom okozott gondot, amíg átráncigáltam a keskeny résen.
Ismét elsuttogtam egy csendes jóestét, de választ vagy fogadj istent nem kaptam, pedig az istálló két tartóoszlop-sora mellett egymás hegyén-hátán állt a nép, csak a placc látszott üresnek, ahol a keskeny lórésín átszelte az istálló közepét. Semmit sem láttam, ami a kitörő nevetést vagy a feszült várakozást előidézte. Lehet, hogy zavart a hirtelen világosság, de annyira nem, hogy végig ne lássak az ököristállón. Csupán egy sétáló ember közeledett, aki valami rongycsomót rugdalt maga előtt.
Nem találtam annyira érdekesnek, amin nevetni is lehet, aztán a kamzsi ütése eléggé égette a hátam. Kedvetlenül vártam a mutatvány érdekességét. A közeledő emberben, aki egy vastag kötéldarabot lóbált a kezében, felismertem Kékhúst. A gyenge világítás mellett is feketén ragyogott az arca, a Kékhús nevet vastag, szederszínű szájáról kapta, ami mindig azt a látszatot keltette, mintha fütyülne, pedig kifordult ajkai ritkán takarták kiálló ínyét. Orrsövényét még kisded korában elveszítette, örökké vérben forgó, kidülledt szemei alatt egy lapított gömb ékeskedett, a tetején két lyukkal. Mindig azon csodálkoztam, hogy nem esik bele az eső. Bolygó Zsófi hozta valahonnan. Senki nem kérdezte, kicsoda, hová való, megkapta a maga nevét, aztán él közöttünk, mint a többi, amíg Zsófi meg nem unja, mert hogy nem fog letelepedni nálunk véglegesen, az biztos. Olyan ember még nem született a földön, akivel Bolygó Zsófi egy évet leéljen. A rongycsomó ugrált, Kékhús püfölte.
Miféle játékot talált ki ez a csúnya cigány?
Ahogy közelebb értem, egy guggoló női alak bontakozott ki, kétoldalt, a mellei környékén, két-két tégla lógott. Már a nyögése is hallatszott, a lórésínek között békaügetésben egyre gyorsabb iramot diktáltak a hátán pufogó ütések. Kékhús vigyorgott, ahogy felröhögött a tömeg, rúgta, verte a sínek közé borult asszonyt, amíg az mászni vagy ugrálni nem kényszerült. Amikor elindult, újra csend lett, izgatottan méregették az ugráló asszony és a síneken keresztbe fektetett kapanyél közötti távolságot.
- Az anyám istenit, jól bírja - motyogta mellettem egy masalka7 szájú cigány -, ez már a hetedik. Elpusztul, mire végigmegyen.
Az asszony ütésektől véresre duzzadt arcából nem lehetett mit kinézni. Közelebb furakodtam a kijelölt fordulóhoz, amit a kapanyél jelzett, a látvány nem ragadott túlságosan magával, inkább azt éreztem, hogy a fejembe tódul a vér, mint az előbb, amikor a hátamon végigvágott a béres. Észre sem vették, hogy egy ismeretlen új jövevény van közöttük, mindenki azon igyekezett, hogy előrébb furakodjon, volt, aki eltolt maga elől, volt, aki a vállaimba kapaszkodva átnézett a fejem felett.
Nem hallgattam a megjegyzésekre, szitkozódásokra, a zsákot messziről belódítottam a jászolba, mindkét kezem szabaddá téve nekirugaszkodtam, hogy áttörjem magam a szorosan egymásba kapaszkodó emberfalon.
Mindenki lánynak nézett inkább, mint fiúnak, elég hosszúra nőtt a hajam, vékonyka bajuszomnak semmi köze nem volt a szőrhöz, akkor mutatott valamit, ha alatta befeketítettem égetett gyufaszállal. Reggel ugyan kifestettem ceruzával, de hova lett már az? Még délelőtt lefürödtem, amikor Badával versenyt úsztunk.
Tolongás közben nem sokat láttam, csak a kitörő nevetésből vagy a lélegzetet is visszatartó csendből következtettem. Sokszor játékosan vagy egyáltalán nem titkolt haraggal próbálták tudtomra adni, hogy nem illik mások elé állni vagy tolakodni. De mindenki ezt csinálta. Egyébként én később jöttem, miért ne szerezzek tudomást arról, hogy mi történik?
Nem lehetett vitába szállni senkivel, így aztán fütyültem a megvető pillantásokra, sőt egyet-kettőt magam mögé penderítettem, mielőtt még észbe kapott, átbújtam a másik hóna alatt. Úgyannyira, hogy az a rész már nem az asszonyt figyelte, hanem rám morgott vagy a mellette levőt vágta horpaszon. Kékhús egy rúgással felborította az asszonyt, kezeit csípőre téve körülj ártatta tekintetét.
- Tán valakinek nem tetszik? Szóljon, akinek baja van! Amíg én fekszem mellette, addig azt csinálok vele, amit akarok. Akinek meg fáj, feküdjön mellé.
Mindenki helyeslően morgott, csak én furakodtam tovább, amíg az első elé nem kerültem. Kékhús megint körülnézett, szemeit hunyorgatva, még mindig azt keresve, kinek nem tetszik valami.
Az asszony nagyon félénken, de megpróbált felemelkedni, arcától vereslett a kő. A kétoldalt lelógó, hosszú fekete hajához kötözött téglákon apró, alvadt vércsomók nyúlottak, ahogy fájdalomtól eltorzult arccal felemelte a kőpadlóról. Egyszeriben imbolyogni kezdett velem az istálló, soha nem tudtam megbarátkozni az embervérrel, ha láttam, úgy éreztem, orromba csap a szaga, eleinte csak émelygő, majd ökröndő hányinger vett rajtam erőt. Már bántam, hogy előrefurakodtam, de nem tudtam levenni a szemem az összevert asszonyról, segélykérően fel akarta emelni a kezét, egy villanásnyi fényt láttam a szemében, ami nemcsak könyörgésre, hanem reményre is emlékeztetett.
A súlyos téglák arccal visszarántották, előrenyújtott kezekkel, hason csúszva kaparni kezdte magát felém.
- Ments meg, testvérem - jajgatta -, ments meg ettől a Kékhús cigánytól, hogy a kórházakból seperjék ki a csontját, lásd, meggyilkolt. Ország-világ előtt csúfot űzött belőlem, az isten ne adjon neki soha erőt, egészséget, ott vegye el a szerencséjét, ahol nem is gondolja.
A többi átokból apró foszlányok jutottak el a tudatomig, Kékhús riadt szemei villogtak, a kapanyél zúgva átszelte a levegőt, aztán kettétört szemöldöke felett, nekiugrott az ágasnak, reszkető női hang tört fel a torkán, kapaszkodni akart, szétfröccsenő vére elriasztotta a körülállókat, tántorogva keresztben elterült a síneken. Egy darabig néztem a kettétört kapanyél darabját, kemény akácfa, állapítottam meg.
Megint a mindenható erő! Még nem múlt el a hirtelen fordulat okozta meglepetés, a véres arcú Kékhúst bámulták, mintha senki nem értené, mi történt. Én sem értettem. Néztem. Ujjaim hegyei elkékültek, ahogy a kezemben maradt csonka nyelet szorítottam, bensőmben leküzdhetetlen remegést éreztem, mint a macska, amelyik halálra gyötört áldozatát lesi, hogy a legkisebb mozdulatra újra lecsapjon. Az émelygő hányinger helyett, ami néhány pillanattal ezelőtt majdnem ökröndözéssel tört ki belőlem, édeskés nedv úszott a számban, köpnöm kellett. A kis masalka szájú cigány állt mellém, végigsimította felrepedt hátamat, nem éreztem fájdalmat, csak egy meleg kezet, ami felolvasztott megkövültségemből.
- Ember vagy, nyalom a húsod. Tik meg szarok vagytok -fordult a többiek felé -, kacagtatok, hogy meg akarta ölni a más gyerekét. Ha százszor ő fekszik mellette, akkor is legyen ember az ember! Kösse a gatyamadzagára, ha félti az asszonyt, ne tegye csúffá a világ előtt!
Az utolsó szavakat nagyon erélyesen mondta, olyan hangsúllyal, mint aki egyben le is zárt mindent. Hangja még nem higgadt le egészen, amikor felém fordulva megkérdezte:
- Ki vagy te, fiam?
- Hát a gyerek, hé! Nem ismered? - kiabáltak felé szemrehányóan, hogy visszaadjanak valamit az előbbi korholásból. Kételkedve végignézett, legalább egy fejjel magasabb voltam nála, vállmozdulataival jelezve, hogy nem tartozom az emlékei közé. Míg az asszonyok, szidva a férfiakat, megszabadították Bolygó Zsófit koloncaitól, a kis öreg odalépett Kékhúshoz, mezítelen lábujjaival megbökdöste.
- Kelj fel, komám, nyald meg a Mára buláját!
A sok cigány között egy sem akadt, aki a legkisebb szánalmat érezte volna iránta, pedig az előbb nagyon jól elszórakoztatta őket. Kábultan, bambán maga elé nézve törölgette felrepedt homlokát. Talán csak én sajnáltam.
- Folyjon el a véred! - ugrott neki Zsófi, és marta, pofozta, amíg le nem tépték róla.
- Ide hallgassatok, cigányok! - Letérdelt, Kékhús vérétől összemaszatolt kezeit az ég felé tartotta. - Az én drága jó istenem ne adjon nekem szerencsét, boldogságot, így, térden kúszva könyörögjek minden falat kenyérért, azt vegye el tőlem, akit legjobban szeretek, ahol járok, ahol kelek, büdösödjön meg a föld tőlem, ha megengedem, hogy az életben valamikor Kékhús mellém tegye a gatyáját. Báter!8
- Látod, testvér, hát ne öljem meg?
Nem válaszoltam Kékhús szavára, csak körülszakított ingem derekát elébe dobtam. Egy bozontos hajú lány lépett mellé, betekerte felrepedt homlokát.
- Rohadjon meg az a csúnya húsod, nem kellesz az asszonynak, mégis erőszakoskodol rajta. Nekem sem kellenél, ha tiszta aranyból volna is a bögyörőd.
- Most mindenki szemében én vagyok a rossz? Mérgében leszakította magáról az inget.
- Nem láttátok, hogy a szemem láttára megcsalt mindenkivel? Nincs ember a földön, aki kielégítse, hét fehér mája van!
A masalka szájú kis öreg nem tágított mellőlem, csitítani kezdte a kirobbant nevetést. Feltűnt, hogy hallgatnak rá. Később megtudtam, hogy öt markos fia meg két vő biztosítja számára a tekintélyt. Egyébként is már megfehéredett a haja ahhoz, hogy békebíró vagy efféle igazságtevő szerepét betöltse.
- Idehallgass, ecsém - veregette hosszú szárú pipájával Kékhús vállát -, az olyan asszonyt, akinek fehér mája van, nem veréssel szokás megszelídíteni, hanem ember kell a fara mellé.
- A te fiad sem tudta megszelídíteni, hé - vágott dühösen Kékhús az öreg szavába -, pedig az is elhálta.
- Én háltam el a feleséged, te senkiházi alak? Mindjárt a kezedbe adom a belsőrészedet!
Az oszlop mögül előlépett húsz év körüli fiú könyékig zsebbe süllyesztett kézzel várta, hogy amaz megismételje kijelentését. Minden tekintet rájuk szegeződött, a kitörni akaró nevetést elnyelték a feszült pillanatok, Kékhús remegett, szemei jobbra-balra villogtak, vastag, szederszín ajkát szorosan ínyére húzta, nehogy valami meggondolatlan szó újra kicsússzon rajta.
- Nyughass! - tartotta tilalmat parancsoló mozdulattal az öreg fia elé pipáját. - Nem mondta, hogy te háltál vele.
A fiú zavartan pislogott körül, észrevéve, hogy fiatal felesége hangtalan léptekkel kiválik a többi közül.
- Hát aztán, ha vele hált - fogta le férje megránduló kezét -, neki esett az jól meg Zsófinak. Legalább megkóstolta, milyen az igazi ember. Legyen férfi az asszony mellett, akkor nem csalja meg mással. Igaz, Zsófi, mi azért nem haragszunk egymásra? Akinek meg fáj, nyalja ki a seggünket.
- Gyere, kiskutyám, feküdjünk le! - mondta azután, és kedveskedve elcibálta a férjét.
A tömeg alkotta kör széléről még gúnyosan visszakiáltott:
- Ahol van, hé, ott jut is, meg marad is!
Már nemcsak a verés, de a szánalom sem hiányzott Kékhúsnak. A gyorsan pergő események minden szavát nevetségessé tették. Fékezhetetlen hahoták között erőlködve próbálta bizonygatni cselekménye helyességét. Az említett nevek hallatára kegyetlen gúnnyal válaszoltak, közöttük Zsófi vitte a vezérszólamot. A kettőjük szócsatájából az asszony került ki győztesen. Talán csak én hittem, amit Kékhús mondott.
Kisgyermek korom óta ismertem Zsófit, legalább annyi férfi volt az életében, mint ahány hónap.
Könnyen el lehet vérezni egy késes küzdelemben, ahol nem mindig az erő győz, mégis a győztest dicsérik. De a vesztes részére is megmarad a lehetőség, ha túléli, hogy az elpártolt szerencse egyszer visszatérjen. Viszont az olyan megalázott asszonybolond, mint Kékhús, csak azt teheti, hogy bebújjon a jászol alá, kerülje a férfiak társaságát, ha nem akar egy életen át gúny tárgya lenni, vagy akassza fel magát.
Már senki nem aggódott vele. Nagyrészt szétszéledt a nép, megkeresték helyüket az istálló oldala mellett elterített vastag alomszalmán. Sok ismerőst találtam közöttük, meleg, férfias kézszorítással üdvözöltek.
- Hogy megnőttél, te gyerek!
Én úgy éreztem, hogy azóta egy perc sem telt el. A régi rongyok, bozontos fejek, borotválatlan arcok. Csupán a nők lettek kiéltebbek, ruhájukból erjedt tejszag áradt, arcukon már ott ült az el nem múló idő, a rágott kocák megcsontosodott vonásai. Azt mondják, nincs állandó, minden örökösen váltakozik, fejlődik. Vajon ez a mi világunkra is érvényes?
Ezeket az embereket évek óta nem láttam. Ha igaz, hogy itt is van állandó vagy változó mozgás, akkor egy idő elteltével meg lehetne határozni a megtett utat. Hacsak ez a mozgás nem egy ponton vagy önmagába visszatérő körön történik. Amióta a fizika berkeibe betekintést nyertem, sokat foglalkoztatott saját világunk mozgási sebessége. Bármennyire csábítónak tetszik a megkövesedett mozdulatlanság gondolata, amit az elmúlt idő igazol, mégsem hiszem. Lehet, hogy olyan mozgás ez, mint a forgó korongé, amely gyors forgási sebesség mellett a mozdulatlanság látszatát kelti. De akkor hol vész el az a röpítő erő, ami ilyen nagy forgási sebesség mellett létrejön?
Mit válaszolna ez a borzas hajú lány, ha megkérdezném: Érzel valami erőt, ami ki akar kényszeríteni ebből a világból? Bizonyára azt kérdezné, hová. És neki lenne igaza. Hová? Rajta feledtem tekintetem a borzas hajú lányon, állt, mosatlan lábát nézte, takarva előlem arcába tóduló vérét. Nálam fiatalabb, és már válogat a férfiakban. Neki sem kéne Kékhús, ha aranyból volna is a bögyörője. Idegesen turkálta lábujjaival a szalmát, hol rám, hol a körülöttem álló férfiakra nézett, mosolyogtunk, zavarában visszamosolygott, majd hirtelen gerjedt haraggal rám kiáltott:
- Gyere, te gyerek, hí Papu9! - Elrohant, mint a szél. Értetlenül néztem a többiekre.
- Eredj - biztatott az egyik -, ott a helyük az istálló közepe táján, megtalálod a kisöreget.
Nem csábított a vendéglátás, legszívesebben elterültem volna a szalmán, de annyira egymás mellé préselődtek, hogy szinte kilátástalannak látszott. Intve a barátoknak, elindultam megkeresni Paput. Ahogy végigmentem az istálló üresen hagyott közepén, a sűrűn egymás mellett heverő cigányok között még mindig nagyon sok ismerőst láttam.
Bólintásaimra visszamosolyogtak, némelyik utánam kiabált:
- Hogy vagy? . . . Jól megnőttél.
- Hát igen - szerénykedtem.
Valójában egy kis belső büszkeséget éreztem, amit ez ideig nem vettem észre. Most, ahogy szemlélgettem a nálam idősebbek feje tetejét, el kellett ismernem csodálkozásukat. Hirtelen, minden átmenet nélkül átléptem koromat, már nemcsak okos, komoly gondolkodású gyereket, hanem bizonyos mértékben cselekvőképes férfit látnak bennem. Meglepődtem, mert egy ismerős lány a nyakamba ugrott, életemben először fordult elő, hogy nő szájon csókolt. Vártam a megszokott szöveget, sokáig szorongatott, már azt hittem, elsírja magát. Lenyelve könnyeit, összefogta lapos mellein a futtában magára kapott blúzát.
- Babi tavaly nyáron meghalt. - A hír okozta meglepetésemnek nem tudtam hangot sem adni, folytatta. - El akarta csinálni a gyereket, oszt belérohadt.
Ha Babi halálhíre egy kicsit felkészültebben ér, talán mélyebben érint, de ez az egyszerű hírközlés csupán tudtomra adta, amit lényegében még nem fogtam fel. Talán azért, mert másként képzeltem Babi sorsát, egyszerűen nem tudtam, vagy nem akartam elhinni.
- Van most feleséged?
Kérdése jobban zavarba hozott, mint az előbbi hír. Ami az ő részére természetes volt, annak a teljes valóságára csak most döbbentem rá. Itt az évek nem számítanak.
- Egész nyáron emlegetett, várta szegény, hogy visszaveszed.
Már nem ért meglepetés, szavait úgy kell felfogni, mint azoknak a férjeknek, akiknek házassági szándékuk egy-két éjszakánál nem több. Egyáltalán nem számít megvetett tulajdonságnak. Legalább annyira természetes, mint az, hogy ha két különböző nemű egyén egy éjszaka együtt alszik, azokat házastársakként emlegetik. Ezek szerint én már megnősültem. Ez ellen fölösleges minden tiltakozás, csak magamat kisebbíteném.
- Nem változtál - tapogattam mezítelen karját.
- Ááá! - félrehúzta összeszorított száját, szemével a szalmán vigyorgó fiatal cigányfiú felé intett.
Nem mertem valami sokat ígérő pillantásokkal búcsúzni, csak melegen kezet szorítottunk.
Egyre inkább hinnem kellett, hogy évek óta gyermekbetegségben szenvedek. Kezdte piszkálni az orrom, hogy az a kócos lány milyen arcátlanul fejemhez vágta: „Gyere, te gyerek."
Kit érdekel az ő Papuja. Már azon gondolkodtam, vajon érdemes-e alkalmat adni. Ezek a csitrik így akarják magukat nagylánynak tenni.
Gondolataim pillanatok alatt kiestek fejemből, szinte éreztem, hogy lehetetlen csak egy fél percre is megmaradni valami téma mellett, annyi ismeretlen, annyi új láttán, ahogy a tekintetek apró fénypontjai más és más keretből rám szegeződtek. Soha nem tűnt ilyen tarkának ez a világ. Benne éltem, együtt nőttem fel a színekkel, a formák egyhangúsága megcsontosodott bennem, azt a szűk kört, ahonnan idáig futottam, csupán néhány nemzetség alkotta. Az állandó keveredés elmosott minden különbséget, némelyikre még a kutyája is hasonlított.
Papu türelmetlenkedve integetett. Hosszú szárú bő gatyára vetkőzve ült a tarka rongyokkal letakart szalmán. A vacok szélénél cifra, bő szoknyáktól kövérnek látszó néni frissen főtt kukoricadarát szortérózott. A hevenyében készített fakanállal visszaverte unokái visongó támadásait, kevesellték az egyenlőtlenül kimért adagokat.
- Pusztuljatok! - férje elé tette a kormos lábast. - Nem győzne titeket a vármegye sem. Nincs egy órája, hogy szétosztottam rajtatok egy lábas ételt - méltatlankodott tört magyarsággal. A gyerekek duzzogva nézték az ingük derekába rakott gőzölgő kását, amíg étvágyuk le nem gyűrte a pótlás reményét.
Hosszan, mindenféle jókívánságokat egymásra halmozva köszöntöttem az öreget.
- Naisz10 - mondta kurtán, csak akkor engedte el a kezem, amikor helyet foglaltam mellette.
A család felnőtt tagjai letelepedtek a kásás edény köré, nem illett visszautasítanom a felém nyújtott kanalat, amit Papu felesége megtörülgetett a szoknyája aljával. Fújogattam, nyalogattam a kimerített kását, egyáltalán nem ízlett, még dagadt a hasam, minduntalan vizet kívánt a túzok.
- Hol van Vorzsa? - kérdezte Papu a mellettem kanalazó harcsabajuszos férfitól.
- Sun,11 hát én tudom?
- No, akkor amelyik koldus szegei,12 annak üresen marad a tarisznyája. - Papu forgatta tovább bajusza alatt a kását. Mellettünk ugrásra készen lapultak a gyerekek. Emlékszem, én is lestem a lábast, csak türelmetlenebbül, azt szerettem, ha odakozmál az étel. A kócos hajú lányt nem láttam. Néha rám nézett a harcsabajuszos mellett ülő asszony, többet beszélt a szeme, mint a szája. Pillantásaiban volt valami, ami a kócos lányra hasonlított. Térdével meglökte a férjét, intett felém.
- Egyél, testvér, ne szégelj, van itt elég. - Egy ideig csikorgott a lábas oldala, beszélgettek, törölgették a bajuszokat, böfögtek, aztán elcsendesült a kanálzörgés. Papu le sem nyelte az utolsó falatot, már a pipáját kereste.
- Vidd el ezt a kotlit, Mára! - Mára néni helyett feltűnően tiszta, rózsaszín ruhás lány nyúlt a lábasért.
- Hol voltál? - kiáltott rá a harcsabajuszos felesége. - Talán szegekéi enni? Máskor meg a világot elnyelnéd. Látod, ha nem lennél itt, te fiú, most az övé lenne az istálló.
Egy ideig farkasszemet néztek, a lány kezében úgy állt a lábas, mintha mindjárt az asszony fejére borítaná, aztán durcá-
san a gyerekek elé dobta. Mozdulatáról ismertem fel. Piros szalagokkal két ágra font haját simára fésülte, fülei mellett még vizesen fénylett. Arcán most jobban látszott felhevült vére, az el nem titkolt harag szeme köré sötét karikákat rajzolt. Mára néni neki nyújtotta át az üszőktől megtakarított pogácsát, térdén dühösen kettéroppantotta, letette a kiemelt lábas helyére.
- Te nem akarsz enni? - kötekedett újra az asszony.
- Hallod, szólj a feleségednek, mert te haljál meg, ha csúnyán nem teszek neki. - A harcsabajuszos mosolyogva vállat vont.
- Na, ha ügyes lány lennél, hússal kínálnád a fiút, nem üres bokolyit13 tennél elébe.
Nem válaszolt, konokul összeszorította száját, háttal az ágasnak támaszkodott. Valamivel hosszabbnak láttam az arcát, mint az átlagosan megszokott macskafejű cigánylányokét. Élesen elszögletesedett homloka aljától lágy ívű, keskeny orr húzódott, idegesen remegő lyukakkal. Lábujjaival köröket rajzolt a téglapadlón, lesújtó pillantásokkal méregetve jóízűen nevető anyját.
- Egyél, te fiú, bodagot - nyújtotta felém a pogácsa felét -, ez a lány gyúrta.
- Az ám, egyem a lelkét - csámcsogott az apja -, csak só is volna benne!
- Hát miből, hé, ha nem jutott több? A kásába is kellett -próbált védelmére kelni Mára néni.
Néztem a lány arcát, a só hallatára szégyellősen elmosolyodott, más lányok ilyenkor elfutnak, de őt makacssága az ágashoz kötözte. Gyerek vagy még, gondoltam. Ha tudnád, hogy így próbálnak kiábrándítani nagylánykodásodból, akkor nem feszülnének orrlyukaid, és nem koptatnád a körmeidet láthatatlan figurák rajzolásával. Nincs az idő ellen fellebbezés, egyre megy, vár vagy megáll, nem tudod túlszaladni.
Zárt ajkai közül nem tudott szabadulni a mosoly, hangtalanul vonaglott szája szögletében a gyermekké alázott felnőttérzés szorítása alatt. Szorosan testéhez simuló rózsaszín réklije szembetűnő jelekkel igazolta nagylányságát. Talán ezt akarja eltüntetni az anyja? A pogácsát még mindig a kezében tartotta.
- Kóstold meg már! - kínálta újra az anyja. - Ne kosarazd meg a lányunkat.
- Ha bolond volna - vágott közbe az öreg -, majd ha Vor-zsa is megkóstolja. Ki tudja, mit tett bele só helyett?
Papu olyan komolyan mondta, hogy a lány meg sem próbált vonakodni. Az első falatnál kitört a nevetés, Vorzsa kétségbeesve kiköpte.
- Ez csupa só, Papu! - szólt nagyapjához pityeregve - te haljál meg, meg apám is, ha nem a feleséged mondta, hogy tegyem bele mind, ami van.
- Pusztuljon el a bolond feje nagyanyádnak, ne hallgass rá többet, a vénsége már elvette az eszét.
- Nincs igazad, öreg. Ha a nagyanyja azt mondja, hogy ugorjon a kútba, fogadjunk, nem ugrik bele. Nemcsak a cicomára kéne eszének lenni, hanem arra is, mennyi só kell a bodagba.
- Te csak hallgass - intette le feleségét a harcsabajuszos -, amit te sütöttél, a kutyának is megülte a gyomrát.
- No, de tudtam húst főzni, olyat, hogy nyaltad utána a szád.
- Hát, ha vittem. De magadtól soha nem voltál egy lábas ételnek asszonya.
- Ha bolond lettem volna! Akinek asszony kell, álljon ki.
- Akkor meg ne csodálkozz a lányodon, a te tanításod. Hadd cifrálja magát, ott van az ideje. Te ilyen korodban már szoptattad Vorzsát.
- Szoptattam . . .? - kérdezte bizonytalanul. A bólogatások-ra erőltetett nevetéssel illegette magát.
- Akár szoptattam, akár nem, de én asszony voltam.
- Az igaz - vágta rá a férje -, mert tizenhárom éves korodban elszöktettelek.
- Ezért bízza ez el magát - csapott az asszony a lánya felé -, mert az apja mindenből 'kipártolja, a rohadás essen abba a kikotrott húsába.
Vorzsa Papu háta mögé ugrott.
- Essen a fódozók húsába - kiáltotta vissza -, ugye, Papu, a fódozók mind bolondok.
Papu arca ragyogott az örömtől. Tetszett neki, hogy unokája többre tartja az apja fajtáját, mint az anyjáét.
- Te is neveted - fordult a fiatalasszony gúnyosan a férje felé -, de jó volt hét gyereket csinálni a fódozólánynak.
- Jó - mondta a harcsabajuszos. Kivillanó fehér fogait mutatva magához ölelte asszonyát, békítően megpaskolta a hátát.
- Te milyen fajta vagy, fiam?
Gondoltam, hogy Papu megkérdezi, azért nem válaszolt a lány kérdésére. A fiai még nevetgéltek, Vorzsa nagyapja nyakát ölelte, szemeit most tisztán láttam, nagyok voltak és feketék.
- Péterestyo, munro nano.14
A fiúk elhallgattak, csak a harcsabaj uszos ragadta meg a vállam, maga felé fordított.
- Péterestyót mondtál?
- Azt - feleltem nyugodtan.
- Ahh, messziről jött ember azt mond, amit akar.
- Gondolod, hogy hazudok?
- No, azt nem, csak tudod . . .
- Azsukar.15 Nagyot mondtál - nézett rám Papu billegő fejjel. Sokáig hümmögött, pöfékelt a pipájából, aztán rántott egyet a vállán.
- No, hát az isten tudja.
A harcsabajuszú szólni akart valamit, de Papu felemelt pipaszára csendre intette.
- Melyik végről?
- Apámról.
- Ki volt a nagyapád?
- Nem ismertem.
- Apádtól csak hallottad?
- Ö sem ismerte.
Az öreg fogaihoz aszalódott szája apró ráncokba húzódott, úgy nézett ki, mintha ketté akarná harapni a pipaszárat. Kezével helyet kotort a szalmavacok szélénél, nagyot köpött. A család kényszeredett mosolyára ő is elmosolyodott.
- Hiába, öreg vagyok már.
Nyakát bocsánatkérően összehúzta. Vorzsa felállt mellőle, visszament az ágashoz, szomorúan rajzolni kezdte újra körmeivel a láthatatlan figurákat. Kellemetlen néma percek következtek. Szívesen odébbálltam volna. A fiúk sajnálkozva néztek apjukra, aki most, öregkorára, a nagy bölcsességével kudarcot vallott. Olyan emberrel osztotta meg a falatját, aki ok nélkül hazudott. Pedig ebben a világban szabad csalni, lopni, hazudni, sőt legtöbb esetben dicsérnek, élelmesnek tartanak érte. Hát akkor most miért?
Vorzsára néztem, kerestem benne a kócos lányt, akartam valamit törleszteni a kellemetlen percekért, mert semmirevaló, mások fajtájával dicsekvő hazugnak néznek. Észrevett, előbb körülnézett, aztán félénken elmosolyodott. Annyi szépséget tükrözött az arca, hogy hirtelen elfeledtem gondolataimat. Anyja kárörvendve nevetett férjére, aki már csak a lány elpirult arcát látta. Lelógó bajszát fogai között ropogtatva Papura nézett, aki, isten tudja, miért, üresen bámult maga elé.
A vastag szálú szőrök pattogtak összecsikorduló fogai között, ahogy a szemembe sziszegte:
- Akkor te, hé, a kutyáktól vagy.
Ez olyan sértésnek számított, amiért joggal át lehetett volna döfni a torkát.
- Igen.
Mérgesen felugrottam. A zsákot szájánál fogva erősen megragadtam, ha még szól valami sértőt, úgy tarkón vágom a maradék túzokkal, hogy elnyeli a nyelvét. Egy ideig néztük egymást, közben arra gondoltam, ha már ennyire érdekel benneteket, akkor győződjetek meg, hogy igazat mondtam. Nem számított, minek néznek, rokonnak, ellenségnek, megismételtem:
- Igen. A mi fajtánk embereit úgy is hívták, hogy dzsuklano manus16.
Papu rám nézett, mint aki álmából ébred, aztán fia felé bökött a pipával.
- De Zselko szo pengyom thuke?17
A harcsabajuszos Zselko rántott egyet a vállán.
- Hát jól van, no, engedelmet kérek!
Az öreg szeme körül összehúzódtak a ráncok, addig nézte Zselkót, amíg az állta a tekintetét.
- Engedelmet kérsz? Tőlem is engedelmet kértéi, amikor összekeverted a vérünket. Nézd meg őket, fiam, ezek is Péterestyoknak mondják magukat, ha együtt vannak. Külön-külön mind gyáva, csak engedelme mange,18 ezt értik!
A fiúk lesütött szemmel tűrték apjuk dorgálását.
Körülöttünk még javában állt a zenebona. Énekeltek, hancúroztak, a lányok kacér vihogásait férfihahoták követték. A levegőben úszott az éjszaka különös kábulata, amelyet a gátlástalan jókedv sejteni engedett. Örök márciusi esték holdvilága bukdácsolt vérük tükrén, már saját árnyékuk mögé rejtőzve vámolták tilos mézét a teremtésnek.
- Megvetitek az idegent, ha nem kedvetekre szól, de nem vetitek meg a szoknyát, bárki lányát takarja - korholta Papu a fiait -, te sem érezted magad megalázva, amikor a romungricát19 ölelted.
Nem szóltak, hallgatásukkal kiböjtölték, amíg Papu megenyhülve újra helyet mutatott maga mellett. Nekem nem kellett magyarázkodnom, az idősebb szó jogán maga bontogatta a szálakat. Apró történeteiből szigorú törvényként fogalmazódtak meg a világmindenségen kívül önmagát szülte világ íratlan parancsai, ahol a vétkes maga ítélkezik bűnei felett, hogy önként vállalt rabságát szabadon töltse.
Fehér borostáiban turkált, nyögve ringatta felsőtestét, mintha lassan húzó szekerek részegítő nyekergésében látomások csábítanák. Elkísértem gondolataiba. A végtelen puszták égből jövő útjain néma szánakozással üdvözöltem ismerőseimet, akik Papu fiatalságában félelmet nem ismerő bátorsággal forgatták útszéli husángjaikat. Még lángolt bennük az élet, szilajságukra nem vetett béklyót az idő, de én Mámi emlékeiből elloptam sorsukat, ismertem útjaik rejtelmeit, unokájuk nevét, még a hantot is, amely fiatalon vagy vénen betakarta őket.
- Hol vannak már ezek? - kérdezte. - Egy része versenyt futott a széllel, a másik részét felfalták a gyerekek. Nekem is ez lesz a sorsom.
Ásítva tömte a pipáját, a vastagra vágott dohány közé hosszúkás, zöldön szárított fűleveleket vegyített. Lindralo drab20 gondoltam. Éreztem a szagát, gyomromban enyhe hányinger ült, féltem is, vártam is, hogy az öreg újra rágyújtson. Ettől álmodják olyan szépen vissza a fiatalságukat.
- Nyolc gyereket neveltem, még mind Péterestyónak mondja magát. De csak mondja . . . ! - méregette fiait. - Amíg egy szoknyát meg nem látnak! Szegény apám, az isten nyugosztalja, mindig azt mondta: amelyik emberben rajta kívül száz más vér folyik, az nem tartozik sehova. A puszta üres számára, az erdő meg sűrű. Ezt a pipát szívjam el utoljára, ha nem igazán mondom, ezek között egy okos embert nem találsz. Rámutatott a szalmába bújt cigányokra:
- Csak lyukat keresnek, mint a patkányok. Ha van mit, esznek, ha nincs, hallgatnak. Igaza van annak a romungricának, amelyikért fejbe vágtad a cigányt. Minek élje le az életét egy kenyérkunyhóval?
- Rossz vérű nő az, Papu.
- Rossz vérű? Melyik nem az, ha rossz ember van mellette? Csak az egyik nyíltan csinálja, a másik meg titokban. Pedig a szólásmondás szerint a rosszat bármikor föl lehet cserélni.
- Más világ van már, apám, mint a te korodban.
- Nem a sátor újult meg, fiam, hanem a karó. Attól még befúj a szél. Az én koromban még minden bokor szállást adott, de ebben a más világban lassan annyi helyünk se lesz, ahová' lehajtsuk a fejünket.
Pirosra érett tajtékpipájából nagy füstgomolyokat eregetett. A lindralo drab szagától lágy ringatást éreztem, képzeletemben lelassultak a képek, mint egy-egy keretbe zárt világ, szinte válogatásra kínálták magukat. Furcsa fű, a legvadabb lovat jámbor állattá teszi.
Bamba tekintettel meredtek maguk elé Papu fiai, az öreg beszéde megkönnyítette kiépíteni a képzelet színes ködvilágát, visszaidézték gyermekkoruk legapróbb mozzanatait, csak testük haladt előre az időben, de lelkük ott maradt a múltban.
Megzsibbadva tértek nyugovóra. Vorzsa még ott állt az ágas mellett, kitartóan végighallgatta beszélgetésünket.
- Van már helyed ? - kérdezte Papu.
- Van - felelt helyettem Zselko felesége. - Nem bízzuk terád, öreg. Reggelig beszélnél, csak legyen, aki hallgassa.
Recsegve szakított szét egy tarka szoknyát: - Nesze, te lány, terítsd alája!
A jászol keményre tömött szalmavackán tekintélyes magasságból szemlélhettem az alvó népet. Olyan volt, mint egy gyermekjátszótér, ahol rosszul öltöztetett rongybabák hevernek rendetlen összevisszaságban. Az istálló törött ablakain friss hajnalszag bújt be, csípős trágyaillatot kevert a verejtékpárás levegőbe. A fejem alá terített szoknya férfias gondolatokat ébresztett bennem, a máskor sivárnak, egyhangúnak tűnő képeket érdeklődve nézegettem.
A jászol előtt Vorzsa feküdt. Szalagpántos ingéből kivillanó barna héjú mellei minden normális gondolatot elűztek belőlem. Éreztem, hogy ő sem alszik. A gyerekek összegubancolódott gombolyagában nagy lélegzeteket vett, aztán hosszan, kitartó csendben ölelte magához a rugdalózó apróságokat. Egy kis kopasz vakarózva kibújt a többi közül, hegyesen oldalba hugyoz-ta az ágast, sokáig állt, szipogott, amíg Vorzsa ingénél fogva be nem rántotta a többi közé.
A túlsó oldalban Muto asztmás tüdeje sípolt, pisze orrú felesége tátott szájjal röfögött a gyászos zenéhez. Hónaljáig felcsúszott ruhája kitakarta elhájasodott testét, színét vesztett, vastag bugyiján a foltok különféle alakjai virítottak, eltakarva Muto kezét, ahogy mozdulatlanul pihent valahol az asszony szeméremdombján.
Az aggregátort hajtó öreg benzinkút pufogása néha kihagyott, ilyenkor úgy tűnt, megnyúlnak a meztelen combok, a szőrök elmosódott fekete foltokká váltak, erősödtek a szuszogások, hosszú, elnyújtott nyögésekkel húzták le egymásról a takarót. Itt-ott dörrenve szabadult el a sületlen rozskenyér mocsárszagú gáza, mozgásra, szitkozódásra ingerelve a többieket. Csupa mezítelen segg volt körülöttem a világ, szünet nélküli vakarózás. A gyapjas szőrök hersegése között elvegyült az élelein után kutató patkányok fürge vágtája. Ha egy hangosabb kiáltás megzavarta az álom monoton zenéjét, dühös zümmögéssel estek egymásnak az istálló tartóoszlopkeresztjeire telepedett légyrajok.
Irigyeltem őket. Egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, különbség nélküli egyformaságban, nem lehetett tudni, melyik a kan, melyik a nőstény.
Vorzsa szaga átcsapott a jászol peremén, saját vérem hevében égtem. Átkoztam a villanyt, meg azt, aki a jászlat ilyen magasra készítette. Ha csak félarasznyival alacsonyabb, lelógatott kezem eléri mezítelen vállát. Gondolataim a testemben lüktető nedvet artériáimba szorították, lázadásra kényszerítették tapintószerveimet, ropogó oldalbordáim és a kiszálkásodott, szúrós fenyőfa perem ellenére addig gebeszkedtem, amíg ujjaim hegye megérintette feje búbjához simuló haját.
- Nem alszol? - nézett fel a színlelt alvástól kidagadt szemekkel. Bátorságomból csak egy mandulagyulladásos hangú nemre futotta. Elzsibbadt kezem ijedten magam mellé dobtam, hanyatt fordulva az izgató tarka szoknyán, néztem a pókhálóval sűrűn beszőtt deszkamennyezetet. Talán annyi kívánság maradt bennem, bár szakadna rám az éggel együtt. Hallottam, hogy megzizzen alatta a szalma, idő nélkül folyt egybe minden, lehet, hogy később, lehet, hogy azonnal éreztem forró testének közeledését. Áthajolt a jászol peremén, fekete haja betakarta arcom, sötét megsemmisülésemben apró, tüzes karikák kezdtek egymásba kapaszkodni.
- Hozzád megyek - súgta.
- Gyere - mondtam az előbbi hangon rövid szerelmi vallomásom. Magasra csapott bennem a megfékezett tűz, már úgy emeltem magam mellé, hogy ujjaim szoknyája alatt kutattak.
Néma, visszafojtott lélegzettel tapadtunk egymáshoz, fogai durva vászoningemmel együtt mélyen belevájtak a húsomba, összeforrasztottak bennünket az órákon át hevítő gondolatok, remegett minden ízünk, mint a derékon ütött békáé, amíg elernyedve testünk izzadságtól lucskos gőzében, vissza nem nyertük tudatunkat. A szünetekben hallgattunk, kifordítottam melleit a szalagpántos ingből, lágy lüktetéssel felgyorsultak apró hullámai, ahogy puha bajszommal megérintettem. Nem volt erőnk a tiltakozásra, akaratunkat kisajátították az érzések. A cserepes ajkunk megvastagodott dudorai köré rakódott sóréteg telhetetlen szomjúsággal késztetett újabb és újabb cselekvésre, amíg el nem űztük az éjszakát. A nap sápadtlilás színnel fenyegetett az istálló vaskeretes ablakaiból, mintha őt is bosszantaná a gyors virradat. Elhalványodtak a pislákoló lámpák, a reggel fényével keveredve szürke földszínűre festették Vorzsa arcát, szeme köré mély árnyékot loptak, hogy a percek méltóságát álmos hunyorgással tiszteletlenül összetörjék.
Csak úgy fértünk el a jászolban, hogy félig Vorzsa hasán feküdtem. Nagyon gyorsan virradt. Nehezen tudtam annyi rést megtartani szempilláim között, hogy a korán ébredők csodálkozó tekintetét felfogjam. Úgy néztek ránk, mint azokra a kísértetekre, akik a földi boldogság élvezetében nem hallották az első kakaskukorékolást. Nem számított itt bűnnek semmi, csupán az éjszaka követelte, hogy titkain ne csámcsogjon a virradat.
Illett volna Vorzsának visszamennie a gyerekek közé, mielőtt cégére lettünk önfeledt perceinknek. Na, de hol volt mibennünk annyi erő vagy akarat. Gondolkodás nélkül legyen a kutyáé az a részem, amelyik a legkevésbé is kívánta, hogy menjen el mellőlem.
Egy-egy percre elszenderedtem, de minden esetben az az érzés kínozott, hogy Zselko tekintete rajtunk van.
Ugyan mit szól, ha meglátja, hogy a lányával egymáshoz préselődve szorongunk a szűk jászolban. Biztos nem esik meg rajtunk a szíve. Kár gondolkodnom, ez a napom így is, úgy is el van rontva. Ha elszöktem, akár máris odaállhatnék elébe: Kelj fel, Zselko, elvettem a lányod! Gyere, igyunk!
Akaratlanul a pénzre gondoltam. Keményen közénk ékelődött. A gombolyaggá bugyolált aprópénzcsomag újabb érzést válthatott ki a lányból, addig izgett-mozgott, amíg lágyabb részéhez került, aztán teljes odaadással bepréselődött a combom tövébe.
Annyira megtompítottak a nagy, szinte örök boldogságnak ígérkező percek, hogy mindenről csak most kezdtem tudomást szerezni. Amíg az istálló csendjét fel nem bolygatták, nem akartam gondolni semmire. Tudatom alatt ugyan már áz első pillanatban ott fészkelődött az aggodalom, de úgy tettem, mint a tolvaj, lesz, ami lesz. Ám ahogy szaporodtak a csodálkozó tekintetek, úgy lombosodott bennem a félelem. Agyonüt Zselko, ha felébred. Muto a túloldalon majd megfulladt az újságpapírba csavart cigarettától, de a világért nem vette le rólunk a szemét. Nézett bambán, köhécselt, krákogott, mutogatta, hogy a bajuszos elvágja a nyakam. Rohadjon le az a néma húsod, gondoltam, bár ő is aggodalomból tette, de azért odamutattam neki Vorzsa seggét.
Óvatosan lefejtettem magamról tizennégy éves feleségem ölelését; szögletes, sima homlokán a teljes megelégedés fénye ragyogott. Minden veszélyérzet ellenére boldognak éreztem magam, hogy szüzességem nem valami vén ringyó erőszakolta el tőlem. Az eddigi csábításoknak mindig ellenálltam emberséggel, lehet, hogy a nagy dicsőséget most állítottam feje tetejére.
Ó, vajon ebben a világban ki tudná megmondani, mi van lent, és mi van fent. Saját sóhajtásomtól meglepődtem. A hurkává csavarodott tarka szoknyát kihúztam Vorzsa feje alól, betakartam meztelen vállait. Pihenj, gondoltam, érezd, kit vettél el férjül, még úgysem kolompoltak ébresztőt.
Sokáig simogattam a nadrágom elejébe vésődött gyűrődéseket, megpróbáltam valami elfogadható külsővel megtisztelni az apósom. Örültem is, bosszantott is, hogy még nem ébredt fel, pedig már majd mindenki talpon volt. Jobb ezen mielőbb túlesni. Minden bizalmam a Bada ingdarabjába kötözött nyolc pengőben találtam.
Jegyzetek:
|
|